Szeptember közepén kezdte el csúcsra járatni a kormány a kvótanépszavazás kampányát, amikor Barbara édesanyját mentővel kellett beszállítani a budapesti Jahn Ferenc kórház sürgősségi osztályára. Anya és lánya harmadik világbeli állapotokat tapasztalt az ott töltött 12 óra alatt: még infúziós állvány sem jutott mindenkinek, a várakozóknak nem volt ivóvíz. A betegek és a totálisan túlterhelt orvosok és ápolók együtt küzdöttek a túlélésért.
2016. szeptember 11-e egy napsütéses vasárnap volt. Ekkor kezdett csúcssebességre kapcsolni a többmilliárdos állami költségvetésű migránsellenes kampány. A Magyar Távirati Iroda a paralimpia, a horvátországi választások és a szeptember 11-i megemlékezések mellett sorra tudósított a kvótanépszavazásra kampányoló politikusokról.
Ugyanezen a napon Budapesten rosszul lett Barbara 70 éves édesanyja. A lány arra gyanakodott, hogy az anyukája sztrókot kapott, ezért azonnal hívta a mentőket. A mentők időben érkeztek, és már indultak is a kórház felé.
Nagyon rendes volt a mentőorvos. Én is beülhettem a mentőbe, hogy elkísérjem az anyukámat a kórházba. Egy olyan mentőautóval mentünk, amit csak a jóisten tartott össze. Úgy éreztem magam, mintha szamárháton döcögnénk egy kórház felé valahol Albániában.
A mentő délután 3 óra körül ért be a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház sürgősségi osztályára. Barbara kisegítette a mentőből az anyukáját, majd le kellett ülniük egy váróban. Nagyjából fél óra múlva meg is vizsgálták a súlyos fejgörcsökkel küszködő, lábra állni alig tudó anyukáját.
Miután nem sorolták be nagyon súlyos esetnek, bekötöttek egy infúziót, majd azt mondták nekik, várjanak kint a többi vizsgálatra. Egy nővér kísérte ki őket a padokhoz a váróba. Az infúziós zsákot egy darabig a kezükben kellett tartani, de a nővér hamar megoldotta a problémát. Odahúzott egy ruhafogast, és jó magyar szokás szerint arra akasztotta fel az infúziót.
A váróban több, hasonlóan nem túl jó állapotban lévő embernek is be volt kötve infúzió. Néhányuknak jutott csak erre a célra való gurulós állvány, amivel mozogni is lehet. Például el lehet menni vécére. Akinek ilyen nem jutott, az úgy ment el, hogy magasra kellett tartania a zacskót.
Már legalább két órája vártak. Barbara édesanyja megszomjazott, a lány próbált vizet keresni. A közelben volt ugyan egy ballonos vízadagoló, de ahhoz se pohár nem volt, se a ballonban nem volt már víz. A vécéből lehetett volna vizet szerezni, oda azonban csak úgy lehetett bejutni, ha a portástól elkérik a kulcsot.
Barbara odébb talált egy kávéautomatát, és egy csoki és chipsautomatát, de kiment inkább egészen a főbejáratig, ahol nyitva volt egy büfé. Itt tudott venni vizet és valami ennivalót az anyjának.
Közben arra gondolt, hogy aki egyedül érkezik egy sürgősségi osztályra, az ne sok jóra számítson. Egyedül a vele együtt várakozók jóindulatán múlik, hogy el tud-e menni vécére, tud-e enni vagy inni. Barbara az ügyeleten eltöltött közel fél nap alapján azonban ezért sem a kórházban dolgozókat hibáztatja.
Látni lehetett, hogy kevesen vannak és iszonyatosan leterheltek. Ha valakit sikerült elcsípni, az segített, ha tudott, aztán rohant tovább a dolgára. Volt olyan orvos, akinek már este 8-kor lejárt volna az ügyelete, látszott, hogy halál fáradt volt, de még este 9-kor is dolgozott.
Este hat órára a váróban az anyukájánál és többeknél is lefolyt az infúzió, a vér elkezdett visszafolyni. Az őrült átjáróházban sikerült megállítani egy nővért, aki rohanvást kivette az infúziókat és futott tovább a dolgára.
Barbara és az édesanyja csak várt. És közben nézték, mi történik körülöttük.
Este 7-8 órára egyre sűrűbben hoztak betegeket a mentők, és érkeztek saját lábukon a sérültek. Jött egy nő, akit a kisgyereke, a férje és több hozzátartozója is elkísért. A nő nagyon rosszul volt. Lefeküdt egy padra, majd odahányt a földre. Hosszú ideig nem volt senki, aki föltakarítsa a váróteremben a hányást.
Aztán két férfi érkezett egy nővel, aki valamilyen drog hatása alatt állhatott. A nő üvöltözött a két férfival, majd a váróteremben folytatta az ámokfutását. "Rohadékok, szemetek, ne nyúljatok hozzám!" - ezt üvöltözte, majd belerúgott a padokba, az ajtóba. Az ott lévő mentősök nem akartak közbeavatkozni. A nő kirontott az udvarra, a vele érkező férfi utána. A nő az udvaron el is esett. Kijöttek a rendőrök is, de ők sem avatkoztak közbe.
Láthatóan senki nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen helyzetet kezelni tudjon, pedig ilyen elég gyakran előfordulhat egy sürgősségi osztályon.
A helyzet megoldása végül az lett, hogy a két férfi visszarángatta a nőt a kocsiba, és elhajtottak vele.
Mások is úgy voltak, hogy egy idő után feladták a várakozást és elmentek. Egy férfi is haza akart menni, mire a kórháziak aláírattak vele egy papírt, hogy saját felelősségére távozik. Felesége ezután hangosan könyörgött neki, hogy inkább maradjanak. Maradtak.
Barbara látott egy idős nőt, akit olyan rozsdás és lerobbant hordozóágyon hoztak be, amire más a kutyáját se fektetné. A mentők később egy gurulós ágyon betoltak egy vagy eszméletlen, vagy altatásban lévő nőt a váróterem közepére. A magáról semmit nem tudó nő így feküdt ott majd két óráig teljesen kiszolgáltatva, egyedül.
A háttérben vagy jajgattak vagy valaki veszekedett az orvosokkal és a nővérekkel. Az ilyen környezetben eltöltött, nyolc órányi várakozás után éjfél körül egy beteghordó ment oda Barbara édesanyjához, hogy mehetnek mellkasröntgenre. Utána következett a hasi ultrahang. Itt rögtön azt kérdezték az anyjától, hogy ha súlyos fejgörcsökkel jött be, miért hasi ultrahangra küldték, de erre sem az anya, sem a lánya nem tudott válaszolni.
Utána mehettek volna CT-re, de szóltak, hogy mégse menjenek, mert a CT elromlott. Vártak, vártak. Amikor eljutottak a CT-re, ott megint azt kérdezték tőlük, miért hasi CT-t kért az orvos, de erre ők megint nem tudtak semmit mondani.
A vizsgálatok végeztével hajnali fél 4-kor beszélt velük egy orvos.
A körülményekhez képest ő is nagyon rendes volt. Elnézést kért, hogy ilyen sokat kellett várniuk, de azt mondta, a sürgősségi osztály már csak ilyen.
Az orvos azt mondta, a vizsgálatokat folytatni kell, ezért a legjobb az lesz, ha Barbara édesanyja bent marad a kórházban. Ekkor azonban még nem tudtak ágyat adni neki a belgyógyászaton, így egy olyan gyűjtő kórterembe került, ahol a sürgősségiről bent tartott betegek vártak az elhelyezésükre.
Itt az ágyak szinte egymás mellett voltak, férfiak és nők vegyesen feküdtek egymás mellett. A Barbara édesanyja melletti ágyon egy ijesztően rossz állapotban lévő férfi feküdt, akin lélegeztető maszk volt. Az anyukája innen néhány óra múlva felkerült a belgyógyászati osztályra, ahol neki kellett kérnie ágyneműt, amit végül kapott ugyan, de huzatot azt már nem tudtak adni neki.
A 12 órás rémálom ellenére Barbara nem a kórházat és az ott dolgozókat hibáztatja, hanem az egészségügy mélységesen alacsony színvonalát.
Mintha a harmadik világban lettünk volna, ahol az iszonyatosan túlterheltek orvosok és nővérek maguk is a túlélésért küzdenek.
A Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézet közel 380 ezer ember ellátását végzi, a sürgősségi osztályon naponta átlagosan 90-100 beteg fordul meg - válaszolta kérdésünkre a kórház. Az itt dolgozók rendkívül nagy leterheltség mellett végzik munkájukat. Április elsejétől 24 órás sebészeti ügyeletet is el kell látniuk, amely további terheket ró az orvosokra és a szakdolgozókra.
A sürgősségi osztályon a betegeket nem érkezési sorrendben látják el. A nemzetközi irányelvek alapján az ellátás sürgősségi igénye szerint 5 csoportba osztályozzák őket az azonnali életmentéstől a halasztható ellátásig.
Az egészségügyben tapasztalható általános orvos-, és szakdolgozó hiány különösen jellemző a sürgősségi ellátásra, írta válaszában a kórház. Levelük szerint "a létszámhiány ellenére a sürgősségi osztályon dolgozó orvosok és szakdolgozók mindent megtesznek a folyamatos, biztonságos, magas szakmai színvonalú betegellátás biztosítása érdekében. A sürgősségi osztály senkit nem utasít vissza, mindenkit kivizsgál és ellát, szükség esetén konzíliumot kér".
A konkrét problémákkal kapcsoltban a kórház vezetése azt írta:
A történetet a múlt héten elmondtuk Balog Zoltán emberi erőforrás miniszternek is, amikor interjút készítettünk vele. A kérdésünk felé az volt: a sokmilliárdos kvótakampány közben mit tettek azért, hogy az átlagpolgár emberhez méltó körülmények között kapjon ellátást a kórházakban.
Balog Zoltán az interjúban azt mondta, nem vonja kétségbe a történet valóságtartalmát, mert
súlyos deficitje az egészségügynek a budapesti kórházak állapota.
De ilyen helyzetbe ma Miskolcon, Szolnokon, Pécsen, Kaposváron vagy Szegeden már nem kerülhet az ember, ezeken a helyeken ugyanis több százmilliós, sőt milliárdos fejlesztések történtek. A miniszter azt mondta: Budapesten is már komolyabb beruházásokat végeztek és még komolyabb fejlesztések várhatók.