Magyarországon már fél éve létezik négy törvényen kívüli terület, kettő a szerb, kettő pedig a horvát határon. Ezekben a zónákban úgy teszünk, mintha országunk feudális birtok lenne, és az uralkodó maga dönthetné el, kit illetnek emberi jogok, és kik azok a férfiak, nők, gyerekek, sőt csecsemők, akik nem jogosultak arra sem, hogy ételhez, vízhez, fedett éjszakázóhelyhez jussanak. Nem ingyen, adományként, hanem akkor sem, ha fizetnének érte. A jogfosztottság oka, hogy ezek az emberek menekültek. Azok közül is olyanok, akik hittek a magyar kormány ígéretének, és legálisan kértek bebocsátást országunkba.
A füves kis területhez még hasonlót sem láttam a világon. Keveredett benne a családi piknik, a hajléktalantábor, valami háborús zóna, és egy határátkelőhely hangulata.
A placcon családok heverésztek a kora áprilisi napon. Az idillt a rongyokból és botokból eszkábált sátrak színezték át, meg a matracok helyett lerakott kartonlapok, amin maszatos gyerekek játszottak. A mögöttük magasodó, pengedróttal megerősített kerítés harctéri hangulatát pedig a géppuskás magyar katonák fokozták. És hogy még kaotikusabb legyen a kép, a terület szélén kamionok araszoltak a vámbódék irányába. Az országhatáron álltunk ugyanis, Szerbia és Magyarország közt, de már magyar területen.
Hogy követni tudja a történetet, gyorsan bemutatjuk történetünk két színhelyét.
„Három napja vagyunk itt a gyerekeimmel, és a feleségemmel” – mondta az iraki férfi feltápászkodva a pokrócról. „Hogy mikor mehetünk be? Nem tudjuk. Várunk.” Beszélgetésünknek Buster Keaton-i, szomorkás börleszkhangulatot adott, hogy távolról kiabáltunk egymásnak. Engem egy drótkerítés akadályozott, hogy közelebb menjek, ő félve pislogott a terület végénél őrködő fegyveresek felé. Nem mert közelebb jönni. Közöttünk pedig vonultak a kamionok, a feltáruló résekben sasszézva kommunikáltunk. „Este hideg van” – kiabálta át, amikor az éjszakákról kérdeztem. Van egy pokrócuk, abba burkolta be a gyerekeket éjjelre.
Kis takony, húzz le az útról
– füttyentett a magyar katona a 12-13 éves srácnak, aki a nem létező szabályt áthágva mégis odajött hozzám a kerítéshez. A parancs magyarul szólt, így esélye sem volt engedelmeskedni. A katona szerencsére lusta volt az intézkedéshez, így szóba elegyedhettünk. „Damaszkuszból jöttünk” – mondta a fiú meglepően jó angolsággal. „Tizenegyen vagyunk” – mutatott a társaság felé, amelyik botokból és rongyokból éppen árnyékolót épített a gyerekek fölé.
„Két testvérem van, az egyik hároméves, a másik négyhónapos.” – mutogatta végig a családját, aztán szívszorító vidámsággal mesélte, hogy milyen volt az első éjszakájuk a kerítés előtt rekedve, a szabadban.
„Van mit ennetek?” – kérdeztem, a fiú pedig mosolyogva mondta: Persze, naponta egyszer jönnek az UNHCR-osok (az ENSZ menekültügyi szervezete), és hoznak ételt, meg vizet. „Nincs folyóvíz a területen?” – döbbentem meg.
Erre már egy iraki nő válaszolt: „Se víz, se étel, aludni sem tudunk, csak a földön.” „És vécé?” „Az sincs. Semmi sincs itt.”
Bár a magyar hatóságok a tranzitzóna előtti területet senkiföldjeként kezelik, az valójában már magyar terület. És ez nem csak a térképről látszik, jól tudja az ott szolgáló állomány is. Amikor egy rendőrtől érdeklődtem, hogy a menekültellenes kerítés a határt jelöli-e ki, megnyugtatott: onnan még hatméternyi sáv magyar terület. Ebben a sávban várják a legális belépés jogával kecsegtetett menekültek, hogy regisztrálhassák magukat, de ügyintézés, vagy legalább információ helyett csak válogatott megpróbáltatások várnak rájuk.
A helyzet teljes embertelensége akkor tárult fel előttem, amikor később felhívtam egy tranzitzónák környékén dolgozó segélyszervezet munkatársát.
Már mi sem dolgozhatunk a területen. Vizet és élelmet vittünk a senkiföldjén rekedt embereknek, de a határőrök nem engedtek be minket. Egy ideig a kerítésen keresztül dobáltunk be ételt, meg vizet, de aztán onnan is elkergettek minket.
– tárta fel a legálisan érkező menekültek ellátására kitalált magyar rendszer működését a szociális munkás.
Végül a szervezet úgy döntött, hogy adományaikat a UNHCR-nak adják, mivel ők beléphetnek a senkiföldjére is. Hogyan?
„Munkatársaink naponta látogatnak ki a tompai és a röszkei tranzitállomáshoz, hogy ellássák az ott feltorlódott embereket. A hatóságok nem tudják munkatársainkat feltartóztatni, mivel az ENSZ-nek mandátuma van, hogy beléphessen minden ilyen területre” – nyugtatott meg az UNHCR szóvivője, Simon Ernő, hogy amíg a magyar kormány nem lép ki az ENSZ-ből, nem vár éhhalál a szerencsétlen emberekre.
A magyar kormány a jelenlegi helyzetben annyit tud tenni, hogy a végsőkig elodázza a várakozók beléptetését. „Kezdetben napi száz embert is beengedtek. Ezt a számot csökkentették több lépésben napi húszra.” – tudtam meg az ENSZ-munkatárstól.
„Ebben a rendszerben ne keressünk logikát” – mondta a Helsinki Bizottság társelnöke, akit azért kerestünk meg, hogy talán a jogi háttér feltárásával mutat rá a káosz mögött rejtező magyarázatra. „Ahogy a balkáni útvonalon az országok sorban nehezítik a menekültek továbbhaladását, Magyarország ismét felkerült a térképre. Egyre többen érkeznek hozzánk. Ezért nem érthető, miért éppen most csökkentik a belépő emberek számát. Hely van a tranzitzónákban, és a sok ember végül úgyis a menekülttáborokba kerül.” – fokozta értetlenségünket Pardavi Márta.
A hírek szerint a családosok egyébként előnyt élveznek, de a helyszínen ennek nyoma sem volt. Egy 15 éves jazidi fiú tőlem akarta megtudni, hogy mikor léphetnek be a tranzitzónába, hogy végre regisztrálhassanak. „Egyedül vagy?” – kérdeztem, mire a srác a szeméttel borított placc felé mutatott. „Három bátyámmal, a nővéremmel, és az anyámmal vagyunk itt. Apám már Németországban van.” „És mióta vártok itt?” „Ez lesz a negyedik éjszakánk.”
A jazidiekről annyit kell tudni, hogy az ISIS módszeresen állt neki lemészárolni a kis iraki nép tagjait, így aki tudott, elmenekült. Ezt a jazidi családot egészen Magyarországig sodorta a sors, hogy most mi, magyarok fokozzuk a megpróbáltatásaikat.
Ha a kormány arra játszik, hogy a menekültek szenvedéseit súlyosbítsa, akkor a taktika működik. „Úgy értesültünk, hogy a kinn várakozók közt sok a beteg.” – vázolta a helyzetet a segélyszervezet munkatársa. „Főleg a gyerekek vannak rossz állapotban, mert sátrak, meleg ruhák nélkül kell kinn éjszakázniuk. Szeretnénk orvosokat eljuttatni hozzájuk, de a katonák őket sem engedik be.” Beszélgetésünk sötét tónusát csak mélyítette, hogy a segítő jobbnak látta elhallgatni szervezetének nevét. Attól tartott, ha a magyar emberek megtudják, hogy menekülteknek is segítenek, akkor nem kapnak több támogatást.
Ezen akkor már nem lepődtem meg. A napon tikkadó embereket látva már én is kiestem az újságírószerepből. Átmentünk Szerbiába, vettünk vizet, és a be nem avatkozás BBC-elveit feledve a kerítésen át bedobáltam a palackokat a gyerekes családoknak.
„Miért álltak meg a kerítésnél?” – kérdezte a magyar vámos nő, amikor visszaléptünk Magyarországra. „Vizet vittem az embereknek.” A huszonéves nő egy ideig értetlenül nézett rám, majd a kerítésre, majd újra rám.
A migránsoknak?!
– kérdezte olyan hangsúllyal, mintha arról számoltam volna be, hogy az imént százezer forintnyi készpénzt szórtam a csatornába a patkányoknak. „Szomjasak voltak” – hebegtem, ő viszont a fejét csóválta: „Én is szomjas vagyok, mégsem hoz nekem senki inni.” „Nincs víz a határállomáson? Mert ezeknek az embereknek egy vízcsapjuk sincs.” De a nő csak fejcsóválva intett, hogy hajtsunk tovább.
Cikkünk második részében azt mutatjuk meg, milyen leleményesen szívatjuk azokat a menekülteket, akik bebocsátást nyertek a tranzitzónába.