“Nos, a helyzet az, hogy a képen a mérleg mögött álló (akkor még inasként dolgozó, füle mögött ceruzát viselő, fehér svejcisapkás) fiatalember a ma is jó egészségnek örvendő édesapám, Agócs Mihály.”

Ezt a levelet kaptuk Agócs Gábortól azután, hogy megjelent a Sándor Györgyről, az Esti Hírlap egykori fotóriporteréről és munkáiról szóló cikkünk. De ez még semmi. Kiderült, hogy a helyszínt rosszul lőttük be, ez nem a Szent István körút és a Pozsonyi út sarkán, a mai McDonalds helyén működő “bazi nagy hentes” volt, hanem a Pesterzsébeten, a Kossuth Lajos utca 99/a alatt működő hentesüzlet 1960-ban. De ez még mindig semmi. Kiderült ugyanis az is, hogy az a füle mögött ceruzát viselő svejcisapkás siheder ma is hentes, mégpedig ugyanebben a boltban. Igaz, az azóta eltelt 57 évben történt egy s más.

A pult szélén ülök egy ládán, ő pedig egy sámlin. Ha vevő jön, felpattan. Itt egy vásárlás nem két percig tart. Mérem az időt, leghosszabban egy idősebb pár vásárolt, nem sokat költöttek, de 23 percig maradtak. Mindannyiukat ismeri, és sokszor nem is lehet eldönteni, hogy szalonnáért, kolbászért, májasért, kocsonyáért jön be valaki, vagy csak beszélgetni, míg meg nem jön a 23-as busz. (A bolt 1937-ben nyílt, a ma is ismert 23-as 1938-tól köti össze Pesterzsébetet a Boráros térrel.) “Ismerem magát negyven éve, akkor még fiatalasszony volt” – mondja egy javakorabeli nőnek. “Na, most ráfáztál, mert ötszáz forint lesz” – közli az ítéletet egy öreg haverral. “Mi van, csibém? Van csülök, adjak?” – mondja egy ránézésre nyolcvan éves asszonynak. “Spóroljál, mert húsvétra lesz ám sonka” – tanácsolja egy idős nőnek. “Ja, hogy zsozsó nincs? Akkor hogy fogom én az építményadót befizetni?” – kérdezi egy férfitől, akiről kiderült, csak a 23-ast várja, de addig is bejött beszélgetni. “Sárikám, mikor megyünk Hűvösvölgybe? Fölfelé húzni kell, lefelé meg gurítani, aztán kész” – évődik egy javakorabeli asszonysággal.

”Mind magányos nő, valahová nekik is kell menni szórakozni – mondja, amikor végre visszaül mellém a sámlira. – Ehhez türelem kell, az áruházban ezt nem kapják meg. Azt is meg kell ám fizetni a vevőnek, hogy én ennyit dumálok.”

A Kossuth Lajos utcai bolt küszöbét 1959. január 11-én lépte át. A dátumot, és minden más dátumot is, kívülről fújja. Lánctalpas autókkal, szovjet helikopterekkel, hóekékkel és hómunkásokkal eredményes küzdelem a hó ellen, elbúcsúztatták Kenyeres Mária elvtársnőt, Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes feltűnő sikereket ért el amerikai körútján, Bognár Ferenc a családjával berendezkedik a Lágymányosi lakótelepen kapott új lakásában, korszerű sportlétesítményeket avattak Ózdon. Ezeket írta az újság, miközben Misit, a hentestanoncot Jani bácsi, a főnök és Ibi néni, a pénztáros fogadta. Így voltak kezdetben hármasban.

A közelben lakott egy ágybérletben, fél 5-re jött dolgozni, átugrott a kerítésen, elrendezett mindent, az addigra megérkező Jani bácsi meg háromnegyed 7-kor csomagolt két krinolint és két zsömlét, és azt mondta, Misi, menj iskolába. Amikor kicsöngettek, akkor vissza a boltba, és dolgozott estig. “Ez nekem tetszett, örültem, hogy befogadtak” – mondja. Akkoriban a szakmunkástanulók a gyakorlatot a mestereknél tanulták meg, az iskolába csak elméleti oktatásra jártak be.

De egy 17 éves fiú miért nem lakott otthon, a szüleinél? “Egyszerű kis parasztemberek voltunk, de mindig jóllaktunk” – mondja. Otthon mégse maradhatott, mert a családot 1956 áprilisában kuláknak nyilvánították, földjüket, mindenüket elvették, ledózerolták, és kitelepítették őket a tanyavilágra. Szegedre jelentkezett cukrász- és édesipari technikumba, de a kulákbélyeg miatt nem vették fel, aztán el akart menni asztalosnak, csakhogy bezárták az asztalosműhelyt, ahol a gyakorlati idejét töltötte volna. Így lett hentes.

”A vevőt nem lehetett kinevetni, nem lehetett hülyének nézni – mondja. – Hátul gyakoroltunk, hogyan kell a vevőnek a szemébe nézni. Viccelődés mindig volt, ki kellett tapasztalni, kivel milyen stílusban lehetett beszélni.”

Két év inasoskodás után éppen a Szent István körút és a Pozsonyi út sarkán lévő hentesüzletben vizsgázott. Osztályelső volt, versenyt nyert, így első fizetése 980 forint volt. A Kossuth Lajos utcai hentesüzlet a XX. kerületi Közérté volt, a cégen belül különböző üzletekbe helyezték, de legtöbb időt ebben a boltban, illetve szemben, a csarnokban töltött. És volt a központban is, de világéletében a terepen, vásárlókkal dolgozó emberként akkor úgy érezte magát, mint a partra vetett hal.

A rendszerváltás után a közértet privatizálták, a legjobban menő boltokat kimazsolázták. A Kossuth Lajos utcai nem ebbe a kategóriába tartozott, azt 1990 körül visszaadták az eredeti tulajdonosának. A hentesüzletet 1950-ben államosították. Az eredeti tulajdonosok már nem éltek, a nagypapa meghalt, a nagymama öngyilkos lett. “Ezt csak azok tudják, akiktől elvettek valamit” – mondja nagy együttérzéssel. Megkapták a gyerekek, akik a hentesüzletet megszüntették, butiknak adták bérbe. A nagy Közért vállalat 1994-ben szűnt meg, Agócs Mihálynak addigra – ahogy fogalmaz – volt hová menekülnie. Részletre megvette ugyanis a boltot, aminek a 1959. január 11-én lépte át először a küszöbét. Közértesként bezárt a csarnokban és átsétált szembe a hentesüzletbe.

1994. március 20. Soha nem felejti el a dátumot, amikor immár tulajdonosként nyitotta meg a hentesüzletet a 23-as busz megállójában. Hat hét alatt alakították vissza hentesüzletté a boltot, minden falat levertek, kicsempéztek, hűtőpultot építettek be. Misit, a hentest mindenki ismerte a környékről – vagy a boltból vagy a csarnokból, de leginkább mindkét helyről. Négyen szolgálták ki a vevőket, és alig győzték, mindig sor állt. Ha valami nem volt a csarnokban, jöttek a boltba.

A fordulópont 2000-ben, a szupermarketek megjelenésével jött el. “Az anyámék korabeliek még ismerték a hús részeit, de ennek a szakmának vége, mindenki a csomagoltat veszi – mondja. – Most már csak azért csinálom, mert ez a sajátom, ez az életem.” Reggel 7 körül bejön, 8-kor kinyit. A húst a kis vágóhidakról hozza, és a bolt hátsó részén lévő műhelyben dolgozza fel. Csütörtökön, pénteken, szombaton van egy kis forgalom, de tisztában van vele, hogy ez már csak levezetése egy hosszú pályafutásnak.

Most már azt is megteheti, amit évtizeddel ezelőtt, amikor nálunk ebédelni se volt idejük a henteseknek, Franciaországban látott: a tulajdonos ráérősen és büszkén áll karba font kézzel a boltja előtt. Tudja, hogy csak tíz vevője lesz egy nap, őket várja, rájuk szánja az idejét.

És hogy mi a terv így, 75 évesen? “Na, ez az, ami nincs – mondja. – Ha nem lesz nyitva a bolt, és áll az üzlet előtt egy fekete színű személyszállító kisbusz, azon rajta lesz, hogy melyik nap és hány órakor lesz a temetés. Addig meg csinálni kell.”