Emberek életére törnek a budapesti migránsok? Szónikus fegyvereket vetnek be a magyar nép ellen, ráadásul éppen abban az Újlipótvárosban, ahonnan a legendárium szerint a nagy Soros György is származik? Leginkább ilyen kérdések fogalmazódhattak meg abban a levélíróban, aki a következő levélben rivallt rá a szomszédban lakó, Magyarországon tanuló külföldi fiúkra:
Azért nem hívom ki a rendőrséget január 11-től, mert Magyarországon szükségállapot van. Azonnal börtönbe vinnének, mert arab vagy! Én ezt nem akarom! Én európai sok diplomás ember vagyok. Akkor Te is vigyázz arra, hogy ne ölj meg, mert 5 napig nem hagysz aludni...ez az ázsiai módszer a gyilkosságra.
Szíveskedjetek tolerálni, hogy én is ember vagyok!!!
Ne akarj megölni a zenéddel. Megutáltattad velem a zenét, ami lételem (sic!) volt.
»Rossz szomszédság török átok« – mondta Arany János nagy költőnk. Ne kövessétek el ezt a hibát!”
– Szomszédotok
A rossz-szomszédi viszony a Szent István parktól néhány saroknyira durvult el annyira, hogy az állítása szerint kialvatlan, mindennapi rasszizmustól fűtött levélíró ugyan azt állította, hogy nem tesz feljelentést, februárban mégis kihívta a rendőröket. Az indok a szokásos volt.
Hangos törzsi kántálás miatt nem tudott pihenni az egyik szomszéd
– tudtuk meg egy az ügyet ismerő helyi rendőrtől, aki azt mondta, többször is kihívták őket a megadott címre.
Februárban még ketten laktak a kis lakásban: egy fehér bőrű norvég orvostanhallgató, aki szeretett Bob Dylant és AC/DC-t gitározni, valamint az egyáltalán nem zenélő, nem arab, és a legkevésbé sem Mohamed nevű, huszonöt éves Yasheel, aki Mauritiuson született. A Wikipédián a következő szerepel az ország etnikai, kulturális és vallási viszonyairól: „A lakosság 68%-a indiai, 27%-a kreol, 3%-a kínai és 2%-a francia. A lakosság összetételéből adódóan a miniszterelnök mindig indiai. Európai, indiai, kínai és afrikai kultúra található a szigeten. Ezek a kultúrák anélkül, hogy összeolvadnának, békésen élnek a szigeten."
Visszatérve Újlipótvárosba: nem a Bob Dylan-rajongó norvég srác, hanem szerencsétlenségére a mauritiusi fiú nyitott ajtót a kiérkező rendőröknek, akik egyből igazoltatták.
Látták az útlevelemben, hogy lejárt a vízumom, és nem volt lepecsételve. Alig beszéltek angolul, hiába mutattam nekik, hogy az ELTE-n tanulok, az egyetemtől kapott papírral nem foglalkoztak. Elvittek a rendőrségre.
– mesélte a fiú az Indexnek: „úgy emlékszem, délután fél négy, négy lehetett, amikor bevittek az őrszobára.” Ezután a külföldi diák egy cellában várta, hogy átvigyék a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba (BÁH). Jóllehet Yasheel nem muszlim, a sariának megfelelő ételeket adtak neki: választhatott, hogy marhahúst vagy halkonzervet és néhány zsemlét kap. Feltehetően mit sem tudva arról, hogy a homokos tengerpartjairól, a sega-zenéről, a multikulturalizmusáról és az offshore cégeiről ismert kelet-afrikai Mauritius lakosságának csak kevesebb mint ötöde muszlim.
„Nagyjából éjjel fél 12 lehetett, amikor átvittek a bevándorlási hivatalba, ahol 20 percig kérdezgettek. Itt elmondtam, hogy tanulóként már többször kértem és kaptam ideiglenes tartózkodási engedélyt, a legutóbbi kérvényemet viszont még nem bírálták el” – folytatta a történetét. A BÁH-nál azt mondták neki, hogy megvannak a papírja, ezért nem lesz gond, de várnia kell.
Itt újra cellába zárták, reggel 7-ig nem is aludt. Az ügyintéző, aki az ő esetével foglalkozott, azt mondta, hogy sajnos lejárt a munkaideje, de szólt a főnökének, és azt ígérte, hamarosan foglalkoznak majd vele.
Egy nappal a cellába zárása után hívták újra: ekkor közölték vele, hogy már kiküldték az újabb ideiglenes tartózkodási engedélyét, de mivel nem vette át, visszavonták a kérvényét, újat pedig nem adhat be. Azonban kiderült, hogy a hivatal tévedésből a régi címére, az Erzsébet körútra küldte, tehát Yasheelnak esélye sem volt azt átvenni.
A BÁH-nál azt mondták, hogy el kell hagynia Magyarországot, majd amikor újra az ország területére lép, akkor kérvényeznie kell az új tartózkodási engedélyt. Azt tanácsolták a cserediáknak, hogy a szerb határnál próbálkozzon. Annál a szerb határnál, amelyiknél a tömeges migráció okozta válsághelyzet miatt tavaly szeptember óta sorban utasítják el a menekültek hasonló kérelmeit.
„A határon azt mondták, ha kilépek az országból, nem jöhetek vissza. Csak úgy térhetnek vissza, ha elmegyek Mauritiusra, várok hat hónapot és újra próbálkozok” – mesélte el Yasheel. Ezért inkább nem lépett át Szerbiába, hanem visszatért Budapestre és ismerősei segítségével kapcsolatba lépett egy jogásszal. A BÁH-hoz először egyedül ment el, akkor üvöltöztek vele.
Másnap már a jogi képviselőjével jelent meg a hivatalnál.
Azóta a fiúnak újra el kellett mennie, hogy megújítsa a tartózkodási engedélyét. Pénteken több órás várakozás után egy angolul alig beszélő ügyintéző azzal utasította el a kérelmét, hogy hiányzik valamilyen dokumentum, hogy milyen, azt nem közölte. Amikor közölte, hogy az lehetetlen, mert az ügyvédje elintézte a papírokat, akkor arra kérték, hogy várjon. 45 perc után kiderült, hogy rossz a hivatal számítógépes rendszere és később újra kell próbálkoznia.
Bár Yasheel viccesebbnek tartja a vele történteket, mint amennyire neheztel a meghurcolása miatt, fotózni azért nem engedte magát. Ha elvégzi a pszichológia szakot, nem nálunk akar elhelyezkedni, ám nem a hatóságok bánásmódja miatt. Főleg azért mert túl nehéz a magyar nyelv, és a társadalmunk is elég zártnak találja.
Az eset után elköltözött az újlipótvárosi albérletből. Így is naponta igazoltatják az utcán a rendőrök, ha egyedül sétál. Ha másokkal van, akkor már soha nincs probléma. De éppen emiatt az élménye miatt nem akarta, hogy fotót készítsünk róla.
A mauritiusi fiú távozásával a felháborodott, önmagát kialvatlannak valló, és a szomszédait feljelentgető nőnek semmivel sem lett jobb. A norvég diák ugyanis maradt az albérletben és ahogy eddig, úgy mostanában is szokott a gitárján játszani. Lehetőségei szerint délután.
Yasheel beszámolója után meg akartuk szólaltatni az „európai sok diplomás” szomszédot is, de ottjártunkkor a megadott címen nem találtuk meg. Próbáltuk a szomszédoktól tudakozódni, hogy ők hallották-e a zenét, de mindössze egy lakóval sikerült beszélnünk. „Néha hallom, de a síró gyerekek sokkal idegesítőbbek” – mondta, amikor arról kérdeztük, hogy emlékszik-e a mariutiusi fiúra, aki néhány hete még ott lakott, majd meglepődve kérdezett vissza:
De hát ő nem roma volt?
Az ügyet nem ismerve is száz százalékig biztos benne, hogy kiről lehetett szó. Azonban az idősebb nőről nem szeretett volna bővebben mesélni. Annyit azonban elmondott, hogy bár keveset van otthon, a feljelentgető szomszéddal már neki is akadt konfliktusa: amikor odaégette a rántott húst, a hölgy megfeddte a szag miatt.
Azt hitte, hogy marihuánát szívok.
– mesélte. Rá szerencsére nem hívták ki a rendőröket, de az elmúlt egy évben néha összefutott a biztosurakkal a folyosón. Nem tudta, mi járatban vannak, de igazából nem is érdekelte.
Az üggyel kapcsolatban megkerestük a kerületi rendőrkapitányságot és a bevándorlási hivatalt is, de egyik helyről sem kaptunk választ.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)