Ezeknek a gyerekeknek nem kell mást megtanítani, mint írni, olvasni, meg egy kicsit számolni. Ennyi bőven elég is lesz”

– évekkel ezelőtt mondta ezt állítólag egy helyi politikus az ormánsági kisfalvakban élő, hátrányos helyzetű gyerekekről. Szerencsére ezzel nem ért egyet a kémesi, korábban tanítónőként és néptáncoktatóként dolgozó Horváth Zoltánné Ibolya. Ibolya, látva maga körül a már húsz éve is reménytelennek látszó helyzetet, az akkori iskola igazgatóhelyettesével, egy fiatal kollégával, és nagyjából 25 szülővel közösen létrehozta az Együtt a Kémes Körzet Gyermekeiért Alapítványt. Azt mondja, ha tudta volna, hogy ennyiszer le kell majd ezt írnia, biztos valami rövidebb nevet talált volna ki.

A Dráva árterületén fekvő Ormánság az egyik leghátrányosabb helyzetű magyarországi kistérség. Ebben a régióban fekszik az alig ötszáz fős település, Kémes. Aki munkát tud adni, az az önkormányzat – ez közmunkát jelent -, illetve az a nagyjából kettő bolt, ami a faluban működik. Két évtizede még jelentős volt a háztáji gazdálkodás, a dinnyetermesztés, ami kiegészítő jövedelemforrást jelentett az itt élő embereknek. Mára már se föld, se tudás, se pénz nincs. A gyerekek 90 százaléka hátrányos helyzetű, a családok szegények, kevés gyerek tanul tovább érettségit is adó középiskolában.

“A kilencvenes évek közepétől a környező településeken már működtek civil szervezetek, és kezdett beindulni a pályázati rendszer is. Akkoriban még nagyobb reményeket fűztünk hozzá, hogy milyen szuper dolgokat lehet majd ezekből megvalósítani” – meséli Ibolya a kémesi templom közvetlen szomszédságában álló Teleház apró számítógépes termében. Nem ketten beszélgetünk, itt van többek között a helyi általános iskola igazgatója és igazgatóhelyettese is, és az alapítvány egy másik munkatársa.

Az Együtt a Kémes Körzet Gyermekeiért Alapítvány és az iskola vezetése szinte a kezdetektől szorosan együttműködnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Ibolyáék minden rájuk illő pályázatot megragadnak. A beadás előtt azonban megbeszélik az iskolával, hogyan tudnák beépíteni az oktatásba a kitalált programot, vagy az iskola javaslatai alapján készítik el a pályázatot. A folyamatos pályázatfigyelés gyakorlatilag az egyetlen lehetőségük, pénzt ugyanis nem kapnak se a kormánytól, se a Kliktől, se az önkormányzattól. Ibolya azt mondja, mióta húsz éve elkezdte ezt a munkát, mást sem tesz, csak pályázik. Mielőtt odaértünk Kémesre is épp azt bújta, hogy melyik aktuális kiírás passzolna az ő céljaikhoz. Még az első megnyert összegre is emlékszik, ez 140 ezer forint volt, valamikor a kilencvenes években.

Nemrég egy magyarországi üzlethálózattal is rendelkező német multihoz pályáztak. Ötszázezer forintot nyerhettek volna, de ez sajnos nem sikerült. Ez nem sok pénz, de nekik nagyon jól jött volna. Ha megnyerik, tartottak volna egy egészségnapot, amit eddig minden évben sikerült összehozni. Kérdésemre, hogy mégis milyen hatása van annak, ha egy napon az évben a szegény gyerekek által korábban még nem látott zöldségeket, gyümölcsöket, ételeket mutatnak meg nekik, azt felelik, ez nem ennyiről szól. Az óvodában és az iskolában is reform a menza, a konyhán dolgozók továbbképzésekre járnak, és igenis, kóstolja csak meg a gyerek, ha csak közülük egy kéri utána otthon, és ha csak egynek főzi ezentúl az édesanyja, már az is jó.

De jó lett volna folytatni a konfliktuskezelési programot, amire óriási szükség van a környéken. A gyerekeknek ugyanis szinte egyáltalán nincs vitakultúrájuk. Egy társasjátékot nem tudnak úgy lejátszani, hogy öt perc múlva ne öljék egymást. De mit várunk, amikor a szüleik a problémákat úgy rendezik le, hogy egymásnak esnek a buszmegállóban – kérdezi Csizmazia Tibor, az iskola igazgatója.

Az iskolára nagyon büszkék. Amikor mindenhol bezárták őket, a kémesiek akkor tartottak megnyitó ünnepséget. Szinte egymás szavába vágva mesélik, hogy összesen hat településről járnak hozzájuk gyerekek. A számok körül némi elakadás van, de aztán megegyezünk abban, hogy 112 jelenleg a tanulók száma. Sok szülő elviszi a gyerekét a harkányi iskolába, mert ott ötszáz fő felett van a tanulószám, és azt hiszik, hogy a nagyobb iskola biztosan jobb is, de “mi tudjuk, hogy kisebb közegben könnyebb dolgozni, főleg ilyen gyerekeknél, akiknél a háttérország gyakorlatilag semmi” – mondja az igazgatóhelyettes. Az is többször előkerül, hogy sok városi iskola megirigyelné az övékét. Magára az épületre is büszkék, át is vezetnek, hogy megnézzük, van felújított tanterem meg egy nagy számítógépterem, tele új gépekkel.

Bár az alapítvány a gyerekek fejlesztését tűzte ki célul, szerintük mégis inkább a szülőknél kell kezdeni, ha változást akarunk. Ezért rájuk is gondolnak, amikor kitalálják a programokat. Tartottak már számítógépes tanfolyamot, konfliktuskezelést, hogyan lehet beosztani a kevés pénzt is típusú beszélgetéseket, de akit érdekelt, az megtanulhatta például az ügyfélkapu létrehozását. “Nehéz a szülőket rávenni, hogy vegyenek részt a programjainkon, és ha van rá lehetőség (például pályázati támogatásból) különböző hasznos, a háztartásban felhasználható ajándékot adunk a résztvevőknek: mosóport, tisztasági csomagot. Ha ez kell hozzá, akkor ezen nem múlik, csak jöjjenek” – mondja Ibolya. A Teleházba is bármikor bemehetnek, és segítenek nekik, ha ügyintézni kell, hivatalos levelet értelmezni vagy megírni. Persze az nem úgy van, hogy csak rárontanak Ibolyára, ő ugyanis hátul, az udvari részben él, de ha előre szólnak, akkor bárki mehet.

A gyerekek Kémesről főleg szakképző iskolákba mennek tovább, a többség pincér vagy szakács akar lenni. Ennek oka az iskola vezetése szerint, hogy nem is igazán ismerik a szakmákat, de az idősebb testvér követése is nagy vonzerő. “Vannak kiemelkedő tanítványaink. Egy kislányom most fog végezni egy pécsi gimnáziumban. Egy másik kislányt pedig felvettek pincérnőnek egy siklósi étterembe. Nála egyértelmű volt, hogy a határozott kiállása és talpraesettsége nagyrészt annak köszönhető, hogy járt a kémesi színjátszókörbe” – meséli az igazgatóhelyettes.

Mivel a családtól szinte nulla motivációt kapnak ezek a gyerekek, az iskola és az alapítvány igyekszik felkarolni azokat a diákokat, akiken látják, hogy akarnak. Ha a család nem ad pénzt színházjegyre, akkor a tanárok összedobják, ne maradjon ki a programból emiatt. De ugyanígy viszik őket tanulmányi vagy sportversenyekre is, saját pénzből ha kell. Arra viszont figyelnek, hogy ebből ne legyen rendszer, mert hajlamosak a segítséggel visszaélni a szülők. “Nagyon büszke vagyok arra az anyukára, aki részt vett olyan előadásokon, amik a pénz beosztásáról szóltak, és később azzal jött oda hozzám, hogy most csak ennyit tud adni a gyerek kirándulására, de ezt oda adja, és igyekszik jövő hónapban kipótolni” – meséli az igazgatóhelyettes.

A beszélgetés után átmegyünk a Kémes határában fekvő régi malomépülethez, ahol egész délután a Fenntartható Ormánság Nonprofit Kft. szervez programokat. Ibolya azért javasolja, hogy nézzünk át, mert az ő alapítványa is segített a szervezésben, és kémesi gyerekek is lesznek ott. A gyerekek süteményt díszítenek, kidobót játszanak, festenek, és a közel negyven fokra tekintettel vízibombáznak. Örülnek, ha minél többen eljönnek, sokkal jobb, mint egész nyáron a falu központjában lévő parkban ülni, és köpködni a szotyit, de azt Ibolya is elismeri, hogy nem tudnak mindenkit bevonni. Ha valaki inkább a játszótéren lógna egész nap, azzal nem erőszakoskodnak.

Két tizenegy éves lány azt mondja, eljöttek, mert itt a környéken nincs nagyon mit csinálni. Nem túl aktívak, a játékok közül csak a kidobóban vesznek részt, még a sütemény díszítés is hidegen hagyja őket, pedig annál az asztalnál, aztán nagy a tumultus. Azt mondják, legjobb barátnők, és nyáron nem sok programjuk van, főleg beszélgetni szoktak. De még véletlenül sem a fiúkról, hanem inkább az életről. Az egyikük már most azon izgul, mi lesz, ha meghal az édesapja, mert akkor rá marad a kisebb tesók nevelése. Neki pedig előre kell gondolkodnia, felkészülni mindenre, ezért is akar valamilyen szakmát szerezni. Amikor rákérdezek, miért gondol arra hogy édesapja meghalhat, azt feleli, azért, mert már negyven éves.

Az alapítvány most egy konyhafejlesztéses pályázat eredményét várja, az iskolai menzát újítanák fel belőle. De azt ők is látják, hogy ennél sok több kéne ide. Az ide születő gyerekeknek nagyon alacsony az életesélye, az Ormánság pedig fokozatosan tűnik el a térképről.

“Borzasztó, hogy idáig jutott ez a térség, az itt gazdálkodók rengeteg piaképes zöldséget termeltek, állatokat tartottak, minőségi tejet adtak. Most meg körbenézünk és csak kiüresedett ólokat látunk. Nagy baj, hogy nincs munkalehetőség, hogy nincsenek gyárak, de már én is azt mondom, hiába is települne ide bármilyen gyár, a környék legfeljebb betanított munkásokat tudna nekik adni” – mondja Ibolya.