Politológust, biológust és főiskolai tanárt is találunk abban a lelkes, civilekből álló csapatban, amelyik a gyöngyöspatai Napsukár tanodát működteti két éve. Céljuk, hogy a foglalkozások többről szóljanak, mint a felzárkóztatás, ezért angolt és programozást is tanítanak a helyi roma gyerekeknek. A szülők is szívesen viszik a tanodába a gyerekeiket, mert ott legalább nincs megkülönböztetés, mondják. Az Abcúg riportja.
Hát az a cigánygyülekezet!
– válaszolja nevetve a roma srác, amikor a Napsukár tanodát keresve útbaigazítást kértünk tőle. Mint kiderült, barátaival ő is oda tartott, hogy iskola után még tanuljanak néhány órát. A gyöngyöspatai tanodát működtető Léderer Tamás és csapata nem sokkal előttünk érkezett meg Budapestről, akkor kezdték el kipakolni kocsijukat, amelynek csomagtartójában tetőig álltak a gyerekeknek szánt élelmiszerek. Nagy zacskókban kakaós csigák, zsemlék, egész kenyerek, két ládában pedig gyümölcsök kerültek elő a jól megpakolt kocsiból. Az adományokat a Magyar Élelmiszerbank Egyesülettől kapják, ezek egy részét a gyerekek fogyasztják el uzsonnaként a tanítás végeztével, a pontosan kiporciózott csomagokat pedig szüleik vihetik haza.
A következő félórában sorban érkeznek a gyerekek, a legtöbben kisebb csoportokban vagy párosával. Az egyik kislány nagymamája a tanodától néhány méterre lakik, az ablakból kihajolva szól unokája után, nehogy ellógja a délutáni tanulást. “Szia Csirke, elkéstél!” – Tamás a tanoda kapujában fogadja őket, mindenkihez van 1-2 szava, lepacsizik velük. Van, akit rögtön le is szid, mert nem hozta el a házi feladatát. Nem az iskolait, hanem amit itt kapott a tanodában, és mint megtudtam, a Napsukárban a lecke egyáltalán nem büntetés, sőt. “Mivel a jobbak szoktak plusz feladatot kapni, ezért nekik szinte érdem, ha házifeladatot adunk” – magyarázta.
A foglalkozások mindig 5 óra körül kezdődnek, ottjártunkkor addigra körülbelül 20-25 gyerek – ez nagyjából a törzsgárda – zsúfolódott össze a tanodának otthont adó vályogház egyik szobájában.
A körülmények közelről sem ideálisak; a viharvert ház tetőszerkezete itt-ott megroggyant kissé, nincs folyóvíz, azt a kútról kénytelenek hozni Tamásék, így WC-ből is csak pottyantós van a telek végében. A fűtést mindössze egy-egy hősugárzó jelenti abban a két helyiségben, ahol a gyerekek tanulnak, de a köztes szobában, ahol az uzsonnaosztás zajlik, egy idő után még kabátban is didereg az ember.
Korábban még leghangolóbb állapotban volt az épület; Tamásék festették ki a szobákat, építettek járdát a ház elé. Villany sem volt, azt is nekik kellett bevezetniük, hogy lámpafénynél is tudjanak tanulni.
A társaság nagyon vegyes: az alsósoktól kezdve a nyolcadikosokig mindegyik korcsoportból jönnek gyerekek. Aznap matekot és angolt tartottak az önkéntesek, két csoportra osztották a gyerekeket, akik vetésforgóban váltották egymást a foglalkozásokon. Tamással az előző órákon tanult angol szavakat (pl. állatnevek, testrészek) ismételték át a gyerekek. Máskor nem ennyire “iskolás” az angolozás; a gyerekek tabletet kapnak, és az azon futó, nyelvtanulásra kifejlesztett applikáció segítségével veszik sorra, hogy az adott szó mit jelent, és hogyan kell helyesen kiejteni.
Bár aznapra nem volt betervezve informatika, a kedvünkért a gyerekek megmutatták, hogyan tanulnak programozni a viharvert gépeken. Ehhez egy Codecombat nevű programot használnak, ami úgy néz ki, mint bármelyik böngészőből futtatható online kalandjáték. A kiválasztott főhőssel különböző akadályokat kell teljesíteni a pályákon, csak itt az ellenségek legyőzéséhez kódokat kell használniuk a gyerekeknek. A program előnye, hogy minden mozdulathoz (menj balra-jobbra, támadd meg! stb.) külön kód tartozik, ezt a gyerekeknek maguknak kell kiválasztaniuk és beírniuk a kódsorba, hogy teljesíteni tudják az adott küldetést és tovább tudjanak lépni a következő pályára.
Mindeközben a másik szobában, ahol a matek ment, egy elképzelt ház alaprajzát kellett megrajzolniuk a gyerekeknek, bejelölve, hogy hol lenne a konyha, a nappali és a fürdő, majd ki kellett számolniuk a szobák, illetve a ház alapterületét. A másik feladat már jóval nehezebb volt, nem is ment mindekinek: ki kellett találniuk, hogyan lehet egy kör középpontját meghatározni a vonalzó segítségével, majd szövegesen is leírni a megoldást. Csaba civilben biológus, egy gyógyszergyárban dolgozik, ő tartotta a foglalkozást. Az elmúlt hetekben főleg geometriával foglalkoztak, a mostani feladattal a vonalzó használatát gyakoroltatták, mert sokuknak ez is problémát jelent még. Kezdetekben az is komoly nehézséget okozott, hogy a gyerekek nem tudtak egyhuzamban 10-20 percnél többet egyvalamire koncentrálni, számolt be tapasztalatairól a biológus.
Tamás szerint az a legnagyobb probléma, hogy ezeknél a gyerekeknél már az alapok (pl. osztás-szorzás) is hiányoznak. Ez leginkább akkor ütközik ki, amikor ötödik osztályba kerülnek, és hirtelen leromlanak a jegyeik. Náluk viszont bepótolhatják mindazt, amit nem kaptak meg az iskolában; például hogy rutinosan tudjanak számolni, lehetőleg fejben, számológép nélkül. Mindez azonban közel sem elég ahhoz, hogy legalább ellensúlyozni tudják a gyerekek hátrányos helyzetét, mondta Tamás. Ezért találták ki, hogy az alap tantárgyakon felül angolt és informatikát is tanítanak nekik, hogy valami plusz tudást is kapjanak. Emiatt Tamás nem is tartja klasszikus értelemben vett tanodának a Napsukárt, inkább nevezné képességfejlesztőnek, ahogy a honlapon is szerepel.
Gyöngyöspatán korábban is működött egy hasonló civil csapat, kerámiázást tartottak felnőtteknek és gyerekeknek. Ebből a kezdeményezésből váltak ki később Tamásék, és indították el 2016-ban a Napsukár tanodát. A projektet a Foncsorozó Egyesület karolta fel, ők biztosítják a jogi és infrastrukturális hátteret. Tamásék minden héten kétszer, hétfőn és szerdán jönnek le Gyöngyöspatára, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak. Nincsenek elegen, hogy gyakrabban jöjjenek, “pedig a gyerekek részéről lenne rá igény.” Az önkéntesek a fizetett munkájuk mellett vállalják a tanítást, Tamás vállalati pénzügyekkel foglalkozik, egy főiskolán óraadó, de van politológus, tanító, óvodapedagógus, pénzügyes és szociális munkás is a csapatban.
“Az iskolában mindent lehet, itt meg nem” – válaszolja a 12 éves Dzsoni (eredeti nevén Jonatán), amikor arról kérdezem, miben más a Napsukár, mint az iskola. Nem is így van, pont fordítva! – javítja ki a mellette ülő Csirke. Ezalatt arra gondolnak, hogy a tanodában jobb a hangulat, nincs akkora szigorúság, mint az iskolában. Az is tetszik nekik, hogy Tamásék külön díjazzák, ha jól tanulnak; például azzal, hogy pecséteket kapnak, amit aztán a garázsvásáron ruhákra vagy játékokra válthatnak be. Ezenfelül rendszeresen szerveznek programokat nekik; tavaly a Tisza-tónál tartottak egyhetes nyári tábort, a mikulásozást pedig Budapesten rendezték meg a Milestone Intézet és a Romaversitas Alapítvány meghívására.
“Hallja,17 tantárgyból buktam” – henceg nekünk a 15 éves Attila, akit mindenki csak Dzsinginek hív. Csak vicceltem ám, teszi hozzá gyorsan a gyereksereg egyik legszemtelenebb és egyben legeszesebb tagja. Dzsingi a helyi csapatban focizik, de direkt megkérte az edzőt, hogy ne szerdánként legyen az edzés, hogy a sport mellett is tudjon jönni a tanodába. Semmibe vesznek minket, csak elénk teszik a könyvet és annyi – meséli, mikor szóba került a helyi iskola. Ezért is szeret a Napsukárba járni, mert ott foglalkoznak vele, és elmagyarázzák, ha nem ért valamit, mondja. Dzsingi idén ballag, azt is tudja, mihez kezd az általános iskola után. Akárcsak a bátyja, ő is hegesztő akar lenni – a környéken ez jelenti az egyik kitörési lehetőséget. Már jelentkezett is a közeli szakközépiskolába, márciusban lesz a felvételi beszélgetés. “Tuti felvesznek”, jelentette ki magabiztosan a srác.
Az élelmiszer csomagok összeállításában és az uzsonna előkészítésében két anyuka segédkezik, mindkettőjüknek járnak ide gyerekeik. “Nagy segítség ez a családoknak, nem igaz? Itt nincs nagyon más, csak a napszám meg a közmunka” – mondja Bea, aki a közeli gyárban dolgozik, de az esti műszak előtt még beugrott a tanodába segíteni. Kérdezem, miért járatja ide a gyerekét.
Mert itt nincs megkülönböztetés
– válaszolta tömören. Ezzel arra utalt, hogy a tanodás gyerekek mind ugyanabba a gyöngyöspatai általános iskolába járnak, amelyről 2015 márciusában a Kúria kimondta, hogy jogellenesen szegregálta a roma diákokat, és emiatt alacsonyabb színvonalú oktatást kaptak ezek a gyerekek. (Az érintett családok később beperelték az iskolát, kártérítést követeltek az őket ért hátrányok miatt. Erről részletesen beszámoltunk ebben, ebben, ebben és ebben a cikkben. )
Sokuk valamelyik testvére, vagy családtagja is érintett volt a perben. Beáék és a gyerekek szavaiból az derül ki, hogy a botrány óta nem sok minden változott az iskolában, többé-kevésbé ugyanúgy elkülönítve oktatják a romákat, alig van átjárás a két osztály között. Tamásék szerint ez az oktatás színvonalában is meglátszik: az egyik kislány füzetét mutatják, amiben három hevenyészetten teleírt oldalpáron elfért az egész féléves matekanyag.
Amikor már indultunk volna vissza Budapestre, Dzsingi még utánunk jött, és a kivilágítatlan utca közepén legalább olyan büszkén mutatta mobilján a lefotózott félévi bizonyítványát, mint néhány perce azt a Tippmix szelvényt, ahol telibe taltálta az előző esti Chelsea-Barcelona meccs végeredményét.
Látják, nincs egy darab egyes sem, de még kettes sem!
És tényleg nem volt.