“Hogy miért pont Salgótarján? Budapesti roma vezetők javasolták Salgótarján külvárosát, mondván, ott nincsen sportcsapat, viszont a salakon állandóan pattog a labda. Öt évestől a felnőttig, nők, asszonyok és lányok is fociznak, amikor csak tehetik”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“2011-ben szerveztek nekem bemutató mérkőzéseket, az állam meg leesett. Meleg nyár volt, vagy negyven fok, olyan 11 körül lehetett, tényleg a lehető legnagyobb melegben. Salakpályán játszottak, és az nem teniszsalak, hanem igazi vidéki grundsalakpálya, üvegszilánktól éles kövekig volt minden. Ott nyomták a meccset a fiatalok, se a meleg nem számított, se a borzasztó salakpor, se az, ha vérzett a lábuk az éles dolgoktól. Az érdekelte hogy nyerjen, nyerjenek. És akkor láttam, hogy pont ezt kerestem, pont ez hiányzott nekem”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Nagyon ügyesek voltak, olyan csellókat benyomtak a roma gyerekek, ami nem tanítható, az ösztönös. Gyorsak voltak, és fürgék. Akkor már csak az volt a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzal a fantasztikus nyersanyaggal, hogy így csúnyán mondjam. Abban maradtunk a szülőkkel, hogy ők segítenek nekem, hogy korcsoportonként tudjunk dolgozni, mert egyedül nem tudtam volna mindenkivel egyidőben foglalkozni. Én meg azóta, amikor tehetem, és a pénztárcám engedi, lejövök Budapestről, és edzem őket”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
Zoli friss házas teológus hallgatóként diákhitelből és alkalmi munkákból finanszírozta az egyesület létrehozását és működtetését. Négy éven keresztül heti kétszer-háromszor utazott Salgótarjánba, sokáig azért nem fejezte be a teológiát, mert a teljesárú menetjegyet nem tudta volna kigazdálkodni, 8 órás munka pedig nem jöhetett szóba, hiszen az idejének legalább a felét Tarjánban töltötte. “A feleségem, mivel szeret engem, nyilván az nézte elsősorban, hogy ezt szeretem csinálni, nekem ez örömöt okoz, ezért támogatta, támogatja. De volt egy pont, amikor már másfél millió forint körüli adósságunk volt, akkor kérte, hogy lássam be, ez így nem mehet tovább. Egyszerűen eljön az az idő, amikor nem fogunk tudni mit enni, és kifizetni a lakbért, és nagyon szép, amit csinálok, de most már kezdjek érettebben gondolkozni, és ne csak az álmaimban éljek. Kértem határidőt tőle, pár hónapot, vagy akár fél évet, mert akkor már volt róla szó, hogy bejön ez a TAO-program, és tudtam, hogy az megmentheti az ügyet”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“2011-ben rögtön csatlakoztunk a budapesti bajnoksághoz. A kicsik és a szülők nagyon élvezték már azt is, hogy Pestre megyünk. A gyerekek nagyon jók voltak, főleg a legkisebbek, nem egyszer 21-0-s győzelmeink voltak, az U7-es csapatunk közel másfél évig nem kapott ki”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
Sportorvosi vizsgálatra várnak az egyesület tagjai. “Hivatalosan Zagyvapálfalvai ISE a bejegyzett nevünk, viszont mivel kinőttük Salgótarján külvárosát, és Salgótarjánt is, és 9 faluból vannak már játékosaink Salgótarján mellett, így felvettük a Karancs United nevet, mert a Karancs hegy köti össze ezt a térséget. Edzések három helyszínen vannak: Etesen, Karancsságon és Zagyvapálfalván”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“A filozófiám az volt, hogy a legkisebbekkel kezdjünk el a legkomolyabban foglalkozni. Sok szülő szerette volna, hogy felnőtt csapatot indítsunk, itt Nógrád megyében még mindig az a legfontosabb, hogy a felnőtt csapat mit játszott a másik falu felnőtt csapatjával, de én úgy voltam vele, hogy ha a jövőt építjük, akkor alulról kezdjük, és az ovisokkal indítunk. Kapják meg ők a lehető legtöbb képzést. Így is tettünk, és eljutottunk oda, hogy már van felnőtt csapatunk is, mert akik elkezdték 13-14-15 éves fiúk, azóta felnőttek”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Sok egyesület van nehéz helyzetben, többek között azért, mert nem úgy állnak hozzá a fiatalokhoz, gyerekekhez, mint mi. Nem a legkisebbekkel kezdenek el foglalkozni, hanem felnőtt emberek fizetésért futballoznak, hogy az egyik falu elverje a másik falut. Összejönnek, és meccspénzt kapnak, meg havi fizetést. Az elején azt hittem, hogy csak szórakoznak velem, mert Pesten mi fizettünk havonta pénzt, hogy focizhassunk. Hogy kifizessük a pályát, bírót, mindent. Itt fordítva van, a játékos kap érte pénzt, és nem NB 3-ról beszélünk, hanem amatőr, falusi fociról. Én már akkor mondtam, hogy ez butaság, kidobott pénz, és hosszútávon öngyilkosság”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
Zoli iskola után saját autójával viszi a pályához a focistáit. “Úgy indítottunk, hogy egy lukas bőrlabdánk nem volt. Én akkor iszonyatosan nagy kunyerálásba kezdtem. Nem pénzt kértem, hanem sporteszközöket: kinőtt focicipőt, focilabdákat, ruhákat, amiben lehet edzeni. Nem felejtem el, hogy első nagypályás mérkőzésünkre a csapatunk egy burgonyaszállító kisfurgon hátuljában utazott. Amikor indult a bajnokság, augusztus végén, akkor is volt még vagy 32 fok, bezsúfolódtunk hátra tizenhárman a kis furgonba, mert így volt a legolcsóbb, azt tudtam kifizetni.” (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Most, hogy beindult a TAO-program. az utazásokat, sporteszközöket, felszereléseket nem a családom pénzéből veszem meg. Sőt, van benne edzői fizetés is, abban bízom, hogy amíg marad a program, addig az edzői fizetésből bele-bele teszegetve le tudom nullázni az adósságomat”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
(Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
A használt, felajánlásokból kapott focicipőket Zoli otthon tartja, egy polcon, ezeket a rászorulók között osztja szét. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Igazából buszokat kellene venni, buszsofőröket fizetni, pályákat felújítani, hogy ne ilyen göröngyös, vakondtúrásos pályákon legyen a képzés. Ez nagyjából tíz millióba kerülne. Ha ezt meg tudnánk Nógrádban csinálni, sok gyerek tudna focizni, és kaphatna olyan képzést, ami később, a komolyabb klubbokban meg is térülne”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Én azért szeretem a Karancsságot, mert majdnem mindenki focizik. Farkas Szilárd kollégám már iskolában beléjük csepegteti a foci szeretetét. Sokaknak a szülei és már a nagyszülei is fociztak, ilyen focidinasztiák vannak a falvakban. Nagyon szeretnek focizni, bár lehet hogy csupán azért, mert nincs más szórakozás a faluban”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
Lelkes etesi kissrác rohan edzésre. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“A mérkőzésekre sokszor bérelünk egy kisbuszt, amibe másfélszer többen szállnak be, mint szabadna. Meg megyek az én személygépkocsimmal, amiben szintén másfélszer többen vannak mint szabad, és így jutunk el mérkőzésre. De nyilván a buszt ki kell fizetni, az én kocsim se vízzel megy, ráadásul állandóan kockáztatunk, hogy el ne kapjanak a rendőrök, és ezt a mérkőzésre bevállaljuk, mert egyébként az egész nem ér semmit, ha nem járunk mérkőzésre. Viszont nyilván edzés nélkül meg amatőr, hobbi csapat az egész”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
Karancsságon úgy 30-40 lány focizik. “Az összes lány szerintem”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
A gyerekek 80-85 százaléka hátrányos helyzetű. Huszadika utáni gondokkal küzdenek. Tehát amikor elfogy a fizetés vagy a közmunkából kapott segély akkor már minden tíz forintnak megvan a helye. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
Zoli telefonál egy másik edzővel majd forr a méregtől, amikor lerakja a mobilját. “Benyomja az öreg a végén, hogy kiheverték a lányok a 12:0-ás vereséget? Hogy lehet ilyen pofátlan? Ugyan kedvesen adja be, de közben sugárzik az egészből a nagy önteltség, hát egyék meg, ott van a nagy műfüves pályájuk, meg 50 milliójuk évente, így én is tudnék csapatot csinálni. Jöjjön le ide, és itt csináljon csapatot. Hogy a faluba le kell menni a lányért, meg cigiznek, meg az apja börtönben van, na, azokból csináljon csapatot”! (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Azt még nem tudtam elérni, hogy minden mezt más mosson ki, így két korcsoportnak is a feleségemmel mossuk a mezeket. Hétfőtől indul a mosás, hogy hétvégére megszáradjanak. Ez most nem is sikerült, kicsit vizesek maradtak, de kibírták a srácok”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)
“Az állandó örlődés, az ilyen kis dolgok, mint, hogy elkap a rendőr, nem kap el a rendőr, bejön-e a TAO vagy sem, ez nagyon fárasztó. Anyagilag ez a hat év kikezdett. Vagy visszafelé kell lépni, és akkor mi is ilyen falusi fociszinten működünk tovább, vagy előre kell lépni. Nem tudom, melyik a könnyebb. Az előre lépéshez jó pár millió forint plusz kéne, visszalépni meg az embernek nem tudom, hogy van-e kedve? Valamit felépítettem már”. (Fotó:
Hajdu D. András / Abcúg)