“Sanyi bácsi és Misó nagyon egymásra találtak. Ugye, Sándor, mi is mennyire szeretjük egymást?” – kiabálta Beszterczey Judit a konyhából, mire csak hümmögés volt a válasz. Száraz Sándor nem szívesen tereli el a figyelmét sakkozás közben, és igyekszik elérni, hogy Judit nyolcéves fia, Misó is kizárólag a játékra koncentráljon. “Egyszerre csak egy lépés! Annak idején nekem is könnyen elkalandozott a figyelmem, ráültettek a saját kezemre, ha úgy volt. Én ilyet nem csinálok, csak rászólok” – mondta.

Száraz Sándor egykori budapesti sakkfőtitkár, sokszoros magyar sakkbajnok történetét tavaly karácsonykor mutattuk be az Abcúgon. Bár a férfi sokáig elismert sakkozónak számított, jó ideje a hajléktalanság peremén tengődik. Egyszobás kőbányai lakásában embermagasságig vizes a fal, ezért a szekrény híján halomban álló holmik alaposan bepenészedhettek. Sándor a sakk után évekig parkolóőrként dolgozott, az utóbbi időben pedig ingatlanirodák hirdetéseit ragasztja Budapest utcáin. Néhány óra alvás után hajnalban ébred, villamosra száll, és megállás nélkül rója a kilométereket. “Sokan azt hiszik, hogy esőben nehéz csinálni ezt a munkát, pedig dehogy, a víztől csak jobban ragad a papír. Az én ellenségem a szél” – mondta Sándor, akivel idén éppen szeles időben, néhány nappal szenteste előtt találkoztunk újra.

Pótapa lett. Talán nem is csak pót? 

“Néztem a képeket, és egyszerűen láttam a tekintetén, hogy fel kell hívnom” – magyarázta Judit, miért döntött úgy tavalyi cikkünk után, hogy Sándort kéri fel a fia sakktanárának. “Először nagyon meglepődött, annyira, hogy nem is mert nemet mondani” – nevetett. Sándor azóta legalább hetente egyszer felmegy Juditék újlipótvárosi lakásába, hogy órákig sakkozzon Misóval az ebédlőben.

Sokszor fejben, sakktábla nélkül játszanak, Misó már tizenhat lépést tud megtenni anélkül, hogy szüksége lenne bábukra. “Annak idején tanítottam egy általános iskola alsó tagozatában és egyesületben is. Voltak a tanítványaim közt országos bajnok gyerekek, de egyik se volt olyan ügyes, mint Misó. Egy zseni a gyerek” – mesélte Sándor, úton Juditék felé. Bár tagadja, hogy lenne pedagógiai érzéke, a szülők szerint bőven van neki. “Ha engem az őrületbe kerget a gyerek, és már csak üvöltözni tudok, ő akkor is higgadt és szelíd' – mesélte Judit. Sándor szerint felesleges is veszekedni a gyerekkel. “Előfordult már, hogy hiába szóltam rá, tovább hisztizett. Mondtam, hogy akkor hisztizzen nyugodtan, ott hagytam, és elmentem rejtvényt fejteni a sarokba. Aztán pár perc után odajött hozzám, hogy, ‘hát te mit csinálsz, Sanyi bácsi?' Egyből folytattuk a sakkot”.

Sándor ma is szórólapozásból és plakátragasztásból tartja el magát, és ugyanabban az egészségtelen lakásban él, ahol tavaly, az élete mégis alaposan megváltozott. A sakkórák után rendszeresen Juditéknál vacsorázik, és ha már Misó elfáradt, szívesen beszéli át Judit férjével, Szabó Imrével a legfrissebb futballhíreket. “Nagypapa szerepben van nálunk” – mondta Judit. “Volt, hogy Sándor hozta el Misót az iskolából, ha mi nem értünk rá, sőt egyszer őt kértük meg, hogy maradjon vele estére a lakásban. Nem bébiszitter, hanem egy úriember, aki az utolsó csepp véréig védené Misót. Vannak még barátaink, akikre rábíznánk a gyereket, mégis mindig Sándor jut eszünkbe először”.

“A feleségem ötlete volt, hogy keressük meg Sándort, és bíztam a szenzoraiban. Nem bántam meg, hiánypótló ember a családunkban. Judit szülei Gyulán élnek, az enyéim pedig meghaltak” – mondta Imre. “Pótapa lett?” – kérdeztem. “Hát, talán nem is pót” – válaszolta Imre némi gondolkodás után.

Pedig nem jellemző rájuk, hogy csak úgy összebarátkoznának ismeretlen emberekkel. Egy környékbeli rászoruló anyának többször is segítettek már, de vele nem kerültek közelebbi viszonyba. “Sándorral nem az van, hogy ő a rászoruló, és mi segítünk, ez nem jótékonykodás” – mondta Judit. “Szerintem egyszerűen jól esik neki, hogy beszélgetünk vele, és nekünk is nagyon fájna, ha nem lenne velünk, egyszerűen figyel ránk. Ha fáradt vagyok, vagy betegeskedem, mindig ír néhány kedves sort”.

Nem kér segítséget, de ha adnak, elfogadja

Tavalyhoz képest nagy változás az is, hogy Sándornak már nem gyertyafény mellett kell töltenie az estéit. Imre segítségével visszakötötték az áramot, így a tévét is sikerült beüzemelni, 12 csatornát fog. “Épp a foci EB előtti héten kaptam meg a felszerelést a tévéhez. Nem volt olyan meccs, amit ne láttam volna, jó párat kétszer-háromszor is visszanéztem”. Sándornak szenvedélye a sport, ezért az olimpiát is végigkövette, mostanában az ismétléseket nézi az állami tévén. Hűtője nincs, de télen nincs is rá szüksége, legfeljebb nyáron jönne jól.

Az egész lakásban egyetlen villanykörtét használ, ami havi 3-4 ezer forintot fogyaszt, erre jön még rá, amit a tévézéshez használ, plusz a hősugárzó. “Tavaly még volt fűtés, de gázszivárgás miatt az egész házban lekapcsolták. Fel kellene újítani a vezetékeket, jött is egy levél, hogy 90 ezer forintért megcsinálnák, de az rengeteg. Nem kérek hozzá segítséget, mert nem szívesen kérek. Ha adnak, elfogadom, de nem kérek”.

“Mindig úgy kell kihúzni belőle, hogy mire van szüksége” – erősítette meg Imre is. “Legutóbb végül csak elmondta, hogy fázik a lába, úgyhogy vettünk neki egy pár cipőt”.

Sándort néhány hónapja egy másik férfi is megtalálta, aki felajánlotta, hogy segít neki önéletrajzot írni. “Kifaggatott a vágyaimról, és elárultam neki, hogy szívesen foglalkoznék újságírással. Annak idején a sakk után voltam a Nemzeti Sport szakírója, és környezetvédelmi újságnál is dolgoztam. Azt mondta, felkerült az internetre az önéletrajzom, hát, meglátjuk”.

Valamit mégis csak rosszul csinálok

Sándornak van egy fogadott lánya, Barbi, akivel azóta elválaszthatatlanok, hogy a lány egyszer megvédte Sándort az utcán rátámadó emberektől, amikor még parkolóőrként dolgozott. Barbi most biztonsági őr egy plázában, és egy apró lakást bérel a Kálvária téren, ott töltötték a szentestét is. “Valami könyvet veszek majd neki” – mondta Sándor karácsony előtt. “Biztosan nem számít rá, mert nemrég kifizettem egy internetszámláját, azt mondtam, az a karácsonyi ajándéka. Most azt hiszi, azzal letudtuk, pedig nem” – mosolyogott. Sándor legfőbb vágya még mindig, hogy közösen béreljen egy másfél szobás lakást a lányával, de ez nagyon távolinak tűnik.

“A Kálvária téri lakásban nem férnénk el ketten, egy embernek is túl kicsi. Igaz, legalább van benne vécé, nem kell a folyosóra kijárni, mint a legtöbb, környékbeli lakásban” – mondta Sándor, aki úgy számol, hogy a közös lakásra ketten együtt havi százezer forintot tudnának félretenni, de annyiért nincs olyan lakás, ami elég nagy lenne kettejüknek. “Legjobb esetben is százezer csak a bérleti díj, és még ahhoz jön a rezsi. De nem is ez a baj, akár ki is gazdálkodnánk, csak mindenhol 2-3 havi kauciót kérnek, amit esélytelen, hogy kifizessünk” – mondta.

A közös lakás még csak álom, de Imréék szerint Sándor bekerült egy pozitív spirálba, és egyre több minden összejön neki. “A legjobban a tévének örülök, hogy tudom nézni a sportot. Egyetlen dolog vetekszik ezzel” – mondta, és előkotort egy üdvözlőlapot, amit néhány napja kapott az egyik ingatlaniroda munkatársaitól. A szokásos karácsonyi jókívánságok mellett azt is beleírták, hogy Sándor szorgalma és kitartása példaértékű számukra.

“Azóta is ezen gondolkozom, próbálom értelmezni. Rengeteg üdvözlőkártyát kaptam már, de ilyen jellemzést még soha” – mondta. “Sok minden eszembe jut róla. Például az a negyven évvel ezelőtti vers, amit fiatalon írtak rólam. A Virágéknál ég a világ dallamára adták elő, az volt a címe, hogy Szárazban már ég a világ, és benne volt, hogy ‘Kitartása csodálatos, a humora kissé lapos'.

Azt se érdemeltem meg. Ha akkor is annyira kitartó voltam, mint mondták, meg most is, akkor valamit mégis csak rosszul csinálok, hogy itt tartok.

Sándort nem hívták meg a céges karácsonyra, de nem is szívesen ment volna. “Nem vagyok én ingatlanos, nem való nekem az a világ”.