Integrációs sikersztorinak is tekinthető Omar Sharifullah, egy fiatal afgán férfi története, aki a a debreceni menekülttábortól, ahol friss státuszos menekültként először találkoztunk vele, odáig vitte, hogy ma a budapesti magánegyetem, a Central European University (CEU) a munkahelye. Nemzetközi kutatócsoportok munkájának koordinálásával foglalkozik, de közben arra készül, hogy felsőoktatás-politikával kapcsolatos tanulmányokat folytasson az egyetemen. Omarnak még mindig magyar párja a legnagyobb támasza, akivel itt Budapesten akarják megalapozni közös életüket.
Az Abcúg olvasói 2015 májusában ismerhették meg Omar Sharifullah-t, a fiatal afgán menekültet, akivel a debreceni – azóta már felszámolt – menekült befogadó állomáson találkoztunk. Omar megismerkedésünk előtt nem sokkal tudta meg, hogy menedékkérelme sikeres volt, hamarosan tíz évre érvényes menekült státuszt kap, és elhagyhatja a debreceni tábort, új életet kezdhet – Magyarországon.
A húszas éveiben járó Omar politikai menekültnek számít: azért kellett elhagynia otthonát, mert az Afganisztánban állomásozó amerikai hadseregnek végzett kulturális közvetítői munkája miatt a Talibán üldözte. A riportot, amiben őt is bemutattuk, itt olvashatják.
Egy évvel később, 2016 nyarán, mikor azt mutattuk meg olvasóinknak, mi történt az érkezése óta eltelt egy évben Omarral, a fiú épp egy gíroszos gyorsbüfét készült nyitni Budapest egyik külső kerületében. Ebben magyar barátnője is segített, akivel épp összeköltözni készültek.
Az egyetemet végzett, angolul jól beszélő, ambiciózus Omar azért szánta rá magát erre a munkára, mert minél előbb magyar állampolgárságot szeretne. Erre pedig akkor van a legjobb esélye, ha amint csak lehet, elkezd adót fizetni az államkasszába.
Omar már akkor megfogalmazta, hogy a gíroszos üzlettel nem hosszú távra tervez. Azt mondta, nagyon szeretne továbbtanulni. Ki is nézte magának a Közép-Európai Egyetemet Budapesten. Az amerikai-magyar egyetemként működő Central European University képzési nyelve az angol, így Omar tanulmányi tervei nem ütköznének nyelvi akadályokba.
Ehhez képest majdnem másfél évvel később, idén január utolsó napján már azért találkoztunk egy belvárosi kávézóban Omarral, mert az közel van a CEU-hoz.
Igaz, a két és fél éve Budapesten élő fiú egyelőre nem az egyetem hallgatója. Tavaly április óta a CEU-n dolgozik.
“Kutatócsoportok munkáját koordinálom és európai uniós kutatási projektek adminisztrációs feladatait látom el” – kezdte magyarázni Omar, mi a munkája a CEU-n. Egy kifejezetten az egyetemen megvalósuló kutatásokat menedzselő részlegen dolgozik, szinte csak magyar kollégákkal.
Bár az irodában magyarok veszik körül, a nemzetköziségéről is ismert CEU-n Omar egészen máshogy érzi magát, mint az egyetem falain kívül.
Úgy tudom, 116 különböző országból tanulnak itt diákok, teljesen különböző háttérrel, ami a sokszínűség elképesztő érzését adja. Minden pillanatban tanulhatsz valami újat. Emellett mindenki kedves és nyitott. Az hogy a CEU-ra jöttem, megváltoztatta az életem
– mondta.
Ez annyiban is igaz, hogy most, hogy stabil állása van a budapesti magánegyetemen, Omar felhagyhatott a gíroszos vállalkozásával is. Magában a pestszentlőrinci bódéban soha nem dolgozott, egy alkalmazottat vett fel a cégébe, hogy neki az üzletvezetés mellett legyen ideje az egyetemi felvételire képezni magát.
“Egy szír férfit vettem fel, akinek nemcsak, hogy munkát adtam, de a társadalombiztosítása is megoldódott ezzel. Amikor megismertem, beteg volt, de nem tudta kezeltetni magát” – emlékezett vissza a férfi.
A CEU belvárosi campusa mostanra szinte Omar második otthona lett. A munka mellett munkaidő után és szombatonként vendéghallgatóként szemináriumokon ül, a könyvtárban is estékbe nyúlóan szokott tanulni.
Az elmúlt időszakban az egyik legfontosabb projektje volt, hogy egy ütőképes felvételit rakjon össze a februári leadási határidőre. A Public Policy képzésre jelentkezett, ahol a felsőoktatással szeretne szakpolitikai szempontból mélyebben foglalkozni.
Már bejártam egy “Felsőoktatás a tudásalapú társadalomban” című mester szakos kurzusra. Azt hiszem, valami ilyesmivel szeretnék én is foglalkozni, és elvinni az egészet a doktori fokozatig
– magyarázta Omar, majd hozzátette, a szombati óráján is épp az afganisztáni tanárképzésről fog előadást tartani.
Omar annyira rákapcsolt a tanulásra, hogy a munkahelyi szabadnapjait is a könyvtárban tölti, de esténként még mindig párjához, a korábbi cikkünkben már bemutatott Melinához megy haza, akivel azóta össze is házasodtak. Most már saját tulajdonú kertes házuk van Budapest egyik külső kerületében, ahol Melina kislánya is sok időt tölt. (Melinát másfél évvel ezelőtt még Móniként ismerhettük meg, egy éve azonban hivatalosan is keresztnevet változtatott.)
Melina egy nagyon különleges ember az életemben. Teljesen más kultúrákból jövünk, mégis ő az, aki a legjobban megért engem
– magyarázta Omar. Most Melina is elfoglalt: a munka mellett nemzetközi gazdálkodást tanul a budapesti International Business School-ban, de a pár tervei között szerepel, hogy a közeljövőben közös gyereket vállaljanak.
Mint ahogy a konfliktusok sújtotta, súlyos társadalmi problémákkal küzdő országokból érkező hallgatók közül sokan, Omar is szeretne valamit visszaadni a megszerzett tudásából a származási országának. Afganisztánba azonban nem mehet vissza, mert a határátlépés pillanatában elveszítené a Magyarországon kapott, de az EU-n belül szabad mozgást biztosító menekült-státuszát.
“De ez nem jelenti azt, hogy nem tudok nekik valahogy segíteni”
– jelentette ki kategorikusan Omar, majd hozzátette: mivel egyre inkább az oktatás-, ezen belül is a felsőoktatás-politika és kutatásmenedzsment válik a szakterületévé, az afgán oktatási rendszer fejlesztésén szeretne a távolból dolgozni.
"A CEU-n működik egy oktatáskutató központ, amin keresztül a hallgatók hozzáférhetnek a legfrissebb tudományos szövegekhez, amikből sokat lehet tanulni arról, hogyan javítható az oktatás minősége egy Afganisztánhoz hasonló, fejlődő országban” – magyarázta Omar, aki kezdetnek azt tervezi, hogy a CEU különböző szakjainak tananyagait lefordítja fárszi és pastu nyelvekre, amiket folyékonyan beszél. “Fontos, hogy naprakész tudásanyaghoz legyen hozzáférése a hazai egyetemeknek is. Ez egy kicsi, de fontos hozzájárulás lehet a részemről” – tette hozzá.
Omar családjának nagy része – két testvére és a családjaik – még mindig Kabulban, Afganisztán fővárosában él, ami azóta sem lett biztonságosabb hely, mióta ő elhagyta az országot. A fővárosban és az ország más területein is időről-időre történnek terrormerényletek, legutóbb például idén januárban egy kabuli szállodában lövöldöztek a Talibán embereiként azonosított öngyilkos merénylők, 21 embert öltek meg.
Amikor arról értesülök, hogy valamilyen merénylet történt Kabulban, mindig az öcsémet keresem először, hogy ő és a családja jól vannak-e. A múltkor, egy szombati napon, a CEU hagyományos interkulturális fesztiváljára mentem volna, amikor történt egy merénylet, de nem tudtam elérni a testvéremet, csak jóval később válaszolt, hogy jól vannak. Amíg nem tudtam, mi van velük, nagyon ideges voltam
– mesélte Omar.
A testvére most azon gondolkozik, hogy Törökországba költözteti a családot, mert az instabil politikai helyzet miatt nagyon rosszul megy a gazdaság, egyre nehezebb lesz az élet Afganisztánban. “Nehogy azt hidd, hogy a családom szeretne eljönni otthonról. Kabulban van mindenünk. Lakásaink vannak ott, és ott élnek a barátaink, a rokonaink is. Az öcsém sokat fektetett az ottani vállalkozásába, a bátyámnak pedig még nehezebb lenne eljönnie, mert az afgán hadseregben van a munkahelye” – magyarázta Omar, miért nincsenek még a testvérei Európában, és remélik, nem is kell majd idejönniük.
Omar viszont már készül rá, hogy három év magyarországi tartózkodás után végre beadhassa az állampolgársági kérelmét Magyarországon, addig pedig ezerrel tanul magyarul. Bár az interjút még angolul készítettük, Omar azt mondta, már nem okoz neki különösebb gondot, hogy a napi teendőit – persze az angol nyelvű egyetemi világon kívül – magyarul intézze.
Omar egy olyan időszakban, a menekültválság csúcspontján érkezett Magyarországra, amikor a kormány éppen nekilódult az idegenellenes gyűlöletkeltő kampányának. Akkor több, már régóta itt élő menekült vagy bevándorló mondta nekünk a velük készített interjúkban, hogy saját bőrükön érzik az idegenellenes hangulat erősödését.
A helyzet azóta sem lett jobb, a magyarországi társadalom egy jó részének sikerült beleégetni a fejébe, hogy a határzár miatt amúgy Magyarországra már alig-alig jutó migránsoktól félni kell.
Mint előző találkozásunk alkalmával, úgy most is megkérdeztük Omartól, mit érez mindebből, ám a férfi most is csak azt mondta: köszöni szépen, őt eddig nem érte semmilyen atrocitás: sosem állították meg és igazoltatták például rendőrök, vagy sosem szóltak be neki az utcán. “Magyarok között vagyok a legtöbbet, és az otthonomnak érzem Magyarországot” – mondta.
Igaz – bár Omar ezt akkor sem említette a kirekesztő bánásmód formájaként -, azért a másfél évvel ezelőtti riportunkban megörökítettük, hogyan szenvedett Omar és Melina, hogy egy olyan albérletet találjanak, ahol a főbérlő nem áll el egyből a szerződéstől, amint megtudja, hogy a magyar nőnek, akivel egyezkedett, afgán párja van.