Az iskola tanárijába belépve festékes vödörel és spaklival a kezükben mászkáló gyerekekbe botlottunk: gőzerővel folyt az egyik iroda felújítása, épp a csupasz falakat glettelték a fiatalok. A brigádot az egyik felnőtt vezette és instruálta, hogyan kell elegyengetni a szürke masszát.

“Irányított munkavégzés, így írjátok le, nehogy azt higgyék a szülők, hogy kényszermunka”

– mondta felénk fordulva a festékfoltos ingét törölgetve. Nem egy kőműves iskolában jártunk, hanem a MÁV-telepi Wesley János Általános Iskolában, az alkalmi művezető pedig nem más volt, mint az iskola lelkész-igazgatója, Erős Máté.

Mi is pontosan ez az irányított munka?

Van egy oktatásfilozófiánk, amiben egy furcsa fúziót próbálunk megvalósítani. Noha pedagógiai programunk alapján mi egy konzervatív iskola vagyunk, mégis lehetetlen, hogy ne alternatív iskolaként működjünk. Egyszerre próbálunk a gyerekek boldogságával foglalkozni, és azzal, hogy később a munkaerőpiacon is megállják a helyüket. Ehhez folyamatosan kísérleteznünk kell, alternatív módszereket felhasználva – az itt látott, irányított munkavégzés is egy ilyen kísérlet. Ennek az az alapja, hogy a tanuláshoz kapcsolódó első élmény mindig valamilyen manuális tevékenység. Ahhoz, hogy motiválni tudjuk ezeket a gyerekeket, valamilyen sikerélményt kell adnunk nekik, és sokszor ezt olyan manuális tevékenységben találják meg, mint például a fal kiglettelése.

Miből fakad ez a filozófia?

Maguk az élethelyzetek, a gyerekek szociális helyzete és a tanuláshoz való hozzáállása kényszerít minket arra, hogy alternatív eszközöket alkalmazzunk, folyamatosan újraértelmezzük az iskola működését és az adott helyzethez igazítsuk az oktatási programunkat. Korábban voltak csúsztatott szünetek, hogy a gyerekek ne találkozzanak a tanításon kívül, ezzel próbáltuk csökkenteni a magatartásbeli problémákat. Nemrég vezettük be a mentori rendszert, a felső évfolyamos osztályból például minden gyerekkel külön-külön is foglalkoznak a tanárok. Ezzel gyakorlatilag a home schoolingot behoztuk a mainstreambe.

Többször említette a gyerekek szociális helyzetét.

Az iskolánk tankönyvi példája annak, milyen nem lehet egy intézmény. Elviekben a teljes magyar társadalom rétegződésének meg kéne jelennie: kellene legyenek gazdag szülők gyerekei, középosztálybeli családból származók stb. Ehhez képest hozzánk szinte kizárólag roma gyerekek járnak, sokan sajátos nevelési igényűek vagy beilleszkedési, tanulási és magatartási problémákkal küzdenek. A tanulóink majdnem 30 százaléka Budapest leghíresebb nyomortelepéről, a Hős utcából való. (A Hős utcai telep helyzetéről és jövőbeli sorsáról legutóbb ebben a cikkünkben írtunk.) Ha lehet ilyet mondani, akkor a Wesley János Általános Iskola egy természetes szegregátum. Ez azt jelenti, hogy senki sem akarja, hogy így legyen: így kaptuk az iskolát.

Ezért is van az, hogy önkormányzati feladatokat is ellátnak, tehát például a nyolcadik kerületből is fogadnak gyerekeket?

Igen, ugyanakkor a roma családoknak van egyfajta igénye a szegregációra; vannak, akik kifejezetten szeretnek ide járni, úgy érzik, mintha nekik lenne ez az iskola. Ahogy New Yorkban a latinok is szeretnek latin iskolába járni, mert ott jobban megértik egymást.

Nem roma családok egyáltalán nem is akarják ide hozni a gyereküket?

Sikítva menekülnének, ha meglátnák, hogy viselkednek néha ezek a nehéz sorsú gyerekek. Még magántanulónak sem hoznák ide a gyereküket, de emiatt nem szabad pálcát törni felettük.

Azt mondta, hogy járnak ide jobb helyzetű roma családok gyerekei is. Ők miért a szegregált iskolát választják?

Azt hiszem, valamiféle nyugalmat kapnak itt, félnek, hogy mi lenne máshol, esetleg kicsúfolnák, megaláznák őket. Mégis közben bizalmatlanok is az iskolával szemben, folyamatosan bizonyítanunk kell, hogy mi a gyerekek jövőjéért vagyunk.

Integrációra, integrált oktatásra nincs is esély ezek szerint.

Muszáj lesz megvalósítani az integrált oktatást, enélkül nem fog menni. Másfajta impulzusokra is szükségük van, hogy megszokják, ha fehér fiú vagy lány ül mellettük, és lássák, milyen a kommunikáció és a verseny ebben a világban. András bácsi úgy tud fegyelmet tartani, hogy az egyik osztályba például nyolc magatartászavaros gyerek jár. Miért ne tudnék fegyelmezni egy vegyes társaságban? A biztonságot kell garantálni, mert a szülők egy dolgot nem akarnak, hogy a gyereküket bántsák az iskolában. Az oktatáskutatóinkkal közösen kidolgoztunk egy tervet, hogyan lehetne ezt megvalósítani, de ennek pontos részleteiről még nem beszélhetek.

Hogyan tudnak ilyen feltételek mellett fegyelmet tartani?

Abszurd módon fog hangozni, de erre születni kell: karakter és jellem kérdése.

Más rendőrt hívna, de itt volt, hogy a legbalhésabb gyerek egy árva csúnya szól nélkül ment ki az iskolából.

Volt már itt jó testfelépítésű tanár, de szava nem volt a gyerekeknél. Bezzeg, ha Adri néni vagy Kati néni bemegy a tanterembe, és elmondja, mi a helyzet, akkor onnantól az a realitás, nincs vita.

Hogyan kezelik ezt a helyzetet a tanárok?

Érzelmi viszony nélkül nem megy, megköveteli a munka. A nehéz szociális helyzet miatt tanárból gyakorlatilag szülővé kell válnunk; a gyerekeknek egy irányítóra van szükségük, valakire, aki bábáskodik felettük. Ezzel lényegében visszatérünk Szókratészhez és az elenktikus módszerhez: folyamatosan kérdezgetjük őket, visszakérdezünk. Ha sikereket akarunk elérni, akkor autoritást kell felépítenünk, aminek személy szerint nem örülök, mert a demokratikus iskolának vagyok a híve.

Hogyan élik meg, hogy egy olyan iskolát tartanak fenn, ami a szakmai alapelvek szerint is rossz?

Ez egy iszonyatos dilemma számunkra: szívesen dolgozunk valamin, amiről mi magunk és a nálunk dolgozó oktatáskutatók is azt mondják, hogy nem szabad. Baj, hogy a gyerekek csak egymáshoz mérik magukat, és néha már mi is elhisszük, hogy ez elég. Ezzel egy olyan zárt világot hozunk létre, ami a gyerekek felnőtté válásának az akadálya. Ha még a középiskolában sem találkoznak más társadalmi rétegből származó gyerekekkel, akkor hogyan boldogulnak majd a munkaerőpiacon?

A törvények szerint a Wesley János Általános Iskola egy tökéletesen igazságos intézmény, de a saját mércénk nem ezt mondja.

Gondolom, nem tolonganak a tanárok, hogy itt taníthassanak.

Kis túlzással senki sem akar ide jönni. Ebben az iskolában csak gerillák vannak, olyanok, akik elkötelezettek, akik kifejezetten ezt akarják csinálni. Van egy oktatáskutató, akit Berlinbe hívtak PhD-zni, helyette ezt választotta, nálunk önkénteskedik.

Mennyire képes egy szegregált iskola motivációt, célokat adni a gyerekeknek? Mi lesz velük, miután kikerülnek innen?

Nagyon ritka az igazi motiváció, az például, hogy ki akarok törni a nyomorból.

Van, hogy valaki egyszerűen nem akar; hiába adunk neki időt, és próbálunk meg mindent. Borzalmasan hangzik, de nem lehet mindenkit megmenteni. Lehet, hogy el kell engedned harmincnak a kezét, hogy megmenthesd a másik ötvenet.

Általában olyan szakgimnáziumok veszik át őket, amelyek hasonló szerepet töltenek be, mint mi, az én osztályomból is szinte mindenki szakgimnáziumba megy. Kérdés, hogy ott mi lesz velük, mert elég nagy a lemorzsolódás. Egy apróságon – például egy megszakadt baratságon – félremehet az egész, és ott hagyják a tanulást.

Meddig lehet fenntartani egy ilyen típusú iskolát?

Ameddig az önkormányzatok úgy gondolják, hogy nem tudják szétosztani ezeket a gyerekeket. Egyelőre jók vagyunk, mert mi vagyunk a megoldás erre a helyzetre. Lehet, hogy aztán valaki kitalálja, hogy fogjanak össze a 10. kerületi iskolák, és fogadjanak be tőlünk gyerekeket. Még az is lehet, hogy jó lenne, mert akkor megvalósulna az integráció. Közben tudom, hogy mit csinálnának a mi gyerekeinkkel máshol. Ezt nem szemrehányóan mondom, alig van rá példa, hogy hol tudják megvalósítani az integrációt, legtöbbször azonban meg se próbálják. Bevágják őket magántanulónak, hogy ne rontsák az iskola statisztikáját, míg el nem érik a 16 éves kort, és ott véget is ér az iskolai pályafutásuk.