Hallod, Sajó, baszd meg, itt verik a magyarokat!
– hívott fel 2006. október 23-án az egyik legjobb gimnáziumi barátom, akit most nevezzünk csak Zénónak. Én akkor érkeztem haza Dabasról, a nagyszüleimtől, előtte pedig az akkori barátnőméknél aludtam Leányfalun, tehát csak a nap végére tudtam meg, hogy mi megy a városban. 2006-ot írunk, nekem akkor még csak egy Nokia 3220-asom volt, amin ugyan már lehetett volna net, de még bőven messze volt a mai információs fejlettségtől.
Szóval ott álltam a Gyáli úti lakásunk nappalijában, miközben édesapám csípőre tett kézzel figyelte a Hír tévét. Vérző fejű, síró emberek, magyar zászlót tartó maszkos csávóval a tetején elszabaduló tank a Deák téren és iszonyatos balhé mindenhol a városban. Már elmúlt este 11, amikor hívott Zénó. Zaklatott hangon közölte, hogy verik a magyarokat a városban, forradalom van, és azonnal menjek én is, és legyek olyan szíves hozni neki egy sálat, mert mindenhol könnygázoznak. Anyám szigorú tekintettel nézett rám, hogy eszembe ne jusson kimenni, édesapám egy ideig szintén ezen a véleményen volt, de aztán áldását adta az egészre. Én meg fogtam magam, és a sálgyűjteményemből kihalásztam egy West Ham United- meg egy Fradi-sálat. Fradista vagyok, na, a pályától öt percre nőttem fel, a gyerekszobám ablakán át hallottam '95-ben, ha gólt lőttünk a BL-ben, az öcsém pedig egészen egy felnőtt meccsig vitte a klubnál. Tök kézenfekvő ötletnek tűnt.
Mire elindultam, már lekéstem az utolsó metrót, így az éjszakai 950-essel vagy 914-essel mentem el a Ferenc körútig, majd onnan gyalog a Blaha Lujza tér felé. Félúton megpillantottam Zénót, az én kis 170 cm magas, barnás bőrű, seggig érő rasztát hordó cimborámat, aki fél üveg borral a kezében és egy le-lekonyuló kokárdával a szíve fölött közeledett felém. Elmesélte, hogy ameddig én csajoztam meg családoztam, ők kimentek a haverjainkkal az egyik megemlékezésre, aminek a vége balhéba és könnygázozásba fulladt.
Nekem nagyapám verset szavalt a győri főtéren '56-ban, ezek a férgek meg verik a magyarokat!
– mondott valami hasonlót, aztán örömmel fogadta a neki hozott West Ham-sálat. Most akkor hova tovább?
A Blahára érve egészen szürreális állapotok fogadtak. Az út egyik felén kiégett rendőrautó, felszedett, feltört díszburkolat, lézengő, magyar zászlós emberek és egy láthatóan kissé zavart tekintetű rendőr, aki egyszer csak odalépett hozzánk.
„Elnézést, nem tudják, merre van az Astoria?” – kérdezte erős tájszólással, mi pedig kedvesen útba igazítottunk, ha már mi is nagyjából abba az irányba haladunk tovább. Közben hozzácsapódtunk pár kisebb társasághoz, akik szintén csak tébláboltak, és keresték azt a helyet, ahol még történik valami. Ugyanis éjfél, fél egy tájékán már nem igazán volt akció a környéken, a szóbeszéd alapján mindenki a Ferenciek terére ment. Így tettünk mi is, miközben csatlakozott hozzánk egy kisebb erdélyi különítmény.
A Ferenciek terén már-már idilli állapotok uralkodtak. Az Erzsébet hídra vezető utat egy nagyobb lomtalanítás díszleteit idéző barikád akadályozta, aminek a környékén fel-le rohangált pár arcára sálat húzó figura, a híd pesti részén pedig elszórva álldogáltak öt-hat fős, magyar zászlós társaságok, akik inkább tűntek eltévedt érdeklődőknek, mint véres szájú huligánoknak.
Ettől a résztől kissé homályossá válik a történet. Rémlik, hogy a rendőrség nem igazán akarta vagy tudta megközelíteni a barikád környékét, mi meg nagyon nem akartunk még elhúzni a helyszínről, hiszen épp a szemünk előtt zajlott a magyar történelem egy fontos eseménye. Aztán hirtelen megjelent egy hókotró, mi meg – talán kicsit a bortól, kicsit a forradalmi hevülettől – arcunkra szintén sálat húzva begyalogoltunk az iszonyatos könnygázfelhő közepébe, hogy aztán meglepődjünk valamin.
Te, neked sem csípi a szemed ez a szar?
– kérdezte Zénó kissé meglepődve, majd arra a zseniális következtetésre jutottunk, hogy biztos azért nem könnyezünk, mert mindketten kontaktlencsét hordunk. Ezen felbuzdulva magányos harcosokként császkáltunk a füstfelhő közepén, még a hókotrót is megpróbáltam eltalálni egy tenyeremben elférő díszburkolatdarabbal, de akkor, abban a pillanatban valószínűleg Godzillát is elvétettem volna el egy vállról indítható rakétával. Aztán hirtelen baromira csípni kezdte mindenünket a füst – mint utóbb kiderült, valószínűleg ekkor váltottak könnygázról paprikagázra, ami nemcsak a szemet irritálja, hanem a bőrt is.
Pár idősebb figura ezután figyelmeztetett minket, hogy el kéne húzni gyorsan, mert a barikád felől és a híd másik oldaláról is jönnek a rendőrök. Végül a Mátyás pince előtti placcon kötöttünk ki, ahol először simán kikerült minket egy nagyobb rendőrbrigád. Aztán annyit hallottam a híd lába felől, hogy „a Mátyás pince előtt dobálják a rendőröket”. Ekkor már akkora adrenalinlöket volt az agyamban, hogy percek óta csak álltam, és figyeltem, mi történik. A híd felől érkező információ után csak annyit láttam, hogy az addig az Astoria felé haladó rendőregység egy része leválik, és nagy sebességgel elindul felénk. Zénó elrohant, én meg egyszerűen lefagytam, feltettem mindkét kezem, mint a zsákutcába került bankrabló, és vártam a történet végét.
Hát, nem volt túl kellemes.
Azzal a lendülettel felrúgtak, ahogy megérkezett a rendőregység. A földön embriópózban próbáltam kiabálni, hogy nem csináltam semmit, miközben folyamatosan ütések érték a fejemet, a bordáimat, a lábamat. Hol gumibottal, hol bakanccsal, hol puszta kézzel. Fogalmam sincs mennyi idő alatt zajlott le az egész. Öt perc? Két perc? Tíz másodperc? Elképzelésem sincs, de ott akkor kicsit felkészültem arra, hogy
te idióta fasz, itt fogsz meghalni.
Közben egyikük azt ordította, hogy miattam nem látta a családját egy hónapja.
Végül ugyanaz a rendőr, aki addig a fejemet taposta, széttárta a karját, hogy elég volt. Valaki felrángatott, összekötötték hátul a kezem, és egy kb. a könyökömig érő rendőr kezdett el vezetni valamerre. Bár a Fidesz honlapjának archívumából már eltűnt a galéria, ezt a remek pillanatot valakinek sikerült fotóban is megörökítenie.
Emlékszem, az első gondolatom, ahogy megláttam a rabkocsit, az volt, hogy „remélem, Zénónak sikerült elfutnia, de azért kicsit jó lenne, ha nem kéne egyedül börtönbe mennem”. Aztán hátrafordultam, és láttam, ahogy két rendőr egy rendesen megtépett fejű kisembert vonszol utánam. Zénó volt az, nem sikerült elfutnia.
Mindkettőnket betessékeltek egy kék rabkocsiba. Belülről úgy nézett ki, mint minden rabkocsi a videojátékokban és a filmekben. Egymással szemben két fémpad, oldalt rácsos ajtó, ami elválasztja a rabokat a sofőrtől, és semmi ablak.
Te is behugyoztál kicsit?
– bökte ki Zénó elsőre, ahogy ült mellettem, és észrevettem, hogy az ő farmerján is van egy kicsi sötét folt a slicce mellett, mint amikor a férfiember lusta rendesen elintézni a dolgát, aztán meg átkozódik a locsolóban maradt folyadék miatt. „Ja” – mondtam neki, majd abban viszonylag hamar sikerült közös véleményre jutnunk, hogy jó nagy faszok vagyunk mind a ketten. Zénó elmesélte, hogy hiába próbált elrohanni a rendőrök elől, egy alacsonyabb csávó utolérte, felrúgta, majd a többiek annyira megverték, hogy a rasztájánál fogva rángatták fel a földről. A halántéka környékén az egyik tincset tőből ki is tépték, ami állati fájdalmas ugyan, de legalább nem látszott annyira, mint a homlokára kenődött takony, amit a rendőröknek sikerült kibokszolni az orrából egészen a szemöldökéig. „Azért te is jól nézel ki” – mondta, mire megfordultam, és azt láttam, hogy a falnak döntött fejem helyén egy hatalmas, aszimmetrikus Rorschach-ábra keletkezett, csak nem tintából, hanem a fejemből szivárgó vérből.
A következő társasággal ültünk egy rabkocsiban:
Az emberek többsége rezignáltan ült megbilincselve a kocsiban, ő volt az egyetlen, aki nem igazán akart megelégedni a szituációval. Ordított, lábával verte a padot, majd végső elkeseredésében a fejét kezdte hozzácsapdosni a rácsos ajtóhoz. A rendőrök legalább négy gyorsbilincset tettek a kezére, amitől úgy néztek ki az ujjai, mint tíz darab érett padlizsán. Végül addig üvöltözött, amíg be nem jött egy rendőr. „Mutasd az azonosítód!” – üvölt rá a nagydarab férfi, mire a rendőr cinikusan odatartja az egyik vállát, amin se sorszám, se azonosító, semmi. Végül a kocsi elindult.
Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Ott ültünk ketten, kicsit behugyozva, véres fejjel, a hátunk mögött megbilincselve. „Valakit fel kéne hívni” – mondtam Zénónak, aztán mintha csak szökésre készülnénk, odaszóltam a teste előtt megbilincselt kezű srácnak, aki Zénó mellett ült, és folyamatosan arról beszélt, hogy nem csinált semmit. „Figyi, te tudod mozgatni a kezed. Benyúlnál légyszíves a jobb oldali zsebembe, és kivennéd az öngyújtót?” Zénó észrevette, hogy az én kezemet nem kötötték olyan szorosra, így végül azt találtuk ki, hogy öngyújtóval leégetjük a csuklómról a műanyag gyorsbilincset, hogy tudjak telefonálni. A forró műanyag ugyan kicsit megégette a kezem, de végül sikerült, és a kissé megviselt Nokia 3220-asommal a kezemben gyorsan ki kellett találnom, hogy kit hívok fel. Nyilván azt az osztálytársnőmet, akivel nem igazán beszélgettünk soha, de tudtam az apjáról, hogy rendőr. Hát, hajnal 2-kor nem vette fel. Így jobb híján felhívtam édesanyámat.
Szia, Mama, elkaptak a rendőrök
– mondtam neki, és megkértem, hogy szóljon Zénó mamájának is, hogy bevisznek minket a rendőrök. Aztán megérkeztünk valahova, nyílt az ajtó, én meg elrejtettem a telefont. A nagydarab csávó közben megint dühöngeni kezdett, és ismételten a fejét verte a rácsba. „Ha nem hagyja abba, mindenkit lefújunk gázspray-vel” – kiabált be az empatikus rendőr a kocsiba, amire a nagydarab férfi is lehiggadt. Ezután betereltek minket valahova, amiről kiderült, hogy a Gyorskocsi utcai fogda.
Ott szépen beállítottak minket sorba a folyosón, hogy mindenkit megvizsgáljon az orvos. Elképesztően sokan voltunk, egy-két órát biztosan ott rohadtunk a folyosón. Közben elvonultak mellettünk a rendőrök készenlétis jelmezben, akik azt láthatták, hogy a román srácok meg én a földön ülve nyalókázunk, mert – már fogalmam sincs, miért – volt az övtáskámban (2006-ot írunk!) pár kólás Chupa Chups, és jobb híján azon tengődtünk.
Végül egy minket bámuló rendőr szólt oda, hogy menjek el a mosdóba megmosni a fejem, mert borzalmasan nézek ki. Aznap este először néztem tükörbe, és annyit láttam, hogy az arcom mindkét oldalán elkezdett beleszáradni a vér a pajeszomba, és a sálam nagy része is ilyen. Az orvos aztán meg is állapította, hogy bizony betörték a fejemet, szóval irány a kórház. Akkor választottak el minket egymástól először Zénóval. Közben fél szemmel azt figyeltem, hogy a végig az ártatlansága miatt hőbörgő, a szeme alatt meglőtt srácot épp a falhoz állítják, és fél tucat követ szednek ki az övtáskájából.
Nem emlékszem pontosan, de talán két-három civil ruhás rendőr vitt el a János- vagy Honvédkórházba, és közben arról beszélgettem velük, hogy ez az egész annyira nem oké, de ők csak hümmögtek, hogy nem kéne kocsikat gyújtogatni meg felszólítás ellenére műveleti területen tartózkodni. Azért annyira voltak jó fejek, hogy a kórházban kiengedtek – szigorúan őrizet alatt – cigizni, ha már a kollégáik betörték a fejem.
A kórházban aztán valami egészen szürreális történt. Mármint szürreálisabb, mint román graffitisekkel nyalókázni a Gyorskocsi utcai fogda folyosóján. Egy srácot hoztak be tolókocsiban, aki vígan fütyörészett, miközben a lábfejei úgy néztek ki, mint két egykilós kenyér frissen kiszedve a sütőből.
„Mi ez a dal, amit fütyülsz?” – kérdeztem tőle, amikor mellém tolták. „Hobó, haver, nem szereted Hobót?!” – válaszolt úgy, mintha nem épp egy kórházban ülnénk hat rendőr társaságában egy kisebb magyar forradalom after partyjának részeként. „Hát, annyira nem” – válaszoltam neki, majd elmesélte, hogyan került ide. A barátnőjével sétáltak a Duna-korzón, amikor megjelent egy rakás rendőr, mindkettőjüket felrúgták, a lány táskáját bedobták a Duna, utánahajították a srác lábáról levert pár cipőt is, majd nemes egyszerűséggel nyomorékra taposták mindkét lábfejét. Mielőtt még nagyon megdöbbenhettem volna, behívtak röntgenre.
Igazából semmi komoly, de a röntgenes nénit sikerült annyira felhúzni, hogy miután végeztünk, kijött velem a szobából, hogy ordítva vonja felelősségre a rendőröket. „Maguk összeverik a magyar fiatalokat?! Megnyomorítják, megalázzák őket? Hát, szégyelljék magukat, rohadt szemétládák!” – ordította oda a civil ruhásoknak, akik szemlesütve inkább nem is reagáltak a kiakadásra. Fogtak, beraktak a kocsiba, majd jelezték, hogy nyomás vissza a Gyorskocsiba. Ott kaptam egy rendes fémbilincset, arra egy pórázt, és valamelyik rendőr szépen odakísért a cellámhoz, ahogy kóbor kutyákat szokták a menedékhely kenneljeihez.
És akkor megláttam Zénót, ahogy végtelenül fájdalmas arccal próbál kicsit aludni pár kihajtogatott napilapoldalon. Olyan három tucat ember volt a cellában, ahol hatan is csak kényelmetlenül férnek el. Leheveredtem Zénó mellé, és kínunkban megint azon kezdtünk röhögni, hogy ennyire barmok csak nem lehetünk. Dehogynem.
A cellában egyébként az volt az érdekes, hogy a bezárt emberek 95 százaléka ránézésre egyáltalán nem volt sem huligán, sem valami milicista, de még klasszikus bakancsos, terepmintás, Kárpátia-pólós nagymagyarból is mindössze egy jutott, egy ránézésre nálunk is fiatalabb fiú. „Vágod, Sajó, ha ezt az egészet mondjuk július végén csináljuk, akkor még fiatalkorúak lennénk?” – ábrándozott Zénó, miközben összehaverkodtunk pár emberrel a cellában. Mindent elvettek tőlünk, övet, cipőfűzőt, telefont, de valakinek sikerült becsempésznie egy zacskó dohányt és pár cigipapírt, így legalább ezzel el tudtuk foglalni magunkat. Az ott eltöltött kb. hat-nyolc óra alatt összesen egy kancsó vizet kaptunk, hiába ordítozott az egyik férfi, hogy súlyos szívbeteg, és szüksége van a gyógyszereire. Ő egyébként, mint kiderült, pénzt kivenni ment le a lakásából, amikor a kapu előtt állva egész egyszerűen megverték a rendőrök, és behozták ide. Szinte mindenki hasonló élményekről számolt be, mintha a tényleg renitens, barikádot építő, gyújtogató, tankot lopó figurák ott se lettek volna. Na jó, a tankot lopó figura pont ott volt.
Pár fiatal sráccal öklendeztünk éppen a földön fekve a filter nélküli tekert cigitől, amikor egyikük mondta, hogy látjuk-e azt az idős csávót, aki órák óta csöndben ül a sarokban, és volt egy szép nagy kötés a kobakján. Neki is betörték a fejét.
Az a tanklopós bácsi. Megkérdeztük tőle, hogy ugyan miért lopta el a tankot a Deák téren, de csak annyit mondott, hogy nosztalgiázni akart.
Semmilyen tájékoztatást, semmilyen telefont, semmit nem kaptunk azon az átkozott kancsó vízen kívül. Vécére azért kimehettünk.
Aztán szép sorban elkezdték kivezetni az embereket, akik közül nem mindenki tért vissza. Így került sor Zénóra is, akit később visszakísértek a cellánkba. Kihallgatták, ennyi. Kicsit próbáltam aludni a dzsuvás földön, majd én is sorra kerültem. Két női nyomozó faggatott, én pedig elővettem a legelbűvölőbb formámat, már amennyire elbűvölő egy 18 éves gyerek, akinek két centi vastagon bele van száradva a saját vére az arcszőrzetébe, és nagyjából nyolc órája ugyanabban a kicsit összepisilt boxerben rohad egy csempészkonténer méretű cellában.
Akkor már elég nagy sorozatfüggő voltam, így talán a Drót című HBO-sorozatnak köszönhetően nagyjából tudtam, hogy ha Zénóról kérdeznek, akkor végig annyit kell mondanom, hogy semmit nem láttam, háttal álltam. Az akkori helyzet egyébként tényleg iszonyatosan ijesztő volt – ki tudja, hogy politikai vagy más célból nem akarnak-e rajtunk példát statuálni, fontolgattam. Ezért a lehető legkevesebb beleköthető infót mondtam a nyomozóknak.
Akkor már nyilvánvaló volt, hogy Zénó nagy szarban lesz – még csak az kell, hogy én mélyebbre ássam alatta a gödröt. Végül annyira meggyőztem a nyomozókat, hogy utána azonnal kiengedtek.
Egy papírborítékban visszakaptam minden cuccomat. Telefon, pénztárca, öv, cipőfűző, ilyenek. Iszonyatosan nevetségesen nézhettem ki, ahogyan egy véres Fradi-sállal a nyakamban, cipőfűző nélküli csukában kisántikálok a Gyorskocsi utcai épületből, majd megpróbálok rájönni, hogy hol a fenében vagyok. A telefonom nyilván lemerült, a környéket egyáltalán nem ismertem, ezért kiültem a szomszédos park egyik padjára, elszívtam egy Z alakúra ferdült Bruce Willis-cigit, majd az összekapart 70 forintból felhívtam a közeli fülkéből az egyetlen embert, akinek fejből tudtam a számát. Édesanyámat.
Szia, Mama, kiengedtek.
„Már itt vagyunk, drágám, Zénó anyukájával a Gyorskocsi utcában” – hangzott a válasz, majd szépen visszasántikáltam a bejárathoz, ahol már ott várnak ketten, muter két hatalmas zacskóval a kezében, benne könyvek, takaró, kispárna, csipsz, a szemüvegem meg egy csomó minden. Már arra készült, hogy pici fiát börtönbe zárják. Zénót végül három napig benn tartották.
Akkor voltam végzős gimis, és másnap iskola volt. Egy golflabda méretű púppal a bal szemöldököm fölött, kissé sántítva mentem suliba, ahol nyilván elmeséltem mindent. Az osztály fele szerint megérdemeltük, a másik fele szerint a kurva anyjukat. Zénót gyorsított eljárásban nyolc hónap letöltendő börtönre ítélték két évre felfüggesztve, még az RTL-híradóban is láttam, ahogy háttal áll a bíró előtt egy apró csávó, akinek a rasztahaja egészen a feneke alá lóg. Állítólag több rendőr azt vallotta, hogy látták kővel dobálózni.
Ellenem először csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt indítottak vádat, ami alsó hangon kettőtől nyolc évig terjedhet. Végül mindössze egy bírói figyelmeztetést vagy mi a francot kaptam, amiből annyit vontam le, hogy ez a lehető legalacsonyabb büntetés, kb. egy gyorshajtással ér fel, de miniszterelnök már nem lehetek ilyen priusszal. Pedig a talpig farmerben megjelenő, tanúként beidézett rendőr esküdött arra, hogy kockás ingben építettem a barikádot a Ferenciek terén.
Egy klassz dolog egyébként kisült ebből az egészből. A cikkhez is mellékelt fotómat megtalálták az osztálytársaim, kinyomtatták, és kirakták Szekérné magyartanárunk asztalára. Ő nagyon szeretett a '89-ben lobogó hajú Orbán Viktorról beszélni az óra bármelyik pillanatában, így a képet meglátva azonnal egy félórás dühkitörés következett, aminek köszönhetően nem igazán tudta rendesen megtartani az órát. Ebből végül rendszer lett, és napokig úgy lógtuk el a magyarórákat, hogy az én kinyomtatott fotómat valaki mindig az asztalára rakta, ő megjegyezte rólam, hogy „kis hősöm”, majd elment az óra egésze azzal, hogy bezzeg a lobogó hajú Orbán Viktor '89-ben. Még tollbamondásra is úgy kaptam négyest ezután, hogy a padtársamnak ugyanannyi hibaponttal lett kettes.
Zénóval egyébként pont nemrég beszéltem, mert szolid egy hónapos késéssel felköszöntött a szülinapom alkalmából. Népzenész lett belőle, néha összefutunk, de már nem lógunk annyit, mint a középiskolában. Mostanában nagy ligetvédő, és legalább annyira rühelli a Fideszt, mint akkor az MSZP-t. Végül azzal zártuk a beszélgetésünket, hogy megkérdeztem tőle:
Gondoltad volna tíz évvel ezelőtt, hogy ha most lenne egy ilyen tüntetés, akkor ugyanúgy ott lennénk, csak már a Fidesszel szemben?
Nem, ő sem gondolta volna.