Öltözékemet egy szupermeleg pehelykabát, vastag nadrág, és hegyi túrákra is alkalmas bakancs alkotta. Ezek alá szélálló softshell dzsekit, polárpulóvert, és a testpárát elvezető aláöltözetet húztam. 

Mindez csak azért érdekes, mert eközben velem szemben, a sátorban ülő család tagjai szimpla utcai ruhában voltak, a kisgyerek pedig még nadrágot sem hordott, rózsaszín harisnyás lábát nyújtotta a tűz felé. Cipőt amúgy a felnőttek sem viseltek, hiszen otthon voltak.

A pontosság kedvéért:

• A család nem annyira otthon volt, mint inkább a magyar és a szerb határ közti senki földjén, a röszkei tranzitzóna külső részén.
• Nem is egy család volt az, hanem kettő: hét iráni nő, férfi és gyerek zsúfolódott össze a sátorban.
• Amit pedig sátornak neveztem, az valójában nejlonból és pokrócokból tákolt menedék volt. Odabenn csak a szokás kedvéért vették le a cipőt, hiszen még a középen égő tűznél is fagypont körül volt a hőmérséklet.

A magyar kerítésnél várakozó embereknek azonban fontos volt az otthon illúziója. Legtöbbjük már egy-két éve úton volt, és ezalatt erodálódott az otthon jelentése. Láthatóan otthonnak számított minden hely, ahol néhány napnál többet tartózkodtak. Márpedig a magyar határ ilyen hely volt.

„Három napja vagyunk kinn. És úgy tudjuk, még öt napig kell maradnunk, utána engednek be” – mondta az iráni nő a lábasban bugyogó ételt kavargatva. „Én egy hónapja és 13 napja vagyok itt” – fintorodott el a sátor előtt egy angolul jól beszélő pakisztáni, aki spontán tolmácsommá szegődött. „A suboticai táborban laktunk két hónapig, és egy hete jöttünk ki, mert mi kerültünk sorra – mondta a nyílt tűznél melegedő iráni férfi, miközben hol a feketére kormosodott lábasokra, hol a négyéves körüli kisfiúra figyelt.

„Miért nem várták meg a táborban a beengedési időpontot?” – kérdeztem a férfit. Ez volt ugyanis az egyetlen, amit nem értettem.

Így szívatjuk a menekülteket

Azt már tudtam, hogy a röszkei és tompai határzóna környéke Európa egyik legnyomorúságosabb zuga. Itt várakoznak azok a menekültek, akik hittek a magyar kormány ígéretének, miszerint ha valaki tiszteli a törvényeinket, és legálisan kér bebocsátást, akkor mi is tisztességesen foglalkozunk majd a menekültkérelmével. Előző látogatásaimból ismertem azt is: ahogy a déli határszélen semmit, úgy a tisztességes bebocsátást sem kell szó szerint érteni. A magyar hatóságok egész családokat, gyerekeket és nőket várakoztattak hetekig a kerítés előtt.

Nem véletlenről, vagy gondatlanságról van szó: már fél éve közel-keleti háborús övezeteket idézett a környék. A magyar hatóságok nem hogy nem gondoskodtak az ott összegyűlt emberekről, de szándékosan nehezítettek a helyzetükön. Ételt, vagy orvosi segítséget nyújtó civil szervezeteket tiltottak ki a környékről, tilos volt sátrat osztani, és egy ideig orvosokat sem engedtek hozzájuk, pedig még tíznapos csecsemővel is várakoztak a kerítésnél.

A kormányzati logika talán az volt, hogy a menekültek majd hazamennek a háború vagy egyéb katasztrófák sújtotta országukba, ha nem megfelelő az elhelyezés. És bár az elmélet hamisnak bizonyult, mert az emberek a kormányzati kegyetlenkedés ellenére is maradtak, a hivatalos hozzáállás december végére sem változott. Karácsony előtt vagy ötvenen táboroztak a tranzitzóna külső részén, a mínusz 5 fokban.

A hatóságok egyetlen téren fejlesztették a rendszert: készült egy beengedési lista, amelyből tudhatóvá vált, hogy kit mikor szólítanak a magyar rendőrök a tranzitzónához. Azaz a kerítésnél várakozás elvileg értelmét vesztette. De akkor miért vállalják egész családok az embertelen körülményeket?

„Hiába van pontos dátum, nem mindig akkor hívják az embereket” – magyarázta az angolul jól beszélő pakisztáni. „Volt egy család, aminek két napja kellett volna bemennie, de még mindig itt vannak." Az emberek ezért inkább 10 nappal a belépési dátumuk előtt kiköltöznek a táborból, nehogy lemaradjanak.

„Mi van, ha valaki éppen nincs jelen, amikor a rendőrök szólítják” – kérdeztem a pakisztáni fiút, aki a csípős hideg miatt egész arcát sállal tekerte be. A kérdésre sem ő, sem a körülöttünk állók nem tudtak válaszolni. Ilyesmit valószínűleg még senki nem kockáztatott.

Annyit sikerült kiderítenem, hogy a bizonytalanságban a szerb hatóságoknak is szerepük van. A pletykák szerint a családok 300, az egyedülálló férfiak 1000 eurónyi korrupciós összegért ugorhatnak előre a listán, hátraszorítva a többi várakozót.

Így miközben Magyarországot beteríti az otthonos bejgliillat, már magyar területen, de még a kerítés külső oldalán egész családok élnek embertelen körülmények közt, arra várva, hogy valamelyik reggel az ő nevüket kiabálják a kerítés másik oldaláról.

Nem zombitámadás, hanem élet

Ha valamit, akkor az embertelen körülményeket szó szerint kell érteni. A hideg por kavargott a lábam körül, ahogy a nejlonkalyibákból álló faluban jártam. Egy papucsban, zokniban, és a földet söprő, felnőtt kabátban kószáló kislány pózolt vigyorogva a fényképezőgépem előtt. Sokkoló volt látni a gyerek minden nyomoron áttörő optimizmusát. Megértettem, hogyan készülhettek fotók mosolygó gyerekekről a fogolytáborok szögesdrótjai mögött.

A területet amúgy a mozdulatlanság uralta: csak a sátrakból kiszűrődő hangok jelezték, hogy nem egy zombitámadás helyszínén járok.

„Milyen itt lakni?” – néztem be egy sátorba, aminek takaróból készült ajtaját félrehajtották, hogy a fekete füst kitaláljon a szabadba.

Nagyon hideg van

– mondta egy iráni férfi. – „Főleg este. Nem lehet aludni.” Intett, hogy jöjjek be.

A félhomályban szégyenlősen mosolygó nőket és gyerekeket láttam. A hajlék csak akkor lehetett volna nyomorúságosabb, ha nyirkos is lett volna, nem csak szeles, hideg és poros. Szerencsére száraz tél volt, még nem esett le a hó.

A botokból összetákolt sátor falánál, pokrócokon ültek az emberek. Középen szabadon hagytak egy területet: a porba kapart lukban kormos lábasokat nyaldosott a tűz. A háttérben egy sátor állt a sátron belül. „Ebben alszunk, hogy melegebb legyen. De hiába van sok pokróc, fázunk éjjel.” – mondták.

„Makarónit főzünk” – mutatták vigyorogva, az anya pedig egy konzervet tartott elém. A „lencsefőzelék kolbásszal”-t öntik majd a tésztára.

Az emberek jól vannak, minden második beteg

„A legtöbb ilyen táborokban éjszaka nem is alszanak” – magyarázta már odakinn egy francia orvosnő, aki a Médecins du Monde képviseletében dolgozott a területen. „Egész éjszaka fenn vannak, hogy kibírják a hideget, és reggel fekszenek le, amikor kicsit enyhül az idő.”

„Az emberek a körülményekhez képest rendben vannak – mondta a kérdésemre."

Minden második ember köhög, sokan lázasak, a gyerekek meg vannak fázva.

"De ha mínusz tízben kinn alszanak, akkor ez természetes” – tette hozzá objektíven.

De nem csak az orvosok segítik a túlélést, derült ki, amikor megélénkült a tábor. Egy segélyszervezet sárga mellényes önkéntesei jelentek meg a kerítésnél, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sokan is laknak a kihaltnak tűnő táborban.

A férfiak tüzelőt, a nők tojást, tejet és konzerveket hordtak a sátrakhoz. „Ha nem osztanánk fát, akkor már nem tudnának fűteni” – mondta a Sirius help munkatársa. – „A környéken kivágták a fákat, hogy eltüzeljék. Ez majd nyáron lesz baj, mert nem lesz árnyék, amikor jön a hőség.” – árulta el az önkéntes, hogy az áldatlan állapotok szerinte maradnak még egy ideig. Nekem pedig eszembe jutott, hogy a magyar hatóságok működésének köszönhetően nem csak humanitárius, de saját kis ökológiai katasztrófánk is kialakult a határon.

A globális problémákról egy kisfiú vonta el a figyelmem. Boldogan lóbálta a ruhaosztásnál szerzett vastag, plüss kabátot. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy amit kabátnak hitt, valójában az adományok közé keveredett farsangi jelmez volt.