A szegény családban élő roma nők a kórházakban gyakran megalázó és kirekesztő bánásmódban részesülnek. Tárgyként csinálják végig a szülést, miközben az orvosok ingerültek velük és semmit sem magyaráznak el nekik, a kórházban pedig külön szobát tartanak fenn nekik, rendszerint a folyosó végén. Fogamzásgátlásról többen sosem hallottak, de pénzük sem lenne rá, így az első gyerek után kezdődik minden elölről. Az Abcúg riportja.
“A saját tapasztalatom az, hogy teljesen futószalagszerű az ellátás, itt Pécsett. És abszolút nem mondanak semmit. Felfektetik az asszonyt, vagy felültetik a vizsgálóasztalra, felrakják az érzékelőket, kezébe adják a gombot, elmondják, ha mozgást érez, nyomja meg, de hogy miért van vizsgálat, mire jó, ilyesmiről nem esik szó….. Itt nem az a gyakorlat, hogy az ultrahang közben megmutatják a gyereket, nem szokás, hogy a vizsgálat bármely szakaszában az orvos megfordítja a monitort, és azt mondja, hogy itt a gyermeke. Pedig ez fontos lenne.”
Anett roma nő, a pécsi György-telep lakója, amely a város egyik peremvidéki szegénynegyede. Emellett pedig anya, aki az elmúlt években szülte meg a gyermekét. Anettnek lesújtó véleménye van a várandósgondozásról, amelyet terhessége idején kapott, és ezzel nincs egyedül. Erről a Születésház Egyesület (SZE) kutatóinak mesélt, akik a Norvég Civil Alap által támogatott programban húsz roma édesanyával készítettek interjút, akik olyan szegénytelepeken laknak, mint Szakácsi vagy Told.
A magyar nőgyógyászok általában nehéz helyzetben vannak, ha szegény emberrel van dolguk. Sokan ugyanis a nagy távolságok miatt akkor sem járnak el a kezelésekre, ha az orvosuk kifejezetten kéri, az aluliskolázottság miatt pedig van olyan, aki még azt sem tudja, mi az a szex. Az ellátórendszer egyáltalán nem áll készen arra, hogy mindezt kezelje.
Utánajártunk, milyen ma szegényen várandósnak lenni és szülni Magyarországon.
A huszonéves Anna (nevét kérésére megváltoztattuk) éppen tíz éve szülte meg az első gyermekét, Dánielt. A VIII. kerületi nőt nagy meglepetés érte, amikor életében először ment el nőgyógyászhoz a terhességének elején: közölte vele az orvos, hogy vetkőzzön le. “Hogy mit csináljak?” – kérdezett vissza meghökkenve. Vetkőzzön le – ismételte el az orvos. Anna először nem volt hajlandó levenni a ruháit, szégyellte magát, és később is csak azért adta be a derekát, mert az orvos kevésbé kimért stílusra váltott. “Csak arra vagyok kíváncsi, hogy bekapta-e a legyet” – mondta neki, mire Anna nagyot nevetett.
Anna esete jól példa arra, hogy a szegény sorból származó – főleg roma – nők, és az őket kezelő orvosok milyen problémával szoktak szembesülni akkor, amikor először összetalálkoznak a rendelőben. Jellemző ugyanis, hogy ezeknek a nőknek fogalmuk sincs arról, mi, hogyan megy egy orvosnál, vagy, hogy mivel jár a terhesség. Az pedig tovább nehezíti a helyzetet, hogy a roma kultúrában idegenekkel tabu ilyesmiről beszélni, pont úgy, mint levetkőzni, mégha orvosnál is van az illető.
Ahhoz, hogy a várandósság és az ezzel járó tennivalók ne érjék őket meglepetésként, megfelelő szexuális felvilágosításra lenne szükség, ez pedig nagyon hiányzik a szegény párok életéből. Egy idősebb roma nő az SZE kutatóinak erről azt mondta, a fiatalok lányok viccesnek tartják, ha járnak egy fiúval, de abba már nem gondolnak bele, micsoda felelősséggel jár a gyermekvállalás.
Ennek többek között az az oka, hogy az idősebb anyukák nem beszélnek velük erről, vagy azért, mert prűdek, vagy pedig azért, mert maguk is fiatalon estek teherbe. Az iskolákban és a szegénytelepek környéken pedig általában semmiféle szexuális felvilágosító program nem működik. Fórizs Éva védőnő, addiktológus a VIII. kerületi szegény nőknek segítő Józan Babák Klub önkéntese ehhez hozzátette azt is, hogy sok szegény sorból származó nő alapból nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen kérdést feltehessen egy családtagjának, például azért, mert állami gondozásban nőtt fel. Az ő tudáshiányuk ezekben a kérdésekben még súlyosabb.
A szexuális felvilágosítás hiányának pedig néha egészen durva példái is akadnak. A Józan Babák Klub egy másik munkatársa szerint találkoztak már olyan negyvenes nővel is, aki a nyolcadik terhessége során tudta meg, hogy a gyermekszülésnek és a szexuális aktusnak egyáltalán köze van egymáshoz. “Ez után azt kérdezte, hogy akkor most mindenki tudja rólam, hogy a férjemmel mit szoktunk csinálni?” – mondta.
Ha a szegény városrészekben és a falvakban működne megfelelő felvilágosító program, az is csupán a problémák egy részét oldaná meg, a gyógyszeres fogamzásgátlás és az óvszerek beszerzése ugyanis annyiba kerül, amennyit a szegény családok csak ritkán engedhetnek meg maguknak. Az ÁNTSZ 2010-es adatai szerint a családvédelmi szolgálatnál bejelentkezők 45 százaléka nem védekezett a terhesség ellen, nagy részük azért, mert drágának találta az óvszert és a tablettákat.
“Lehet venni óvszert, de az is drága (1000 Ft egy csomag, három darab van benne). És azért egy fiatal pár nem háromszor szeretne együtt lenni. Még mi öregek is többet vagyunk együtt háromnál” – mondta egy nő, aki a Borsod megyei Szakácsiban él. Az SZE tanulmánya hivatkozik védőnők tapasztalataira is, akik azt mondták, hogy a tudatosabb családtervezés rendszerint akkor kerül előtérbe, ha egy családnak sikerül jobb anyagi helyzetbe kerülnie.
“A mai magyar egészségügy negatív jellemzői különösen a szegényeket sújtják” – mondta az Abcúgnak Zákány Zsolt szülész-nőgyógyász, a berettyóújfalui kórház osztályvezetője, amely az egyik leghátrányosabb helyzetű kistérségben működik. Az orvos fontosnak nevezte a fogamzásgátló módszerek támogatását, az ugyanis szerinte visszaszorítaná a terhesség-megszakítások számát. A saját tapasztalata alapján a hátrányos helyzetű betegek 60 százaléka dönt a terhesség megszakítása mellett. Hozzátette azonban, hogy itt nagy többségében fiatalokról van szó.
Zákány szerint a tudatos családtervezésre az orvosoknak és a védőnőknek csak kevés alkalmuk van hatni, a szegény sorban élő nők ugyanis általában már csak akkor jutnak el az ellátórendszerbe, amikor várandósak, és a legtöbben ilyen korra már azt is eldöntötték, mit akarnak tenni a babával: megtartják vagy elvetetik. “Egy 13 éves kislánnyal azért nehéz együtt örülni, amikor úgy dönt, megtartja, de megpróbálunk” – monda Zákány.
A magyar várandósgondozás két pillére az alapellátás és a szakellátás, a szegénytelepeken azonban mindkettővel alapvető gondok vannak. “Egy olyan ellátórendszerbe kerülnek be, amely nem tud tekintettel lenni rájuk” – mondta Zákány Zsolt.
A szakellátáshoz ugyanis a szegénynegyedek lakói csak nehezen férnek hozzá, egész egyszerűen azért, mert a legközelebbi rendelő akár 20-30 kilométer messze is lehet. A rendelés időpontja pedig sokszor összeegyeztethetetlen a tömegközlekedéssel, főleg úgy, hogy még arra is gondolniuk kell, hogy a rendelés után hazajuthassanak egy menetrendszerű buszjárattal – áll az SZE kutatásában.
A jegyárak még ennél is nagyobb gondot jelenthetnek. “1000 forint a busz oda-vissza és az csak a busz. Volt, hogy választanom kellett, hogy vagy a gyerekemnek veszek kenyeret, vagy elmegyek” – mesélte egy szakácsii nő. Egyes településeken az önkormányzatok ugyan besegítenek azzal, hogy a falugondnoki autóval fuvarozzák a terhes nőket a szakellátásra, de a tanulmány készítőinek olyan esetet is meséltek, amikor ezért benzinpénzt kértek.
Zákány szerint éppen emiatt volt hasznos, amikor működött a Mozgó Szakorvosi Szolgálat az országban. A fontosabb vizsgálatokat ugyan nem lehetett a helyszínen elvégezni, azt viszont hangsúlyozhatta az orvos a kismamáknak, hogy igenis utazzanak be a kórházba vizsgálatra. Az orvos szerint enélkül nagyobb az esélye annak, hogy csak legyintenek, mondván, hogy a védőnő már megvizsgálta őket, pedig az közel sem elegendő.
A nőket sokszor nem csak a távolság riasztja vissza. A VIII. kerületi Anna két éve szülte harmadik gyermekét, Gergőt. Vele nem tudott már ahhoz az orvoshoz menni, akivel tíz éve még olyan jól elbohóckodott, és akihez a második terhessége során is járt. Helyette egy másik rendelőbe ment, egy másik orvoshoz. Akkor már négy és fél hónapos terhes volt. “Flegma és lekezelő volt. Azt mondtam, terhes vagyok, ő azt mondta, azért nem is kellett volna bejönni, hisz látja” – mondta Anna. Még azt sem volt hajlandó megvizsgálni, hány hetes a magzat, csak hetekkel később.
Az SZE kutatása során megkérdezett roma nők közül sokan rossz véleménnyel voltak az orvosokról. Általános tapasztalat volt, hogy az előírt vizsgálatok elvégzésén túl a nők semmilyen extra figyelmet, sőt, még tájékoztatást sem nagyon kaptak. Pedig az ő esetükben fontos lenne a magyarázat, mert az átlagnál is nehezebben tudják értelmezni az orvosi szakkifejezéseket. Egy toldi nő szerint amikor a terhességéről tett fel kérdéseket, egyáltalán nem kapott rájuk érthető választ, az orvos pedig láthatóan sietett a következő beteghez.
Zákány szerint az orvosok közül sokan azért nem magyaráznak, mert úgy gondolják, hogy a hátrányos helyzetű nők “úgysem értik”, és amúgy sincs rá idejük. Pedig épphogy náluk lenne fontos, hogy részletes magyarázatot kapjanak, hiszen ők más forrásból kevésbé tudnak informálódni. Helyette azonban a nőgyógyász szerint egyszerűen letegezik őket és “tárgyként haladnak végig a szülésen”.
A kutatás szerint az egészségügyi személyzet tagjai közül a roma nőknek még a védőnőkkel van a legjobb kapcsolatuk, ők azonban csak ritkán vannak a településeken, és akkor is rengeteg beteggel kell foglalkozniuk.
Fórizs Éva szerint ráadásul a védőnők sokszor hatóságként lépnek fel az anya előtt, nekik ugyanis környezettanulmányt kell csinálniuk arról, hogy a terhes anya el tudja-e majd látni a születendő gyereket, megvan-e a kiságy, a pelenka vagy a fürdetéshez kellő kád. “A VIII. kerület nagyon szegény, sokan vannak a létminimum határán, nem táplálkoznak megfelelően, félnek, hogy elveszik tőlük a gyereket” – mondta. Emiatt sokan a védőnőhöz is félnek elmenni.
A SZE kutatásában megszólaló nőknél visszatérő téma volt, hogy a kórházban rosszul bántak velük, a szülésre magára pedig úgy tekintettek, mint valamire, amit túl kell élni. Ráadásul mind a szakácsii, mind a toldi nők beszámoltak arról, hogy a kórházban külön kórtermet különítettek el a cigány anyák számára. “Penészes volt a fal. És ott csak cigányok voltak. És a folyosó legvégén. És nem jöttek be, hogy jól vannak-e, tehát hozzánk az orvos se jött úgy be, mint a többiekhez” – mondta Ildikó Szakácsiból. Hozzátette, hogy ez csak akkor változott, miután fizetett.
A hálapénz a szegény embereket ugyanúgy előnyhöz juttatja a kórházakban, csak nehezebb rá spórolniuk.“Én szegény vagyok, én nem tudtam nekik adni. Ez az igazság. Nem foglalkoztak velem, rám sem hederítettek” – mondta Emese, szintén Szakácsiból.
Zákány Zsolt a szegregált elhelyezést elítéli, az ő osztályára nem jellemző, hogy a romákat a folyosó végi szobában helyezik el, már csak azért sem, mert szinte csak romák vannak a kórházi szobákban, és melléjük kerülnek be nem romák. “Volt rá példa, hogy egy fiatal középiskolai tanárnővel került egy szobába egy akkor már háromgyerekes roma asszony, és nagyon sokat segített neki, mert ő már tapasztaltabb volt a szülés körüli eseményekkel kapcsolatban” – mondta Zákány.
Az osztályvezető orvos szerint azonban a többségi társadalom elutasító a roma nőkkel szemben.“Ezeknek az embereknek más a higiéniai szintje, nem ismerik a zuhanyzót, otthon náluk csak lavór van” – mondta Zákány. “Ezt meg kell érteni, de hogy magyarázzam el egy átlagmagyarnak, hogy az a roma nem azért büdös, hogy őt bosszantsa, hanem mert sosem tanulta meg, hogyan kell megmosdani” – folytatta.
Arra is szokott panasz érkezni, ha sokan vannak bent egy várandós lánynál. “A roma kultúrában nagyon fontos a család, és az, hogy az egy közösség. Emiatt van az, hogy az egyszem lányt általában egy egész csoport kíséri az orvosi vizsgálatra. A szociális helyzetük miatt pedig ők valószínűleg nem jól öltözöttek, ezért mindig is feltűnőek lesznek” – mondta Zákány.
Történt már vele olyan, hogy azzal jött hozzá az egyik betege, “hogy három büdös cigány van a szobájában, máshová akar kerülni”. Azt mondta neki, hogy ez egy kórház, nincs mindenre lehetőség. Aztán végül fogta a három roma nőt, és három külön szobába tette őket, nem romák mellé. “Én integrálni próbálom őket” – mondta. Ezek a reakciók azonban általában a roma asszonyoknak is rosszul esnek, akik nem vakok, Zákány szerint látják, hogy mások újonnan vett pizsamában fekszenek be a kórházba, míg ők a testvérükét kérték kölcsön.
A Születésház Egyesület tanulmánya szerint az már sokat javítana a helyzeten, ha szaknyelvi kifejezések helyett az orvosok érthetően beszélnének a leendő anyákhoz. Vagy ha minden kórházban rendelkezésre állna valaki, akinek az lenne a dolga, hogy érthető módon elmagyarázza, mi fog történni a vizsgálaton, és mik a további teendők.
A Józan Babák Klub Kálvária téri irodájában péntek délután egy olyan lánynak a leleteit segített értelmezni a nőgyógyász, aki rettegett, mert abban a hitben élt, hogy meg fog halni. A kórházi orvos magyarázatából ugyanis csak annyit értett, hogy rákos, a leleteit pedig egyáltalán nem értette, de átnézve őket kiderült, hogy annál kezelhetőbb a helyzet. A klub munkatársai gyakran kísérik el orvoshoz a rászoruló nőket vagy magyarázzák el nekik a bonyolult orvosi fogalmakat, helyzeteket (például azt, hogy a kötelező méhnyakrák szűrés nem jelenti azt hogy az illetőnek rákja van). Sőt, kismamaklubot is működtetnek, ahol a nők egymással is tudnak beszélgetni, tapasztalatot cserélni.
Fórizs Éva azt mondta, hogy az egészségügyi szakembereknek legalább arra oda kéne figyelniük, hogy azt megadják a szociálisan rászoruló embereknek, ami jár nekik. Anna például háromezer forintért vásárolt tápszereket, miközben a koraszülés miatt neki olcsóbban járt volna, elég lett volna rá háromszáz forint. Ezt azonban senki sem mondta neki.
A szülés után a kismamák a gyerek hat hetes korában mennek vissza az orvoshoz kontrollra. Zákány Zsolt szerint ekkor lenne lehetőség elmagyarázni nekik, miért is fontos a fogamzásgátlás, ez azonban nem szokott megtörténni. Az orvos felírja a tablettát, de nem szán rá pár percet, hogy elmagyarázza, miért is fontos ez. “Nagy az esélye, hogy hamarosan újra találkozunk a kismamával, ez egy ördögi kör” – mondta.
Az SZE tanulmánya külön bemutatja egy Szakácsiban élő nő történetét. Annamáriát mentővel szállították be a kazincbarcikai kórházba, ahol az orvosa dolgozott (akinek egyébként fizetett hálapénzt is). Mivel nem volt eléggé kitágulva, ezért tíz napot feküdt a kórházban a szülésig. “Mondta nekem a főorvos, hogy mért nem szexelek én az urammal, hogy kitáguljak, hogy megszüljek. No, most ilyet is hogy lehetett mondani?” – mesélte Annamária.
Amikor pedig mégis megindult a szülés, azt sem az orvosok, sem a nővérek nem vették észre. Később kiderült, hogy az orvos, akinek korábban hálapénzt is adott, ekkor már nem is volt a kórházban.
Annamária megpróbáltatásai azonban ezzel nem értek véget, az interjúja során azt mesélte, hogy ezután elvitték tőle a rossz állapotban lévő újszülöttet, majd az egyik nővér azzal jött vissza, hogy a gyerek meghalt. Végül az anya hangos sírására bejövő orvos tisztázta a helyzetet, miszerint összekeverték a gyerekeket, és nem az ő babája halt meg. A gyereket ezután átszállították Miskolcra, ahol később megint összekeverték egy másik gyerekkel.
Annamária a szülés után depressziós lett, azt mondta, nem szeretne több gyereket, az interjú során pedig 11-szer is megjegyezte, hogy “otthagyták”.
A cikkben sokszor keveredik a roma és a szegény nő fogalma, holott ugyan nagy az átfedés, mégsem ugyanarról a két csoportról van szó. Ez a keveredés azonban nehezen kerülhető ki, hisz maguk az orvosok, a nőkkel foglalkozó szakemberek is gyakorlatilag szinonimaként használják a két szót. Általánosságban annyi mondható, hogy minden hátrány, ami a szegény nőket éri, az éri a romákat is, de nekik még meg kell küzdeniük a romákat sújtó előítéletekkel is.