És mi lesz? Majd itt fogjuk kerülgetni a vakokat?

– ezt beszélték a vámosújfaluiak, amikor Németh Márta, a vakszakon végzett gyógypedagógus 1998-ban úgy döntött, ezen a bodrogközi településen hozza létre a látássérülteket segítő alapítványát. A település lakói azóta megbarátkoztak az ötlettel, és az itt dolgozó és élő látás- és értelmi sérült emberekkel. Igaz, nem is nagyon tehetnének mást, hiszen a mára már három épületből álló, és ötven embernek munkát adó Búzavirág Alapítvány megkerülhetetlen Vámosújfalu életében.

Németh Márta szerette volna a teljes élet lehetőségét nyújtani azoknak a látássérült felnőtteknek, akik családi háttér nélkül nem tudnak önálló életet élni. A Búzavirág volt az első olyan intézmény, ahol látássérültek valós élethelyzetben, mégis védett körülmények között tanulhatják meg az önálló felnőtt életvitelt, vakvezető kutyát tarthatnak és gyereket vállalhatnak. Olyan fiatalokat fogadtak be, akiket más intézmények nem. Azzal, hogy milyen nehéz a fogyatékkal élőknek akár iskolát, akár felnőttként munkahelyet, lakóotthont találni, már több cikkünkben is foglalkoztunk.

Márta a fővárosból költözött vidékre, és azért Vámosújfalut választotta, mert ez elég kicsi település ahhoz, hogy ismerni lehessen a szomszédokat, a boltost, a postást, de mégis van óvoda-iskola, orvosi ellátás, vasútállomás. Fontos volt, hogy legyen a közelben kulturális élettel rendelkező város, és a természet, ahol tudnak evezni, biciklizni, kirándulni.

A látás- és értelmi sérülteken kívül az alapítvány munkát ad a környéken élő megváltozott munkaképességűeknek is, így például az ötvenes éveiben járó Ilonának, akit leszázalékolása után nem halmoztak el állásajánlattal. Az alapítvány azonban felvette, ráadásul azt csinálhatja, ami az eredeti szakmája: a híres sárospataki motívumokat festi az itt készített fazekas termékekre. „Ennek az a lényege, hogy egy levelet egyetlen ecsetvonással festünk meg” – magyarázza, miután beállok mögé. Két másik társával csendben dolgoznak, kérdésemre, hogy cserélik-e egymás között a munkát, nagyot nevetnek: “mi cseréljük egymás között, de Ilona mindig ezt csinálja, mert ezt rajta kívül más itt nem tudja”.

A fazekasság az alapítvány foglalkoztatási programjának egyik fő iránya: vakok, enyhén és középsúlyosan értelmi sérültek, leszázalékoltak dolgoznak együtt, mindenki azt a munkát csinálja, ami jól megy neki.

Az első lépés a műhely bejárata mellett ülő teljesen vak lányra van bízva: ő működteti az agyagozó korongot. Bár nem lát semmit, ez nem tűnik fel, amikor a kezei közül kikerülő edényekre nézünk. Mellette az értelmileg enyhén sérült Boriska ül, aki egy smirglipapír segítségével tisztítja a már megszáradt, de ki még nem égetett edényeket, a sarokban pedig a középsúlyos értelmi sérült Viktor, aki agyagból hajtogat különböző használati tárgyakat, most éppen szappan- és szalvétatartót.

Márta megkéri Viktort, hogy a kedvünkért mutassa meg, hogyan tud csipkemintát mángorolni a nyers agyagba, de a fiatal fiú ennek láthatóan nem örül. Miattunk félbe kell szakítania munkáját, és az egész szituációnak olyan érzete van, mintha idegenek előtt kellene produkálnia magát. Ha kicsit morgolódva is ugyan, de végül megmutatja, hogyan néz ki ez a művelet. Márta szerint Viktor valójában nagyon örül neki, hogy őt emelte ki, és kérte fel erre a feladatra, csak jól titkolja.

A fiú nem csak dolgozni jár ide, egyike annak a 12 embernek, akik a szomszédos épületben kialakított lakóotthonban élnek. A garzonlakásokban mindenkinek külön szoba, konyha és fürdő jut, és a privát szektort annyira őrzi az alapítvány vezetője, hogy körbe sem nézhetünk abban az épületben. „Ez az ő külön területük, én sem járkálok be hozzájuk, csak ha hívnak” – mondja.

Egy másik műhelyben pamut- és rongyszőnyegeket, tarisznyákat és táskákat szőnek, az udvar túloldalán lévő kis műhelyben pedig vesszőből fonnak kosarakat. Utóbbiakat nagy tételben veszi a helyi Coop, de a többi termékük sem marad rajtuk. Vásárlóik egy része az alapítvány támogatói közül kerül ki, ők legtöbbször a honlapról rendelnek az itt készült tárgyakból, de rendszeresen járnak helyi vásárokra, karácsonyi és húsvéti vásárokra, és vannak olyan multik, akik nagy tételben tartanak igényt a termékeikre. Legutóbb például 200 bögrét rendelt tőlük egy cég.

Az épületekhez tartozik egy nagy kert is, több fóliasátorral: ezekben naspolyát, őszi málnát, diót, burgonyát, gyógynövényeket termesztenek, de Márta igazán a fűzvessző termésre büszke. „A fűz kilója elég borsos áron van, nagyon drágán kéne adnunk a kosarakat, de így, hogy legalább egy részét mi magunk termesztjük meg, már beljebb vagyunk” – mondja. A kertészetben középsúlyos értelmi fogyatékosok dolgoznak, ez meg is látszik egy-két vetéssoron: olyan részeit is kitépték a növénynek, amit nem kellett volna – meséli mosolyogva Márta. Amit itt termelnek, azt mind meg is eszik.

A munkaidő délig tart, aki menzás, még megebédel, de akik nem, azok sem rohannak haza. Ott maradnak délutánra is, és készülnek a hétvégi csörgőlabda-bajnokságra. A játék lényege, hogy egy széles kapuban áll három játékos, a pálya túloldalán levő kapuban szintén, és a kosárlabda méretű labdát a saját térfelükről megpróbálják az ellenfél kapujába gurítani. Aki valamennyire lát, annak is be van kötve a szeme, a közönségnek pedig szinte végig csendben kell maradnia, különben nem lehet hallani a labda csörgését, ami az egyetlen eligazodási pontjuk a játékban résztvevőknek. A búzavirágosok annyira jók, hogy az országos bajnokságban is játszanak.

Az alapítvány kézműves táborokat is szervez gyerekeknek. A lakóotthon feletti tetőteret építették be, az itt nyaraló gyerekekkel pedig akadályozottsággal élők is foglalkoznak. A táborok első napja mindig az érzékenyítésről szól: különböző feladatok vannak, amiket bekötött szemmel és vakvezető kutya segítségével kell megoldaniuk. Egyre több vámosújfaluit íratnak be szüleik a táborba, de a környékről is jönnek gyerekek.

A Búzavirág az egyetlen hasonló alapítvány a környéken, éppen ezért nagy a túljelentkezés is, főleg a megváltozott munkaképességűek szeretnének itt állást kapni, de a mostani ötven fővel már bőven teltház van.