Két éve fejezték be Budapest leghírhedtebb nyomortelepének, a Dzsumbujnak a bontását, ahonnan tíz év alatt összesen 182 mélyszegénységben élő családot lakoltattak ki. A többségük új lakást kapott az önkormányzattól, az viszont már senkit sem érdekelt, mi lesz velük utána. Van, akinek azóta szerencsésen alakult az élete, de sokan a nyomortelephez hasonló, kicsi lakásba kerültek, amit aztán fenntartani sem tudtak. Hogyan élték meg a Dzsumbuj-lakók az otthonuk elvesztését, és mi lett velük utána? Az Abcúg riportja.
Az Illatos út és a Gubacsi út sarkán jelenleg egy nagy, elhagyatott puszta található, holott egészen két évvel ezelőttig ott állt az ország egyik leghíresebb nyomornegyede, a Dzsumbuj. Az 1937-ben épült három épülettel az akkoriban Budapestre özönlő szegény munkanélkülieket akarta jobb körülmények közé helyezni a városvezetés, 68 évvel később mégis éppen amiatt határozott a bontás mellett a ferencvárosi képviselő-testület, mert a Dzsumbujból gettó vált.
Közel tíz éven keresztül tartott a három, összesen 306 lakásból álló épület lebontása. A már kiürített lakásokat külön biztonsági szolgálattal kellett őriztetni, nehogy mások újra beköltözzenek. Az utolsó épületet 2014 augusztusában döntötte le a markoló, addigra 182 családot, közel hatszáz embert költöztettek el a szegregátumból. Utánajártunk, mi lett velük.
A Ferencvárosi Önkormányzat 2005. decemberében fogadta el a Külső-Ferencvárosi Szociális Város-rehabilitációs Programját, ennek része volt a Dzsumbuj felszámolása is. A program kimondta, hogy az ottlakók nyomorban, elkülönítve, sőt, megbélyegzetten élnek. Mindez pedig elsősorban a telepen élő gyerekeket sújtja.
Egy egykori lakó szerint ennek a legkézzelfoghatóbb jele az volt, hogy az iskolai jelentkezéseknél gyakran mondták azt, miután meghallották, hogy a gyerek az Illatos útról jött, hogy az osztály hirtelen betelt. A munkahelyekkel hasonló volt a helyzet. Egy másik, a gyerekkorát a Dzsumbujban töltő lakó szerint addig volt jó nekik, míg iskolában voltak, de aztán haza kellett menniük, és „ott volt fél délután a bűnözésben”. „Volt egy homokozó, amíg nem gyújtották fel” – tette hozzá.
Az utolsó szociológiai elemzés 2005-ben készült a Dzsumbujról. Ez alapján
A lakosok több mint felének semmilyen szakképzettsége nem volt, szinte mindenki szociálisan rászorult volt. Ráadásul a lakosság ekkor már teljesen vegyes volt: az évtizedes lakók mellé a rendszerváltás után rengeteg nincstelen költözött be, többségük önkényes lakásfoglalóként.
„25 négyzetméter, szoba-konyha komfort nélkül, kinti közös WC, a lehető legbrutálisabb körülmények között” – mesélte az Abcúgnak Róbert, milyen volt a dzsumbuj-beli élet. Ő a családjával háromévesen költözött be a telepre. Akkor még csak hárman voltak gyerekek, időközben azonban született még hat testvére, így végül már 11-en éltek a 25 négyzetméteres lakásban. „Penészes, ázott falak, beraktunk egy nagy ágyat, azon feküdtünk négyen, a többiek a földön vagy matracon” – mondta.
Róbert azt mondta mindig is gondolkodtak azon, hogy elköltözzenek a Dzsumbujból, de az édesapjuk keveset keresett, és az évek során rezsitartozásuk is lett. Többször keresték ugyan az önkormányzatot, hogy utaljanak ki számukra egy nagyobb szociális bérlakást, de mindig leszerelték őket azzal, hogy épp nincsen pályázat. Hasonló tapasztalatról más családok is beszámoltak.
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy mindenki nyomorgott a Dzsumbujban. A most 36 éves Marianna a telepre született, világ életében ott élt. A nagymamájával lakott egy szobakonyhás lakásban, de később a szomszédos lakást is megkapták, így végül 56 négyzetméteren éltek ketten. A folyosó végén a szülei laktak, alattuk az unokanővérék: a család nagy része a Dzsumbujban élt. „Én gyerekként azt mondtam, sose fogok onnan elköltözni, felnőttként már minden álmom ez volt” – mondta Marianna. Az évek során beköltöző önkényes lakásfoglalók miatt szerinte teljesen megváltozott a környék. „A folyamatos állatkínzásokat nagyon nehezen bírtam” – mondta.
Az önkormányzat ebben a helyzetben kezdte meg a telepfelszámolást. A 2005-ben elfogadott program szerint a gettó lebontása akkor, és csak akkor lehetséges, „ha az ott élő családokat komfortos lakásokba, integrálódásra alkalmas környezetbe” tudják juttatni. A lakókat választás elé állították: felajánlanak nekik egy cserelakást, vagy lelépési pénzt kapnak. Mindkettő mértékét a Dzsumbujban lévő lakásuk nagysága határozta meg.
Végül 113 család kapott cserelakást, 69-en pedig pénzt. A tervek szerint az új lakóhelyen is még több évig követni kellett volna a sorsukat egy kifejezetten erre a célra létrehozott mentorhálózat felállításával.
Ez utóbbi azonban sohasem történt meg. A Ferencvárost 2010-ig vezető Gegesy Ferenc polgármester erről két éve az Indexnek azt mondta, hogy annyi pénzt kellett a kiürített lakások őrzésére fordítani, hogy utógondozásra egyáltalán nem maradt forrás. A 2010 utáni városvezetés pedig rohamtempóban befejezte a bontást: az első épület kiürítése és lebontása négy évig húzódott, az utolsót egy év alatt lezavarták (az önkormányzat ugyan később létrehozott egy mentorhálózatot, de egy másik projekt keretében, elsősorban Belső-Ferencvárosban élő családoknak).
Marianna az A épületben lakott, így neki az elsők között kellett elkötöznie. „Kaptam egy értesítést, hogy menjek be, adtak egy kulcsot és egy címet, nézzem meg – mondta. – Három lakás közül választhatott, de már az elsőnél elborzadt. „Katasztrófa volt, alig lehetett kinyitni az ajtót még kulccsal is.” A második pedig szerinte olyan volt, mintha szobák helyett spájzokból rakták volna össze.
Róberték négy évvel később költöztek, de ugyanerről számoltak be. „Ez nem volt szép dolog. Megküldték a címeket, és az egyiket akkor is el kellett fogadni, ha egyébként nem tetszettek” – mondta. Ők ötöt is kaptak, de egyikkel sem voltak elégedettek. Róbert szerint volt, ahol patkánymérget találtak, máshol pedig penészesebb volt a fal mint a Dzsumbujban lévő lakásukban.
Próbálták elmagyarázni, hogy nagyobb lakásra lenne szükségük, hiszen 11-en vannak a családban. „Tudtuk, hogy nem a Rózsadombon fogunk lakást kapni, de ha legalább egy vagy két ággyal többet lehetne belerakni” – mondta Róbert. Végül egy 35 négyzetméteres, Soroksári úti lakást választottak, mert oda legalább az önkormányzat megígérte, hogy beépít egy galériát, ami meg is történt. Illetve Róbert édesanyja, Mónika szerint azért is, mert közölték velük: vagy választanak egy lakást, vagy bíróságra viszik az ügyüket.
Így azonban mindössze pár sarokkal kerültek távolabb onnan, ahol egészen 2014-ig a Dzsumbuj állt, egy hasonlóan lepusztult, mindentől távol lévő épületbe. Tíz négyzetméterrel plusz a galériával nagyobb lett ugyan a lakásuk, de saját WC-jük továbbra sincs, csak a gang túloldalán. A szomszédban pedig ugyanúgy önkényes lakásfoglalók élnek egy befalazott, majd kibontott lakásban, mint korábban a Dzsumbujban is. „De ide legalább a mentő meg a rendőr kijön” – mondta Róbert, hozzátéve, hogy itt talán kisebb a bűnözés és a nyomor.
Marianna ennél sokkal szerencsésebben járt. A harmadik lakás, amit végül elfogadott, egy kerülettel arrébb, Pesterzsébeten volt, a kertvárosi rész közepén. Ugyan a négyzetméter-számítással szerinte trükköztek egy sort, mert a WC-t és az előszobát nem számolták, így hét négyzetméterrel kisebb lett az erzsébeti, mint a dzsumbujos lakása volt, de ezt végül egyáltalán nem bánta. A környék szép, a lakás takaros, és még fel is újították neki a fürdőszobát.
„Sokan jártak úgy, hogy beköltöztették őket a IX-be, és csináltak egy másik Dzsumbujt” – mondta. Ő viszont 9 év alatt odáig jutott, hogy meg is vásárolta az önkormányzattól a lakást, így az már a sajátja. Szeret ott lakni, a nappaliban a Dzsumbujból származó bútorai állnak, és még az a cica is él, amelyet 9 éve magával hozott az Illatos úti telepről.
Megkérdeztük a Ferencvárosi Polgármesteri Hivataltól, nyomon követték-e, mi történt a Dzsumbujból kiköltöztetett családokkal. A válaszukban egy 2009-ben készült szociológiai kutatást említettek. Ez ugyan kitért arra, hogy az addig elköltöztetett családok jellemzően milyen lakásokat kaptak az önkormányzattól, de csak a kutatás harmada foglalkozott egykori Dzsumbuj-lakókkal (a többiek a Belső-Ferencvárosból költöztek). E szerint a költözők többségének javultak valamennyire a lakhatási körülményei, mert jelentősen csökkent a komfort nélküli lakások aránya, és nőtt a komfortos és összkomfortos lakások száma.
Ez azonban csak részben vonatkozott Dzsumbuj-lakókra, hiszen a többséget csupán ezután költöztették ki. Ráadásul 2010 után felhagytak azzal, hogy egyes családokat más kerületekben helyezzék el (mint Mariannát), és onnantól kezdve mindenkinek a IX. kerületben ajánlottak cserelakást.
Egy csoportnyi egyetemista tavaly emlékezetkutatást indított, amelynek témája a Dzsumbuj. Ők közel 17, egykor a Dzsumbujban lakó családdal találkoztak, és azt mondták, van köztük olyan, akinek sikerült megtalálnia a helyét, másoknak viszont nagyon nem. A cserelakások közül például sok olyan van, amely nagyon lepusztult állapotban volt, főleg a IX. kerületben. „Felszámolták a telepet, úgymond láthatatlanná tették a problémát, de ezeknek az embereknek a többsége ugyanúgy lakhatási szegénységben szenved” – mondta Thury Lili, a projekt egyik koordinátora.
Az egyik fő probléma sokaknál láthatóan az, hogy nem vagy csak nehezen tudják fizetni a rezsiszámláikat. Azt már a 2009-es kutatás is megemlítette, hogy sokan azért nem elégedettek az új lakhelyükkel, mert a komfortfokozat emelkedése miatt a közüzemi számláik is nőttek.
Róberték is éppen ezért vannak nehéz helyzetben. „Mi azt mondtuk, villanyfűtéses lakást nem kérünk, mert sok a gyerek, sokan használjuk és tudjuk, mivel jár. Nem fogom tudni fizeti a számlát” – mondta Róbert édesanyja, Mónika. Ennek ellenére pont ez lett: villanyfűtés, még a fürdőszobában is.
„Amikor ideköltöztünk, akkor két évig elvoltam a számlákkal, aztán nagyon megcsúsztunk” – magyarázta Mónika. Egy időre ki is kapcsolták az áramot, végül pedig fel kellett szereltetniük egy előre fizetős villanyórát. A tartozásuk viszont attól még nem tűnt el. „A Dzsumbujban is villannyal fűtöttünk, ezért lett már akkor elmaradásunk, hiába kértem folyton egy gázkonvektort” – mondta Mónika.
Most a két tartozást összevonták, így pedig majd egymillió forinttal tartoznak, amelyet Mónika szerint sosem tudnak törleszteni. A közműtartozás miatt pedig másfél éve már lakásbérleti szerződést sem köt velük az önkormányzat, épp úgy, mint hat éve a Dzsumbujban. „Cseberből vederbe kerültem” – mondta Mónika.
A lepusztult Soroksári úti házban rajtuk kívül még egy másik, egykor a Dzsumbujban élő család is kapott lakást. De élnek családok a Belső-Ferencvárosban is, szintén lepusztult szükséglakásokban. A Város Peremén kutatócsoport tagjai pedig több olyan családról is tudnak, akik már azt a helyet is elhagyták, amelyet a Dzsumbujban lévő egykori lakásukért cserébe kaptak. Hogy velük azóta mi történt, azt nem tudni.
A Dzsumbujhoz hasonló szegregátumokból többet is találni Magyarországon, Budapesten például a Hős utcában és a Bihari úton is van egy, a Dzsumbujhoz hasonló szegénytelep. A kőbányai önkormányzat mindkettőt fel akarja számolni, a Hős utcai lakók közül pedig azoknak, akik érvényes lakásbérleti szerződéssel rendelkeznek, szintén cserelakásokat terveznek felajánlani.