A magyarokkal ellentétben nem panaszkodnak és táppénzre mennek, hanem dolgoznak, akár a gép. Ezért alkalmaznak szívesen mongolokat móri és más, környékbeli gyárakban. Van köztük olyan, aki évtizedek óta itt él, családot is alapított, mások viszont alig pár hete érkeztek, és egy munkásszállón élnek. Odahaza akkora a szegénység, hogy néhányan a gyerekeiket is hátrahagyták, csak pénzt tudjanak küldeni nekik. Amikor épp nem dolgoznak, akkor telefonoznak, főznek vagy zenét hallgatnak, és az álmuk, hogy bejárják egész Európát. Az Abcúg riportja.
“Mongolok? Persze. Szeretik őket, dolgoznak mint a gép” – mondta egy fiatal móri férfi a dohánybolt előtt, majd rágyújtott egy szál cigire, és a Jobbik tagjaként mutatkozott be. Szerinte nem meglepő, hogy a helyi és környékbeli gyárak szívesen alkalmaznak mongolokat, hiszen a magyarokkal ellentétben ők nem panaszkodnak, hanem csendben végzik a munkájukat.
“Apukám azt mondta, legyen sok barátom, ők majd segítenek. A rokonok inkább legyenek távol, úgyis csak beleszólnak a dolgokba”. Ider Narantsasral a konyhaasztalnál ült, és kicsit tört, de magabiztos magyarsággal beszélt. Volt ideje megtanulni a nyelvet, hiszen tizennyolc évesen hagyta el Ulánbátort, Mongólia fővárosát, hogy szerencsét próbáljon Európában. Ma, húsz évvel később a magyar állampolgárság birtokában, tolmácsként dolgozik egy móri autóipari üzemben, ahol egyre nagyobb szükség van rá, hiszen folyamatosan érkeznek az új mongol munkavállalók, akik legfeljebb oroszul beszélnek.
“Nagyon gyorsan tanulnak. Hétfőn felvétel van, kedden oktatom őket, bemutatom a céget és a munkaköröket, szerdán gyakorlunk, és pénteken már dolgoznak. A magyarok nem szeretnek dolgozni, és keveslik a pénzt”.
Más cégekről is hallani, amelyek szívesen alkalmaznak mongolokat. Valamivel több mint húsz kilométerrel odébb, egy oroszlányi munkásszállón találkoztunk egy fiatal mongol lánnyal, aki több társával együtt Pusztavámon kapott munkát. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivataltól úgy tudjuk, jelenleg több mint 1200 mongol él Magyarországon tartózkodási engedéllyel, amiből évente 4-600-at adnak ki. Néhány éve, amikor a mongol nagykövet Mórra látogatott, nagyjából ötven helyi mongolról beszéltek, azóta jó eséllyel többen lettek.
Ider először egy pomázi szövőgyárban dolgozott, aztán éveket húzott le a józsefvárosi piacon, ahol törölközőket árult. “
Akkoriban nagyon sok mongol volt a piacon, 18-20 évesek. Reggel fél hattól ötig dolgoztunk, aztán elmentünk szórakozni, akkor így volt”.
Odahaza pénz híján nem sok esélye lett volna továbbtanulni a tízosztályos általános iskola elvégzése után, márpedig a szülei sosem voltak gazdagok. Ők ma is Ulánbátor kertvárosi részében élnek, de a vizet még mindig nem kötötték be a házba, a kútról kell hordaniuk. “Ezzel ők középrétegnek számítanak. Kapnak valamennyi nyugdíjat, de az nem elég, ezért éjszakánként kötényeket, munkásruhákat varrnak, azokat árulják a piacon”.
Fiatalként imádta a magyarországi életet, hamar barátokat szerzett, akikkel együtt fedezték fel a pesti éjszakát. “Este diszkó, nappal mozi. Minden új filmet megnéztünk a Corvin moziban. Ha elég későn értünk oda, féláron árulták az üresen maradt székeket. Majdnem ingyen jártunk”. A hazájához képest ez felüdülés volt neki, hiszen Ulánbátorban tombolt a munkanélküliség, és a téli szmogból is elege lett. “A gyerekek maszkot hordanak télen, annyira elviselhetetlen”.
Alig pár percnyi sétára, egy rozoga kapu mögött áll az a belül szépen felújított albérlet, ahol tizenhárom másik mongol él, ők ugyanott dolgoznak, ahol Ider. “Nemrég ébredtünk, éjszakások voltunk” – fogadott minket ásítozva egy mackóalsós lány, bögrével a kezében. Akikkel találkoztunk, mindannyian idén érkeztek Mórra, ezért még egy szót sem beszélnek magyarul, legfeljebb köszönni tudnak. Jóformán nem is láttak még mást az országból, mint a gyár és az albérlet közti pár kilométeres szakaszt. “Ma még négy új lány érkezik” – mondta Ider, aki segített nekünk szót érteni a többiekkel.
Jórészt mind fiatalok, van köztük tizenkilenc és húszéves is, de Nászá például negyvenéves létére döntött a költözés mellett. Azt mondta, tíz éve álmodozik róla, hogy a háziasszonyi szerepből kilépve végre máshol is kipróbálja magát. Egy hétig sírt, amiért el kellett szakadnia a gyerekeitől, de úgy véli, hogy az apjukkal és a nagyszülőkkel jól ellesznek, később pedig akár ők is Magyarországra jöhetnének, hacsak nem ő költözik haza. Addig is, ahogy a többiek, ő is hazaküldi a keresete egy részét.
Úgy tűnt, a többieknek sem egyértelmű még, vajon hosszabb távon is maradnának-e, vagy a tartózkodási engedély lejárta után inkább hazamennének. “Mindannyian a pénz miatt vannak itt. Be akarják járni Európát, és segíteni akarják a családjukat” – foglalta össze Ider. Munkát egyikük sem talált otthon, pedig van köztük, aki továbbtanult: Zala marketing-menedzsmentet, Une pedig idegenvezetést végzett. “Ha megkapjuk az első fizetést, elmegyünk Budapestre” – lelkendezett egy fiatal mongol lány. Ő annak is örül, hogy Magyarországtól végre nincs olyan irtózatosan messze Franciaország vagy Svédország, ahová szívesen elutazna.
Bár a hétköznapjaik elég egyhangúak, a mongol munkások jól érzik magukat Magyarországon, és egymással is jól kijönnek.“Van egy magyar srác a gyárban, aki adott csokit meg üdítőt. Nekem ő tetszik itt a legjobban” – viccelődött az egyik lány, mire a többiek is hangos nevetésben törtek ki. A helyieket egyelőre nem ismerik, bár egyszer valaki úgy rájuk csodálkozott, hogy még le is fényképezte őket. Ez nem zavarta őket, a párás levegő és a hirtelen időjárás-változás viszont nem tetszik nekik. “Mongóliában, ha tél van, akkor tél van, itt meg az egyik pillanatban meleg van, aztán hideg” – mondták.
Amikor épp nem dolgoznak vagy alszanak, többnyire a telefonjukon lógnak, vagy összegyűlnek valamelyik szobában és beszélgetnek, zenét hallgatnak. Högi szívesen gitározik, magyar dalokat is szeretne megtanulni, de egyelőre nem járt sok sikerrel. Egy magyar munkatársát kérte, mutasson neki jó zenét, aki erre DJ Szatmári “Most úgy szeress” című dalát tette be a Youtube-ról.
“A mongol számokat jobban szeretem, azok lassúbbak” – mondta Högi, aki unokatestvéréhez, Tuvshuu-hoz hasonlóan a barátnőjét hagyta otthon Mongóliában. Högi fontosnak tartotta, hogy magával hozza Magyarországra a hagyományos ünnepi ruháját is. “Sajnos leöntöttem az elejét, hiába vittem el tisztítóba, nem tudták kimosni”.
“Ha reggelente kiülsz ide, látni a Vértest. Itt nyugodtan cigizhetsz a teraszon, meghívhatod a barátaidat, nem szólnak rád a szomszédok” – mondta Szabó Krisztián, aki 17 éve, biliárdozás közben ismerte meg Idert egy móri kocsmában, három évvel később pedig feleségül is vette. “Jól sikerült a játék, hálistennek!” – nevetett. Krisztián igazi szószátyár, folyton viccelődő típus, ezért nem volt gond, hogy a megismerkedésükkor Ider kevésbé beszélt magyarul. “Beszéltem én helyette, nagyon szeretek beszélgetni”.
Ider a munkája miatt került Mórra: itt kapott szállást, amikor egy bodajki szövőgyárban kezdett dolgozni a kétezres évek elején. Eleinte unatkozott, hiszen Pesthez képest alig tudta mivel elütni a szabadidejét. Ha módja volt rá, el is utazott fővárosi barátaihoz, és már Krisztiánt is magával vitte. Ő vezette be a székesfehérvári születésű fiút a nagyvárosi éjszakai életbe. “Akkoriban hiphop zenét hallgattam, úgyhogy elmentünk egy helyre, ahol hiphop szólt. Megdöbbentő volt”.
Krisztián hamar beilleszkedett a mongol társaságba, és az sem tántorította el, hogy néhányan figyelmeztették, Ider talán csak a pénze miatt van vele. “Mondom, akkor jóhoz jött, mert pénzem, az aztán nem volt” – nevetett. “Az volt az első sokk, amikor egy mongol ünnepen összegyűltünk egy négyszobás panelben. Jöttek az emberek családostul, ott volt vagy nyolc gyerek, én meg tizennyolc évesen bekerültem a nagyöregek közé. Nagyon tetszett, hogy ennyire elfogadtak, folyton kínálgattak, hogy egyek-igyak. Nem válogattam, megettem mindent”.
Azóta valósággal szerelmes lett a mongol kultúrába. “Tetszik, hogy ennyire fontos nekik a közösség és a barátság”. Ha bekerül egy mongol társaságba, nagyjából érti, miről van szó, bár beleszólni nehezen tud, ahhoz kell 3-4 mongol vodka. Az apósától még a régi esküvői ruháját is megkapta ajándékba, a hátára pedig egy mongol lovast tetováltatott. “Annyira fájt, hogy mondtam a srácnak, jó lesz az a ló láb nélkül is. De mondta, hogy nincs ló láb nélkül” – nevetett Krisztián, miközben a legkisebb lányával, a négyéves Enkhjinnel viaskodott. Rajta kívül két másik lányuk is született, Anujin nyolc, Minjin pedig tizenkét éves.
Ugyan mindhárman mongol nevet kaptak, a nyelvet nem beszélik, egyedül a nagymamájuktól tanultak valamennyit, aki egyszer nyolc hónapra hozzájuk költözött. A család viszont egyszer sem utazott még Mongóliába, és Ider sem járt odahaza már húsz éve, mert túl drága lenne a fejenként 200 ezer forintos repülőjegy.
Ider azért költözött Magyarországra, mert jobb életre vágyott, mint ami Mongóliában lehetséges lett volna. Hét éve viszont a lakáshitel miatt olyan nehéz helyzetbe kerültek, hogy Krisztián kénytelen volt Németországban munkát vállalni, azóta ingázik: három hetet tölt ott, egy hetet itthon.
“Valamiből fel kellett építeni a házat. Albérletben kezdtünk, aztán, amikor megszületett az első lányom, fateromékhoz költöztünk. Majd jött a második gyerek, és már kicsi lett a háromszobás panel. Végül azt eladtuk, édesapám meg jött velünk, most is velünk lakik” – mondta Krisztián. Mostanra valamelyest rendbe jöttek, már tudják fizetni a részleteiket, de ehhez Krisztiánnak ugyanolyan szállón kell laknia, mint a fiatal mongoloknak Móron. “Tíz szoba van, és hárman vagyunk egy szobában. Tizennégy órát dolgozunk, éjjel 2-3-ig fent vagyunk, aztán alszunk”.
“Egy huszonkét éves kocsival mentem ki, életemben először. Úgy hiányoztak a gyerekek, hogy mondtam is az asszonynak, engem nem érdekel, hazajövök gyalog. Imádom őket, mindhárom apás szülés volt, ott meg hiába magyarok a főnökök és a munkatársaim is, vadidegen a környezet, azt se tudod, kihez szólj” – mondta Krisztián. Azóta is őrzi egy mongol barátja sms-ét, aki azt írta neki: “Ne felejtsd el, miért mentél ki. A családért, és nem másért”.