A statisztikában rohamos javulás látszik diszlexiás (olvasási zavarokkal küzdő) és a diszgráfiás (ez az írási zavarokat jelöli) gyerekek számában, írja a Magyar Nemzet. Különösen az elmúlt két év hozott papíron robbanásszerű sikert, elvileg a negyedére csökkent ilyen rövid idő alatt a hasonló tanulási zavarokkal küzdő gyerekek száma.
Az ilyesmi önmagában is gyanús, hogy nem valós folyamatot jelez, de a lapnak nyilatkozó Gyarmathy Éva pszichológus, az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tagja szerint sem a valós előfordulásokat mutatják a számaink. Hanem csak azt, hogy hányszor hajlandóak az ilyen zavarokat diagnosztizálni.
Ez nem csak azért rossz, mert hamis képet mutatunk magunknak is az adatainkból, de rengeteg gyereknek extra nehézséget okozunk így az általános iskolában.
Gyarmathy szerint két típusú diszlexiát különböztetünk meg, az egyik a mély diszlexia. Ilyenkor a gyerek fejlődése során nem alakul ki, hogy a hangokhoz automatikusan alakzatokat, betűket tudjon párosítani. Ez speciális nevelési módszereket igényel.
A másik, de nem kevésbé komoly eset a felszíni diszlexia, ekkor az olvasáshoz és egyéb iskolai készségekhez szükséges részképességek, automatizmusok éretlensége okozza a zavart. Itt nagy szerepe van annak, hogy óvodás korban mennyire tudják fejleszteni a kisgyerek neurológiai rendszerét. Hasonló észlelési probléma okozza egyébként a számolási zavarokat is, a diszkalkuláliát. Az intelligenciától teljesen független minden említett eset.
"Csak akkor szabad az olvasás tanításába fogni, amikor már az összes olyan részképesség kialakult, amely az információk precíz feldolgozásért felel"- mondja Gyarmathy. Ha ez nincs meg, akkor csak bizonytalan találgatásokat várunk el a kisgyerekektől. Ilyenkor jön elő, hogy betűket cserélnek fel, vagy épp hangokat kevernek össze gyakran.
Tehát Gyarmathy szerint az olvasás rosszkor vagy nem megfelelő módszerekkel való tanítása is kialakíthatja szerinte a diszlexiát. Szerinte ezért az oktatás felelős "ha az oktatás nem akarna egyre többet és egyre gyorsabban elérni, hanem lassabban haladna, és hagyna időt az alapok felépülésére", akkor az ilyen gyerekek is rendesen meg tudnák tanulni a betűket, számokat, nagyobb eséllyel indulnának az életben. Gyarmathy szavai így egyébként nem csak szabályozási felelősséget jelenthetnek, de egyebek mellett szülőit is.
Nagyjából onnan tudható, ha gyerek megérett az olvasásra, ha elkezdi kérdezgetni a betűket. A szakember szerint az idegrendszeri eltérés jelentkezhet később is, például ha olvasni bár ügyesen megtanították gyereket az általános iskolában, később képtelen lesz nyelvvizsgát csinálni a diplomájához. Emellett a diszlexia megállapítása egyaránt vezethet pozitív és negatív megkülönböztetéshez, de valójában egyik se jó ötlet. Nem diszkriminációra, hanem akadálymentes tanulásra lenne szükség. Egy példát említve, ha valaki szeretne, hadd vizsgázzon szóban.
Ha viszont ezt értelmesen szeretnénk elérni, akkor az első alapvető lépés az lenne, hogy legalább az adataink legyenek pontosak, ne "mesterségesen változtatható kategóriákra építsünk".