Rohamosan terjed a hamvasztás Magyarországon, ma már a temetések több mint felénél van urna koporsó helyett, 25 éve ez még 30 százalék alatt volt. Budapesten és a nagyobb városokban az arány 80-90 százalék. Divat a hamvak szétszórása is, temetőben vagy a természetben. Van, aki szerint ez sokkal személyesebbé teszi a búcsút, és mellesleg olcsóbbá is. Igaz, azzal, hogy sírok híján nem hagyunk nyomot, sok információtól foszthatjuk meg a távoli jövő régészeit.
Természetesen a mi családunkban nem fordulhat elő, és nyilván önnél sem, de biztosan tud olyanokról, akik közeli-távoli rokonaikkal vesztek össze egy életre a nagyi, dédi, nagybácsi halála után néhány évvel azon, hogy ki gondozza vagy épp nem gondozza a sírt.
Vagy már a temetés költségein, mert 300 ezer alatt senkit sem lehet tisztességgel elbúcsúztatni, de a sírhely, a koporsó ára ennél jóval magasabb is lehet.
Számítanak az ilyen anyagias szempontok? Persze, hogy nem számítanak, ugyan, dehogy, de a fejemben csupa ilyen visszataszítóan praktikus gondolattal érkeztem a XXII. kerületbe, ahol csütörtökön adták át a főváros jelenleg egyetlen és az ország tizenhetedik hamvasztóközpontját – a koporsóiparág legnagyobb ellenségét. És a temetőfenntartókét is, de erről egy kicsit később.
„Negyedik generációs kemencéink vannak, magyar technológia, teljes egészében számítógép vezérli, az utóégetés révén légszennyező kibocsátás gyakorlatilag nulla” – marad a praktikus vonalon Tóth Zoltán, a vállalkozás ügyvezető igazgatója, aki a családi cégben több hamvasztó központot visz, és egyben a Magyar Krematóriumok Szövetségének elnöke.
Mert olyan is van, akármit gondolok akaratlanul is arról, hogy a krematórium szó történelmileg foglalt, nehezen veszem a számra, de hát ez nyilván más annak, aki benne van a kegyeleti üzletágban.
„Az ember 70 százaléka víz, lényegében csak vízgőz keletkezik” – árnyalja a porból leszünk, porrá leszünk örök igazságát Tóth Diána, a Budapesti Hamvasztó igazgatója.
Ezeket a földhözragadt dolgokat azért írom le ilyen könnyedén, mert meglepett, hogy egy ilyen hely mennyire nem nyomasztó. Az épület kívül-belül olyan, mintha a tervezőnek, Puskás Péternek az IKEA adta volna a megbízást, de ezzel együtt mégis méltóságteljes, templomszerű.
Ebben a hamvasztóban – ahogy az újonnan épülőkben egyre gyakrabban – a ravatalozó fogadja a látogatót. Lényegében egy hagyományos, koporsós temetés is megtartható. Koporsó tehát van, egy szerényebben faragott darab már 15 ezer forintért elérhető, ami az első szög lehet a drága koporsók készítésének koporsójában. Igény szerinti vallásos vagy profán szertartás is lehetséges, amely után a koporsót leeresztik a hamvasztótérbe. Mindez semmivel sem lelketlenebb, mint a koporsó leeresztése a gödörbe, aminek kockázatairól a nagyromán Corneliu Vadim Tudor tudna mesélni, ha nem az ő temetésén akadt volna az a kellemetlenség.
Azzal, hogy a hamvasztó ravatalozójában koporsós szertartás is lehetséges, azoknak is elfogadható lehet a hamvasztás, akik valamiért ódzkodnak a gondolatától. Ilyenek egyébként egyre kevesebben vannak. Az első hamvasztó még 1932-ben épült Magyarországon – a katolikus egyház hozzáállása miatt nem véletlenül a kálvinista Debrecenben –, igaz, az engedélyeket csak jóval később, 1951-ben kapta meg. A következő évtizedekben a temetések töredékénél volt hamvasztás, de a kilencvenes években ez már 30, jelenleg pedig 50-60 százalékot is elér – mondta Tóth Zoltán. Budapesten és a nagyobb városokban 70-90 százalék körül van a hamvasztások aránya. Ez országosan 75, a fővárosban 25 ezer hamvasztást jelent évente.
A leeresztett koporsó útját akár tovább is követhetik a gyászolók. Én erre nem vágyom, de jó tudni, hogy ez is steril, világos tiszta körülmények között zajlik. A kemencék akár egy laboratóriumban is állhatnának. A holttestet gép emeli be a koporsóval együtt a kemencébe. Kegyeleti szempontból fontosnak tartják, hogy a holttest nem érintkezik kívülről táplált lánggal. A gázüzemű kemence levegőjét 800 fokra hevítik, ekkor gyullad meg maga a koporsó, míg 1100 fokon a holttesttel együtt el nem ég. A folyamat nagyjából 50 perc.
És nem, nem ül fel a holttest, bár elférne. Helyette útjára indítok egy másik városi legendát:
Ez valójában csak féligazság. A holttest ugyanis nem ég el lassabban, mint más esetben, a daganat viszont valóban meglepően sokáig bírja a tüzet.
A holttestből azonban ezután még mindig nemcsak hamu marad, hanem meglepően sok csont is. Ezeket vasgolyókkal teli gépekben megőrlik, csak ezután kerül a hamu az urnába.
Két évvel ezelőttig meglehetősen szabadon kezelték a törvények a hamvak kiadását. Az urnával lényegében az örökösök szabadon rendelkeztek. Ma már csak temetői befogadó nyilatkozattal adják ki, vagy más papírral, amely igazolja, hogy a hamvak méltó helyre kerülnek. Állítólag ez a szempont indokolta a szigorítást, bár van, aki szerint ez a temetők fenntartása érdekében hozott döntés.
Elvégre ki tartja fenn őket, ha már nem lesznek temetések, és mindenki a temetőn kívül őrzi vagy szórja el a hamvakat?
Erre egyébként lehetőség van: templomi ossariumba is lehet szórni – egy ilyen szertartással 80 ezerből is meglehet a temetés –, lehet a természetben is, erdőben, tóban, folyón, ez 120 ezerért már megszervezhető. A temető is biztosít helyet arra, hogy elszórják a hamvakat, és urnahely megvásárlása nélkül, egy táblán emlékezzenek meg az elhunytról. Ez 150 ezer forintból megoldható.
A hamvasztás ellen ma már az egyháznak sincsen kifogása. A mai katolikus magyarázat szerint csupán gyorsított porlasztásról van szó. Az idő láthatóan a hamvasztásnak dolgozik, rengeteg lelkiismeret-furdalástól szabadítva meg a gondozatlan síroktól aggódó utódokat.
Egy dolog miatt érzem csak nagy veszteségnek a szokást. Sírok és a bennük lévő, a kemencénél sokkal barátságtalanabb folyamatban feldolgozott holttestek nélkül sokkal kevesebbet tudnánk az emberi történelemről, a magyarok vándorlásáról vagy akár arról, kik és hogyan éltek a Kárpát-medencében. Aki a gondozatlan sírok miatt aggódik, ezzel is vigasztalhatja magát.