A CEU után a kormány a jóval védtelenebb civil szervezetekre lő a pénteken benyújtott törvényjavaslattal. Külföldi szervezetként történő regisztrációval és stigmatizációval, ezek elutasítása esetén pedig megszüntetéssel fenyegetik az évi 7,2 millió forintnál több külföldi támogatásban részesülő civileket.

• Interjúalanyaink nem akarnak értelmet keresni a törvénytervezetben, mert azt nem tekintik vitaalapnak.
• A tervezet szerintük nem az átláthatóságról, hanem az ellehetetlenítésükről, megfélemlítésükről, megbélyegzésükről szól.
• Azt mondják, a kormány nem kíváncsi az ellenvéleményekre, a civilek kiiktatásával magát a vitát akarja elfojtani.
• Csakhogy ha a közhatalom döntései nem vitathatók, akkor azok nem is legitimek.
• Azt ígérik, nem kooperálnak, és nem fognak megtörni. 

A kormánnyal szemben kritikus, politikailag aktív civil szervezetekkel szemben az egyik visszatérő vád, hogy külföldről finanszírozzák őket, ami tény. Miért nem tudnak hazai támogatókat találni?

Pardavi Márta: A közép-európai régióban mindegyik emberi jogvédő civil szervezetre igaz a külföldi finanszírozás. Ez egy adottság. Itthon ilyen célra már nincs állami forrás, de ha lenne, manapság akkor is nagyon kétséges lenne, hogy az elfogadása nem a függetlenség rovására menne-e.

A másik lehetőség, hogy tartsa el a jogvédőket a lakosság, a társadalom. De sem a magyar társadalom ilyen eltartó képessége, sem az emberi jogokkal és a demokráciával kapcsolatos tudatossága nem vethető össze például a hollandéval. Mert azok a csoportok, akiknek a jogaiért a jogvédők küzdenek, bizony gyakran szegények, megbélyegzettek, a periférián élnek, alacsony az érdekérvényesítő képességük, az állami szervezetrendszer nem segít rajtuk.

Ezek miatt a külső korlátok miatt a munkánkat zömmel mások, külföldi adományozók támogatják. Ami a magyar költségvetésnek nem kerül semmibe, miközben a civilek sok olyan szolgáltatást, tevékenységet végeznek, amit az államnak kéne. Az EU az egyik forrás, és vannak nagy magánalapítványok, nem csak a Nyílt Társadalom Alapítvány, amelyek fontosnak tartják, hogy az emberi jogok világszerte jobban tiszteletben legyenek tartva.

Kapronczay Stefánia: Mi soha nem fogadunk el állami támogatást, mert mindig a magyar állampolgárokat védjük a magyar állammal szemben, és ennek szükséges feltétele, hogy soha nem merülhet fel, hogy az állam beleszóljon, hogy kik azok az állampolgárok, akiket megvédünk.

Mivel a mindenkori állam követi el a legtöbb jogsértést, nem fogadhatunk el onnan pénzt.

Nálunk is magas a külföldi támogatás aránya, persze felmerül, hogy egy budapesti székhelyű,  magyar ember által létrehozott alapítvány támogatása mennyiben külföldi pénz. Azt is érdemes hát hozzátenni, hogy nem csak Magyarországon, hanem a világon nagyon sok helyen vannak gazdagok, akik vissza akarnak adni a vagyonukból jó célokra. Ezek az alapítványok történelmi, gazdasági okok miatt nem itt működnek, hanem például Angliában. Azt a tevékenységet, hogy valaki a vagyonából nem csak a gyerekeire, a szűk környezetére, hanem közösségi célokra áldoz nem megbélyegezni kellene, hanem értékelni.

Somody Bernadette: Miért vád, hogy a pénz külföldről származik? Hamis sugalmazás, hogy ha a pénz külföldi, akkor az érdek is az. Abból, hogy ezekre külföldön lehet forrást találni, nem az következik, hogy ezek külföldi érdekek, mert ezek nemzetközi érdekek.

Nem igaz, hogy amire Magyarországon nem lehet forrást találni, az a magyar állampolgárok számára nem érték.

Jobb lenne, ha nagyobb arányban lehetne mikrodonációkból vagy hazai vállalati forrásokból finanszírozni a szervezeteket?

KS: Mutatja egy ország vagy társadalom fejlettségét és a közös célok, értékek meglétét, hogy mennyire van hajlandóság, erő, pénz kiállni szociális ügyekért vagy kisebbségi csoportokért. Magyarországon is egyre többen önkénteskednek, adományoznak rendszeresen. De aközött még óriási különbség van, hogy ha valaki a gyereke iskolájában önkénteskedik, vagy nem romaként rendszeresen áldoz egy romák jogaiért kiálló alapítvány munkájára. Szintén pontos fokmérő, hogy fel meri-e vállalni egy cég, hogy ezekért az ügyekért tesz. A külföldi szervezetek érdekeiről szóló narratívát azért is lehet fenntartani, mert a magyar társadalom még mindig nagyon polarizált, kevés olyan érték van, amiben a többség, vagy mindannyian hiszünk.

PM: Persze, jó lenne ha több magyar állampolgár támogatna, és évek óta arra törekszünk, hogy jobban mondjuk el, miért , hasznos a munkánk a közösségnek. Sajnos ma olyan intenzív a civilek elleni kampány, hogy maguk a civilek tevékenységei és azok eredményei is megkérdőjelezhetők lettek. Szerintem sokan gondolkoznak azon, hogy kellenek-e ezek a civil szervezetek, nem politikai megrendelésre dolgozó gyanús bagázshoz fordul-e, ha segítséget kér vagy támogatást nyújtana. Ez nem a civilek hibája, hanem a civilellenes kormányzati kampány következménye.

SB: Úgy beszélünk, mintha ezen a térképen három különböző tér lenne: az állam, azaz a kormányzat, a társadalom, tehát a polgárok, és a civilek. Ez már a kormánypropaganda eredménye. Nem három terület van, hanem kettő: az állam szervei, a kormány, a közhatalom gyakorlói az egyik oldalon, a másikon meg a társadalom. A civilek a társadalom részei. Nem a polgároktól elkülönülő, hanem a polgárok tevékenységeinek, az alapjogaik gyakorlásának praktikus szervezeti keretet kínáló szereplők, például hogy a polgárok elmondhassák a véleményüket, hogy jótékony közösségi munkát végezhessenek.

A kormány az átláthatóság megteremtésével indokolja a törvénymódosítást. Mi ezzel a baj?

SB: Szó sincs róla, hogy ne akarnánk átláthatóan működni. Fontos, hogy ha adott véleményt képviselünk, megtudható legyen, hogy mi a pénzügyi hátterünk. De az már ma is maradéktalanul megismerhető.

Ami ellen felszólalunk, az a megbélyegzés,

hogy külön regisztrálni kelljen, és hogy aki ennek nem tesz eleget, azt ezért megszüntessék.

KS: 2015-ben még ki is adtunk egy állásfoglalást erről. Megpróbáltuk komolyan venni az átláthatósággal kapcsolatos érveket, leírtuk, hogy már most is megismerhető a támogató, az, hogy az adott forrás nemzetközi-e és hogy milyen tevékenységet végeztünk az adott támogatásból. Sőt, javaslatokat fogalmaztunk meg arra, hogy miként lehetne az elvárt pénzügyi beszámolók helyett érthetőbben közzé tenni a működés adatait.

SB: Konszolidált viszonyok között egy értelmes kérdésfelvetés, hogy aki a demokratikus vitában a nyilvánosságban hangosan megszólal, annak megismerhetők legyenek a motivációi. Minél erősebb a pozíciója, és a mi pozíciónk a médiában még mindig talán hangosabb, mint egy állampolgáré, annál többet kelljen megmutatnia magából. Épp ezért a költségvetésünket évekre visszamenőleg mindig meg is mutattuk.

Milyen érv szól a civilek lehető legnagyobb átláthatósága ellen?

SB: Az, hogy mi nem hozunk a polgárokra nézve kötelező döntéseket. Van véleményünk, mint bármelyik állampolgárnak, de ennek a képviseletéhez semmilyen kényszer vagy közhatalmi erő nem kapcsolódik, nem költünk közpénzeket. Az állammal szemben nincs olyan ok a civileknél, ami miatt a fő szabálynak az átláthatóságnak kéne lennie. Nem szabad engednünk abból, hogy megköveteljük, mint bármelyik állampolgár, hogy legyen alkotmányos indoka, ha minket nyilvánosságra köteleznek. Azt hiszem,

háborogna az, akinek egy vállalatnál azt mondanák, hogy a fizetését tegye fel az internetre.

Miért tenné fel? Semmiképpen nem szeretnénk értelmet találni egy értelmetlen koncepcióban, nem akarunk úgy tenni, mintha azt hinnénk, hogy ez egy valódi vita. Ez a törvénytervezet az ellehetetlenítésről, a megfélemlítésről, a megbélyegzésről szól, semmi másról.

Egy ilyen civil szervezetnek mennyire kell alkalmazkodnia a külföldi támogató elvárásaihoz?

PM: A donoroknak mindig vannak elvárásaik: ezt stratégiának, illetve pályázati és beszámolási követeményeknek hívják. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) a menekültek védelme a feladata, ennek egyik módja, ha olyan jogi segítséghez jutnak, ami jó minőségű, hozzáférhető, és ténylegesen lehetővé teszi, hogy a kiszolgáltatott emberek eligazodjanak a jogi útvesztőkben. Mi ezzel egyetértünk, ilyen értelemben nem igazodásról van szó, hanem értékközösségről. A pályázatoknak rettenetesen macerás papírmunka a velejárója, és rengeteg ellenőrzéssel jár. Nagyjából ugyanilyen az uniós támogatások és a Nyílt Társadalom Alapítvány adminisztrációja is. De a pályázatban és a szerződésben vállalt kötelezettségeken túl semmiféle elvárásnak nem kell megfelelni: az UNHCR-nál sem mondják meg, hogy fellebbezzünk-e egy konkrét esetben, vagy hogy milyen nyilatkozatot adjunk ki.

SB: A donorral való kapcsolat alapja a célokban lévő értékközösség, valamint az ellenőrzés, hogy a pénzt arra költöttük, amire adták, és amit szigorúan dokumentálni kell. De ez nem olyan, mint egy útépítési tender, ahol a kormány megmondja, hogy A és B város között épüljön egy 50 km-es út, ilyen és ilyen alapozással és anyagból, és aki a legolcsóbb ajánlatot teszi (vagy valaki más) megnyeri a tendert. A mi megbízóink nem instruálnak minket így: egyetértünk abban, hogy az emberek könnyebben és biztonságosabban közlekedhessenek, ezt támogatná a donor, és mi pályázunk, hogy szerintünk milyen közlekedési mód lenne jó. Ő annyit kér számon, hogy amit vállaltunk, azt teljesítettük-e.

KS: A szervezeteknek is van nyilvános, könnyen hozzáférhető stratégiája. A TASZ 22 éve ugyanazokat azt elveket, elvárásokat kéri számon a döntéshozókon. Azt mondani, hogy ezen a donorok igényének megfelelően változtatunk, hazugság. Soha nincs konkrét tartalmi elvárás, hogy mit hajtsunk végre. Természetesen számít, hogy adott időszakban épp mire lehet pályázni. De ettől nem változtatunk az értékeinken, és amire nincs pályázati forrás, azt a tevékenységet is megtartjuk és próbálunk rá itthon pénzt találni. Ezért nagyon fontos, hogy azok az állampolgárok, akik egyetértenek a tevékenységünkkel, havonta akár jelképes összeggel támogassanak. Már csak azért is, hogy több lábon álljunk, hiszen ez is a függetlenségünk egyik alapja.

Mennyire állnak anyagilag stabil lábon?

PM: Ideális esetben egy civil szervezetnek, mint minden gazdálkodó szervezetnek, lenne valami stabil, kiszámítható bevétele, amiből az alapműködést tudja finanszírozni, és ha pár évig valamire különösen akar fókuszálni, mondjuk hogy a kirendelt védők kiválasztását ne ugyanaz a hatóság végezze, amelyik az ügyben nyomoz, akkor erre külön tudnánk pénzt szerezni. Nem kéne azon aggódni, hogy év végén lesz-e a például a pénzügyesnek fizetése, vagy villany az irodában. Sajnos erre nehéz adományt szerezni, a civilek sokszor ki vannak szolgáltatva az aktuális lehetőségeknek. De bizonyos dolgokat nem vagyunk hajlandók megcsinálni,

KS : Ha 12 hónapra előre lát egy ilyen szervezet úgy, hogy a rezsi fedezve van, akkor nagyon boldog. Jól akkor aludnék, ha három évre látnék így előre, de a realitás az legfeljebb egy év.

SB: Az EKINT egyértelműen alulfinanszírozott, az egy éves előrelátás nagyon jó helyzet lenne. Roppant kicsi költségvetéssel, alacsony, de az elkötelezett emberek számára még elfogadható fizetésekkel működünk. De ez egészen biztosan összefüggésben van az Eötvös Károly Intézet tevékenységi körével, amit kicsit nehezebb megvilágítani, mint az emberi jogvédelmet.

Igen, a TASZ-ról és a Helsinkiről többet lehet tudni, de mivel foglalkozik az EKINT?

SB: Eredetieg az intézet arra jött létre, hogy az elméleti tudást átalakítsa a kormányzati felhasználhatóság megalapozása érdekében. Erre ma a kormány oldaláról már semmi igény sincs. De közben azzal kellett szembesülni, hogy a keretek, az alapok kérdőjeleződtek meg. Az EKINT nem akart mássá válni, mint amilyen küldetéssel 15 éve létrejött, de a környezetváltozás mégis arra kényszerítette, hogy kénytelen az alkotmányos demokrácia peremfeltételeiért kiállni. A kormány felszámolta az emberi- és alapjog-védelem intézményrendszerét, az már csak néha, és díszletként érvényesülhet. Az EKINT ezért ellenőrzi a közhatalmat felügyelő intézményeket és mechanizmusokat, felhívjuk a figyelmet amikor kompromittálódnak, és próbáljuk fenntartani irántuk az igényt, hogy

ne szokjunk hozzá, mint a meleghez a forralni feltett vízben a béka.

Nagyon sok embernek az sem világos, hogy a komoly civil szervezeteknél nem önkéntesek dolgoznak, az emberek fizetést kapnak.

KS: Itt olyan emberek dolgoznak, akik ügyvédi irodákban vagy más cégeknél is dolgozhatnának. A feladatainkat nem lehet önkéntes munkaként ellátni, csak fizetett, profi szakemberekkel. Csak a jogsegély-szolgálatunk évente több mint 2000 megkeresést kezel és kb. 120 egyedi jogi ügyet visz. Sokszor meg szokták kérdezni, hogy mi a rendes munkám, ami mellett a TASZ-t csinálom. Ilyenkor mindig döbbenten nézek, hogy szerintük ezt munka mellett lehetne végezni.

SB: A civieknek nem csak azért kell fizetést adni a munkatársaknak, mert máshol is dolgozhatnának, hanem hogy ne kompromittálódjanak. Akkor állíthatom, hogy az EKINT-nél dolgozók a mi értékeink, érdekeink mentén cselekednek, ha én tudom őket egzisztenciálisan biztonságban tartani. Ha valaki más forrásból kénytelen megélni, adott esetben az egzisztenciális érdekei konkurrálhatnak a civil munkahelye érdekeivel.

Hogyan lehet megmagyarázni annak, aki nem érti, hogy miért van szükség a civil szervezetekre egyáltalán?

SB: Az állam ránk, állampolgárokra nézve kötelező döntéseket hoz. Annak, hogy mi ezeknek akkor is alávessük magunkat, ha nem értünk velük egyet, van egy minimális morális feltétele: hogy vitathassuk ezeket a döntéseket. A CEU-ról szóló törvénymódosítást a nyilvánosságra hozás után egy héttel már el is fogadták: esély sem volt a vitára.

A civilek épp arra képesek, és ebben kicsit hasonlítanak a sajtóra, hogy felhangosítsanak alternatív, sokszor kisebbségi álláspontokat, és ezeket napirenden tartsák, épp azzal az igénnyel, hogy lehetőség legyen rá, hogy a kormányzati ciklusok alatt a kormányéhoz képest alternatív álláspontok megerősödjenek, és ad abszurdum a kormányok leválthatók legyenek.

Ez a demokrácia minimuma, a normálisan működő alkotmányos demokráciák működésének elemi feltétele.

KS: A kormány feladata pedig az, hogy ezeket a véleményeket meghallgassa és becsatornázza a döntéshozatalba. De ez nem azt jelenti, mint amivel sokszor vádolnak minket, hogy ez olyan nyomásgyakorlás, aminek nem lehet ellenállni. A kormány, pláne ha kétharmados vagy jelentős többséggel bír, arra van megválasztva, hogy ezeket a véleményeket meghallgatva, a magyar állampolgárok közösségét képviselve döntéseket hozzon. Ahhoz, hogy jó döntések szülessenek, ismerni kell a polgárok szempontjait, amiket sokszor civilek erősítenek fel. Például amikor fogyatékos embereket képviselünk, akiknek gyenge a hangja.

A kormány szerint a civileknek nincs demokratikus legitimációjuk, hogy beleszóljanak a közügyekbe. Van?

SB: A demokratikus legitimáció igénye, tehát hogy valamilyen sokaság vagy többség hatalmazzon fel egy politikában részt vevő aktort, akkor fogalmazható meg, ha ez az aktor közhatalmat gyakorol, tehát azt, amit az állam csinál: jogszabályokat alkot és kényszerít ki. Az állami gyűlöletpropaganda egyik trükkje, hogy

Ehelyett úgy láttatják őket, mintha hasonlók lennének az államhoz, és hatalmat gyakorolnának az állampolgárok felett. Ez egy teljesen hamis, álságos, rosszindulatú sugalmazás. A kormányzattól tényleg elvárható a demokratikus legitimáció, hogy valóban szabad és tisztességes választáson nyerje el a hatalmat, ami ugye Magyarországon kétséges, de ez egy másik beszélgetés tárgya. De megfordítanám: épp az állam tevékenységének lenne a feltétele, hogy hagyja a civileket szabadon tevékenykedni! Ha a közhatalmi tevékenység nem vitatható, az nem is legitim.

PM: A zsigeri válasz az, hogy

a demokratikus legitimáció elvitatása azt jelenti, hogy lényegében senki se pofázzon bele a politikába, aki nem parlamenti képviselő.

Ez azért nagyon sok embert felháborít, függetlenül attól, hogy a politikáról vagy a politikai üzenetek tartalmáról mit gondol. Aki csak egyszer kiment tüntetni, vagy káromkodott, amikor úgy érezte, hogy a feje fölött döntöttek el dolgokat a parlamentben, az mind érti, hogy ez mennyire blőd, hazug állítás.

SB: A kormány azt láttatja, hogy csak a kormány véleménye legitim, mert csak mögöttük áll demokratikus legitimáció. A kormány véleménye nemzeti, és bárki, aki ezt kritizálja, az idegen, különbözik, külföldi érdeket szolgál. Ez nem a demokrácia, ez a zsarnokság logikája.

KS: Ez az igazán dühítő, amikor a Magyarországon élő polgároktől elvitatják, hogy beleszólhassanak a közügyek vitájába, holott pont a tőlük kapott felhatalmazásra hivatkozik a kormány. Ez az egész egy furcsa és kifordított logika.

A három szervezet közül az EKINT-re nem terjed ki a törvénytervezet hatálya (az EKINT nonprofit alapítványként működik, míg a tervezet egyesületekről és alapítványokról beszél). Ez vajon kodifikációs hiba, vagy lehet valami oka?

SB: Nem akarom kétségbe vonni a kérdés jogosságát, de

nagyon szeretnék tartózkodni attól, hogy a gyűlöletpropaganda eszközében értelmet vagy hibákat keressek. Ez egy megbélyegző, gyűlölködő, a civileket létükben fenyegető lépés,

ami alkalmatlan arra, hogy megvalósítható alkotmányos tartalmat, vagy érveket keressünk benne.

KS: Teljes mértékben ugyanez az álláspontunk. Ezt a törvényt a civilekkel szembeni lejárató kampány elemeként kell értelmezni, és nincs értelme belemenni alkotmányos és jogi vitába, mert azzal azt a képzetet keltjük, hogy van tere a vitának. A törvénytervezetnek semmi köze az átláthatósághoz.

PM: Az égvilágon semmilyen egyeztetés nem volt a törvény szükségességéről és részleteiről, és ez is azt mutatja, hogy el akarják vitatni tőlünk, hogy magyar állampolgárként a magyar társadalmat szolgáljuk. Nagyon tudatosan lehetőséget sem adtak, hogy a tervezetet véleményezhessük, pedig ez előírás. Az ötpárti egyeztetés után a fideszes Gulyás Gergely nyilatkozata alapján az látszott, hogy a kormánynak a putyini sémát követve nincs kedve tovább hallgatni az ellenérveket. Sajnos nem az érveinkkel száll vitába a kormányzat például a menekültügy terén, ami a civilizált párbeszéd lenne, hanem úgy döntöttek, hogy elegük van az ellenérvekből, és inkább a civileket próbálják elhallgattatni, magyarellenes hazaárulónak megbélyegezni.

KS: Nekünk sosem a vitával, Lázár Jánossal vagy a Fidesszel van bajunk, amikor véleményt mondunk, soha nem a pártokról vagy a politikusokról beszélünk, hanem arról hogy mit csinálnak. A vitát nagyon fontosnak tartjuk, nagyon is szeretnénk benne részt venni, épp ez az egyik legnagyobb kritikánk, hogy nincs párbeszéd, nincsenek meg a fórumai. Most ezt egy következő szintre emelik, nem csak nem állnak velünk szóba, nem hallgatják meg az ügyeink mögött lévő állampolgári szempontokat, hanem a létünket kérdőjelezik meg.

A törvény hogyan jelenti a szervezetek ellehetetlenülését? Miért gond, ha ki kell írni mindenhova, hogy például a TASZ-t külföldről finanszírozzák?

KS: Ezt egy hosszú kampány része. Már 2013 óta hallgatjuk, hogy a külföldi fínanszírozás az valahogyan összefügg azzal, hogy nem a nemzet érdekét szolgáljuk. Ebben a kampányban jelentek meg azok a hangok, hogy ezeket a szervezeteket el kell takarítani. Azt is látni kell, hogy

ahol ilyen törvényt elfogadtak, soha nem álltak meg az első lépésnél.

Oroszországban a szervezetek ellenálltak, hogy idegen ügynökként regisztrálják magukat, erre kényszerregisztrálták, és amikor továbbra is ellenálltak, megszüntették őket. Ez a törvényjavaslat is kilátásba helyezi az egyszerűsített eljárásban történő megszüntetést.

PM: A törvény nem az átláthatóságot hivatott garantálni, hisz az az esetünkben folyamatosan teljesül, szemben mondjuk a CÖF-CÖKA-val, amelyiknek a közhasznú jelentései teljesen semmitmondók. Teljesen világos tehát, hogy a kormány azokat célozza, akik bírálják. Az első lépés a 2014-es norvég ügy volt, de a civilek hatósági vegzálása teljesen eredménytelen volt, sőt, az ismertségük még nőtt is. Most a második részhez érkeztünk, és számítani kell rá, hogy lesz folytatás is, hacsak a felháborodás meg nem állítja.

Mégiscsak hajmeresztő, hogy amikor pár napja az Európa Tanács emberi jogi biztosa kiadott egy nyilatkozatot a szűkülő civil térről, ahol a civil társadalom egyre nagyobb nyomásnak van kitéve, olyan országok közé sorolta Magyarországot, amelyek nehezen tűnnek követendő példának: Oroszország, Törökország, Egyiptom, Azerbajdzsán közé. Sokszor állítja a kormányzat a magyar tervezetet párhuzamba az izraeli meg az amerikai törvénnyel, mintha ugyanilyenek lennének, pedig nem. De amikor tiltakoznak az ellen, hogy az orosz mintát követnék, az mutatja, hogy

még a kormány is mennyire végtelenül kínos stigmának érzi Putyint.

Hogy működnek tovább a szervezetek, ha a törvény a mostani tartalmával hatályba lép?

PM: Még nem tudjuk, de gondolkodunk rajta. A moszkvai Helsinki csoport a Helsinki záróokmány aláírása után, 1978-ban, a legsúlyosabb diktatúra közepette alakult. Nagyon bátor állampolgárok hozták létre, akik a súlyos emberijog-sértéseket a nyilvánosság elé tárták, kapcsolatot tartottak a külföldi civilekkel. A legsúlyosabb körülmények közepette is mindig vannak olyanok, akik felemelik a hangjukat a jogsértések ellen. Egy uniós demokráciában ezt kellemesebb körülmények között lehet megtenni, de van, amikor ez nagy kockázatvállalást és bátorságot igényel. Nem lehet megmondani, hogy most ebben a folyamatban hol tartunk. Bátorságot igénylő kiállásból több kell majd, de azt gondolom, hogy a munkatársainkban ez megvan, jól ismerjük egymást, nagyon jó állapotban indulunk ennek neki.

KS: Nekünk az a legfontosabb, hogy segíteni tudjunk a magyar állampolgároknak, hogy a szabadságjogaikkal élni tudjanak. Hogy az adminisztratív keretei ennek mik lesznek, azt még nem tudjuk, de az biztos, hogy a TASZ marad és végezni fogja a dolgát, számíthatnak ránk az ügyfeleink, legyen szó kórházi fertőzés miatt szenvedő anyukáról, újságíróról vagy fogyatékos kisgyerekről.

SB: Mi se tudjuk. De azt még szeretném egy példán érzékeltetni, hogy mit jelent a törvény. Tegyük fel, hogy – ahogyan a civil szervezetek évek óta publikálják pénzügyi adataikat –

mindenki, aki valaha nyilvánossá tett magáról valamilyen személyes információt, arra lesz kötelezve, hogy amit elmondott, azt kitűzze a ruhájára és hordja.

Úgy éreznénk, hogy ez elemében sérti az emberi mivoltunkat és a méltóságunkat. Ugyanez történik most a civil szervezetekkel.