Huszonöt éve történt az ország történetének egyik legmegrázóbb buszbalesete: a pörbölyi tragédiában tizenegy iskolába igyekvő kisgyermek veszítette életét. Az 1993-as baleset azóta is kitörölhetetlen fájdalom a falu életében. Bár osztoznak a gyászban, nem beszélnek róla, de halottaikról minden évben csendben megemlékeznek.
Pörböly egy apró, csendes település Bajától nem messze, a Duna közelében, lakossága alig néhány száz lelket számlál. Központjában minden van, ami a mindennapi élet része: vegyeskereskedés, posta, kocsma, óvoda, polgármesteri hivatal és 1994 óta általános iskola a kisiskolásoknak. A község határában vasútvonal húzódik. A település nevét akkor ismerte meg az ország, amikor a 1993. február 12-én tizenegy kisgyermek veszítette életét a faluhoz közeli vasúti kereszteződésben.
A pörbölyi iskolásokat Bátaszékre szállító busz a szokott időben, reggel hét óra húsz perckor vette fel a kisiskolásokat. Pörbölyről akkor már több mint húsz éve Bátaszékre jártak a gyerekek iskolába, miután a helyi nyolcosztályos iskolát a körzetesítéssel bezárták. A falut elhagyva letért az 55-ös főútról, hogy felvegye a nyékipusztai kisdiákokat. Itt a busz útját sín keresztezi. A veszélyt jelző fénysorompó aznap sem működött, mert az akkumulátort tíz nappal korábban kilopták belőle. A kanyarodó busz nem állt meg, hanem ráhajtott a sínekre. A Kiskunhalasról Bátaszékre tartó vonat éppen akkor ért oda.
A busz ráfordult a sínre. Csodálkoztam, hogy miért nem áll meg, hiszen napok óta nem ég a fénysorompó, ezért mindig meg szokott állni a sín előtt. Most meg csak ment tovább. Köd volt, de azért én észrevettem, hogy jön a vonat. A barátnőmnek oda is kiáltottam, hogy »mi lesz most?! itt a vonat!« aztán elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, mindenütt vért láttam, meg azt hallottam, hogy a gyerekek sírva hívják az édesanyjukat.
- nyilatkozta az egyik túlélő, egy tizennégy éves kislány a másnapi Népszabadságban.
A nagy sebességgel érkező 200 tonnás vonat kettévágta az iskolásbuszt, tizenegy kisiskolás pedig életét veszítette a tragédiában, valamennyien nyolc és tizennégy év közöttiek. A vonat az ütközés után még több mint száz méteren át maga előtt tolta az iskolásbuszt. A Népszabadság azt írta, a baleset után szinte perceken belül kiérkeztek a mentők, a falubeliek pedig pillanatok alatt a helyszínen teremtek. Amikor január végén Pörbölyön jártunk, egy idős hölgy könnyes szemmel emlékezett vissza a huszonöt évvel ezelőtti napra. Azt mondta, egy falubeli szemtanúja volt a katasztrófának, ő sietett vissza értesíteni a többieket, de sokan hallották is a hatalmas csattanást. Mindenki munkáját, teendőjét hátrahagyva rohant a helyszínre, autóval, biciklin vagy futva, és sírva keresték a buszroncsok között gyermekeiket.
A február 15-i Népszabadságban, három nappal a tragédia után megszólalt az egyik túlélő kislány édesanyja:
Sírva rohantam ki a sorompóhoz. Őrjöngve kerestem a lányomat a véres és sáros testek között. Jajveszékelve kérdezgettem a többieket, hogy a lányomat látták-e?! Valaki egyszer csak megszólalt, hogy ott a te lányod. És tényleg ott volt. Feküdt a földön, és még ő vigasztalt: »Ne sírj, anyu, élek!«
A lap szerint az akkor hatszázötven lelket számláló faluban szinte nem volt olyan család, amelyet ne érintett volna a tragédia, hiszen többen közeli-távoli rokonságban álltak egymással. Az idős hölgy, akivel beszéltünk, azt mondta, az unokája is rajta ült volna a buszon, ha korábban nem betegszik le az éppen tomboló influenzajárványban. Keresztunokája nem volt ilyen szerencsés, ő életét veszítette a balesetben.
Február 12-én reggel csak egy félig megtelt busz indult útnak. Sok kisdiák maradt otthon azért - utólag már tudjuk, nagy szerencséjükre -, mert lebetegedett az influenzajárványban, így aznap jóval kevesebben szálltak fel a buszra.
A jármű a megszokott, hetven körüli iskolásgyerekből csak huszonkilencet szállított.
A tizenegy elhunyt gyermeken kívül sokan súlyos és életveszélyes sérüléseket szereztek, a sebesülteket Szekszárdra és a bajai kórházba szállították. Ahogy a buszsofőrt is, aki néhány nappal később a kórházban belehalt sérüléseibe.
"Miközben az orvosok a gyerekek életéért küzdenek, a Tolna megyei kis falu, Pörböly lakossága halottait siratja. A falu határát jelző táblákat fekete szalaggal kötötték át, a házak ablakaiban gyertyák égnek" - írta a Népszabadság három nappal a tragédia után.
A pörbölyi iskolásbusz a baleset idején a Bátaszéki Kanizsai Dorottya Általános Iskolába tartott, máig itt tanulnak a felsős pörbölyi kisdiákok. Jelenlegi igazgatója, Mészáros István 1993-ban osztályfőnökként saját osztályáért felelt, neki kellett a kisgyermekeket informálnia a tragédiáról. Vele is beszéltünk most, ő azt mondta, február 12-én reggel felfigyelt a hangos szirénákra, de csak az iskolába beérve értesült a történtekről. Azt mondta, a szörnyű baleset az egész tanári kart megrázta, és sokat foglalkoztak azzal, hogy az elhunyt kisdiákok osztálytársai és barátai ezt feldolgozzák. Az ő osztályából is utazott egy kisfiú a buszon, ő túlélte a balesetet, de felépülése sokáig tartott. Az akkor osztályfőnök Mészáros nyolcadikos diákjaival rendszeresen látogatta a sebesült kisfiút, majd ügyelt arra, hogy visszatérte után mindenben segítsenek neki.
A 25 évvel ezelőtti Népszava február 15-i számában ezt írta: "A nyékpusztai vasúti átjárónál a tragédia óta időről időre megállnak az arra járó emberek: kisebb csoportokba verődve tárgyalják a történteket, majd végigjárják a helyszínt.
A balesetre már csak a kettétört távíróoszlop emlékeztet, meg a partoldalon heverő néhány kiscipő és bojtos sapka."
Ha nem működik a vasúti fénysorompó, az előírások szerint az átjáró előtt kötelező megállni és körülnézni. Az iskolabusz 56 éves sofőrje szabályosan lassított, de valamiért mégis kihajtott az érkező vonat elé, talán azt gondolhatta, a vonat már menetrendszerűen elhaladt. A bíróság szerint a baleset bekövetkezéséért elsősorban a buszvezető okolható, de mivel a sofőr a kórházban belehalt sérüléseibe, így vele szemben megszüntették az eljárást.
Az MTI korabeli híre szerint a vonatvezető írásbeli figyelmeztetést kapott arról, hogy a nyékpusztai vasúti átjárónál nem működik a fénysorompó. Ilyen esetekben körültekintőbben és lassabban kell haladni. Mivel a vonat aznap késésben volt,
az előírt 15 kilométer per órás sebesség helyett 78-cal ment.
A mozdonyvezető a vallomásában azt mondta, ő úgy értelmezte az utasítást, hogy ha a látási viszonyok jók, akkor nem szükséges a vonat lelassítása. Fél kilométerrel a vasúti átjáró előtt az előírásoknak megfelelően leadott egy figyelmeztető kürtjelzést. A bírósági tárgyaláson elmondta, látta, hogy a vonattal megegyező irányban, előtte haladó autóbusz balra kanyarodást jelez, de nem gondolta, hogy nem fog megállni. Mégis leadta a második kürtjelzést. Amikor azonban a mozdony előtt a sínen megjelent az autóbusz, behúzta a gyorsféket, majd a forgószéken elfordulva hátrafelé menekült a vezetőfülkéből. A kísérője - akinek figyelmeztetnie kellett volna a mozdonyvezetőt az előírások betartására - reflexszerűen követte a vezetőt.
A mozdonyvezetőt 1996-ban három év börtönre ítélték, kísérőjét pedig felmentették. A Népszabadság korabeli cikke szerint a Pörböly melletti fénysorompót a MÁV már a tragédia napján azonnal kijavította.
A tragédia után az akkori pörbölyi polgármester, Gayer János létrehozta a Pörböly Községi Autóbaleset Áldozatainak Megsegítésére nevű alapítványt, amire az ország szinte minden részéből érkezett pénzadomány, az MTI szerint az induló összeg több mint 11 millió forint volt. Az alapítványi segítségen keresztül készültek el az elhunyt gyermekek márványkriptái, a baleset helyszínén emelt emlékmű, és segítette a sérültek egészségügyi kezelését és rehabilitációját.
Az áldozatok és sérültek családjainak megsegítésére jótékony célú hangversenyt és mérkőzést is rendeztek, perselyeket állítottak fel a stadion bejáratánál, a pénzt pedig a hozzátartozók javára gyűjtötték.
Egy évvel később, 1994-ben az alapítványi pénzből háromtagozatos iskolát nyitottak Pörbölyön. A művelődési házban két tantermet, egy előadótermet és egy tanári szobát alakítottak ki. Bár nem szűnt meg a gyerekek mindennapos utaztatása, a negyedik osztálytól továbbra is Bátaszékre jártak a kisdiákok, de így reggelente kisebb létszámmal indult útnak az iskolabusz, a korabeli Népszava szerint pedig biztonsági okokból két sofőrrel, akik a kritikus pontokon kisegíthetik egymást. A baleset után a szülők kérésére az iskolajárat Pörbölyről egyenesen Bátaszékre ment, kihagyva a vasúti átjárót.
A tragédia hatására Hédl Sándor feltaláló kidolgozott egy veszélyhelyzet-előjelző rendszert: egy olyan jelzőberendezés kerül be ilyenkor az asztfaltba, ami mágneses alapon működve füttyel figyelmezteti a sofőrt, ha az átjáróhoz közeledik. 2007-ben a pörbölyi baleset helyszínén is beépítettek egyet.
A falu széli pörbölyi temetőben a fehér és szürke sírok közül ottjártunkkor rögtön kitűnt a tizenegy egymás mellé helyezett fekete egyensírkő, mindegyiken egy-egy kisgyermek arcképe és ugyanaz a búcsúidézet. Az elhunyt kisdiákokat 1993. február 18-án, hat nappal a tragédia után közös ceremónia keretében egyszerre temették el. A sírok mellett kopjafákat és közös emlékművet is állítottak nekik, ahogy a vasúti átjárónál, a tragédia helyszínén is, valamint a Bátaszéki Általános Iskolában márvány emléktáblát avattak az elhunyt gyermekek neveivel.
A Népszava így számolt be a temetésről:
Legalább az ég nem kék most! Komor, szürke kárpit feszül a pörbölyi temető fölött. A parányi sírkertet karéjozó kopasz fákon kíváncsi varjak ülnek. Tizenegy nyers színű, kis méretű koporsó sorakozik a szabad ég alatt, immár lezártan. Dél körül még nyitva álltak. Rettegő, az ájulás határán tántorgó szülők emelgették óvatosan a szemfödeleket. Ki sikoltott, ki zsebkendőt szorított a szájára. (...) Pörbölyön ezután két halottak napja lesz.
A pörbölyiek még ma is megemlékeznek a tragédiáról. Minden évben a baleset napján koszorúzást tartanak a temetőben, és misével tisztelegnek az elhunyt kisgyermekek előtt, amire a bátaszéki iskola tanárai és volt diákjai is elmennek.
Amikor január végén Pörbölyön jártunk, könnyes szemekkel és elutasítással találkoztunk. A falu lakossága még huszonöt év elteltével sem hajlandó beszélni a borzalmakról. Akik viszont mégis, mind ugyanazt mondják: a temetés után káosz uralkodott a kis településen, a családok feltehetően valamilyen bűnöst keresve egymást vádolták, az ellenségeskedés vette át a hatalmat az emberek fölött. Az idős hölgy keresztunokájának a sírját is megrongálták, valaki savval öntötte le. Azok, akik a tragédiában elveszítették gyermeküket,
miért az én gyerekem, miért nem a tiéd
felkiáltással átkozták a másikat.
A falu akkori polgármesterét, Gayer Jánost a szülők azzal vádolták meg, hogy az alapítvány számára csak ürügy és a pénzt nem rendeltetésszerűen használja fel. Az emiatt indult eljárás során azonban kiderült, hogy nem történt visszaélés a polgármester és az alapítvány részéről.
A balesetben többen maradandó sérüléseket szenvedtek, az egyik pörbölyi szerint ketten a mai napig szellemi fogyatékossággal élnek. Vannak olyan családok, akik ilyen-olyan módon teljesen maguk mögött hagyták a falut - az egyik áldozatnak meghaltak a rokonai, egy másiknak pedig elköltöztek.
A baleset után a polgármester így nyilatkozott a Népszabadságnak, amit ottjártunkkor mi is megtapasztaltunk:
Ezt a tragédiát ez a kis falu talán sohasem fogja kiheverni.