Két tizenéves roma lány nagy lehetőséget kapott, hogy kitörjenek a mélyszegénységből; a gyöngyöspatai telepen működő tanoda segítségével tavaly ősszel felkerültek Budapestre, azóta itt élnek és tanulnak, messze a családtól és a barátoktól. Miminek és Laurának többéves lemaradást kellett ledolgozniuk, ha kellett, éjszakába nyúlóan tanultak, hogy helyt álljanak új, integrált iskolájukban. Hiába a nehézségek, most már a világért sem mennének vissza Gyöngyöspatára, ahol kisebb sztárok lettek a többiek szemében.
Mimi és Laura néhány hónapja még a gyöngyöspatai cigánytelepen élt, nehéz körülmények között, nagy szegénységben nevelkedtek, jó eséllyel még az általános iskolát sem fejezték volna be. Szeptember óta azonban nagyot fordult velük a világ: egy budapesti általános iskolában tanulnak, és itt is élnek, egy fővárosi gyerekotthonban, néhány utcányira az iskolától.
A lányok a községben működő Napsukár tanoda segítségével kerültek fel Budapestre. Minden hétfőn és szerdán eljártak a foglalkozásokra, ahol angolt, matekot és magyart tanultak; megcsinálták a leckéjüket és gyakorolták, amit esetleg nem értettek az iskolai tananyagban vagy nem ment nekik. Szerették, mert – ahogy ők mondták – az iskolában kevesebbet tanultak, mint amennyit kellett volna. “Felírt valamit a táblára a tanár, azt kellett megtanulni, de megnéztük a tankönyvet, és abban sokkal több volt” – emlékezett vissza a most hatodikos Laura. (A gyöngyöspatai általános iskoláról a 2015 márciusában a Kúria kimondta, hogy jogellenesen szegregálta a roma diákokat, és emiatt alacsonyabb színvonalú oktatást kaptak ezek a gyerekek. Erről részletesen beszámoltunk ebben, ebben, ebben és ebben a cikkben. )
A tanodások két gyereknek tudták biztosítani, hogy felhozzák őket Budapestre. Mivel Mimiéknek jól ment a tanulás, ezért nekik ajánlották fel először a lehetőséget. Nem csak az számított, hogy a lányok jó jegyeket szereztek és szorgalmasan jártak a délutáni foglalkozásokra; azt is figyelembe vették a tanodások, hogy a hozzájuk járó gyerekek közül kik képesek feldolgozni a felköltözéssel járó környezetváltozást és a család hiányát, mondta Léderer Tamás, a Napsukár tanodában dolgozó önkéntescsoport oszlopos tagja, aki a legtöbbet foglalkozik a lányokkal. (A jövőben még több gyereknek szeretnék felajánlani ezt a lehetőséget, most ez az egyik legfontosabb célja a tanodás csoportnak.) A szeptemberi iskolakezdés előtt többször is felhozták a lányokat, – megnézni az iskolát, megismerkedni az új otthonukkal – hogy ezzel is könnyebbé tegyék a költözést.
Az első hónapok még így is embertpróbálóak voltak. Hamar azzal szembesültek a lányok, hogy többéves lemaradásban vannak az itteni gyerekekhez képest. Hiába magyarázta el a tanár a tananyagot, nem értették, és a tempó is nagyobb volt, mint a gyöngyöspatai iskolában. Nemcsak matekból voltak hiányosságaik, sokszor például a történelem tankönyvek szókincse is problémát okozott nekik.
Október végén jött el a mélypont; úgy érezték, nemhogy közelednek az itteni szinthez, hanem csak távolodnak. Pedig az iskola után minden egyes nap 2-3 órát tanultak még otthon a tanodásokkal, hogy behozzák lemaradásukat, de ez arra nem volt elég, hogy az aktuális tananyaggal tudjanak haladni, egész egyszerűen nem jutott mindenre idő.
Egyszer annyira kimerültek voltak Mimiék, hogy a délutáni tanulás közben egyszer csak elaludtak. Aztán megmosták arcukat hideg vízzel és zokszó nélkül folytatták a tanulást.
Mostanra mindketten stabil hármas-négyes tanulónak számítanak, megérte tehát a kitartás és a sok estébe nyúló tanulás. “Itt a hármas olyan, mint lent az ötös” – mondta Laura arra utalva, hogy hiába voltak Gyöngyöspatán jó tanulók, négyesnél nem nagyon voltak rosszabb jegyeik, azért az teljesen más szint, mint a budapesti iskola. Miminek a matek az erőssége, Laura viszont történelemből jó, főleg az izgalmas régi történetek és “a janicsárok miatt” szereti ezt a tantárgyat.
“Ebbe a suliba sokkal jobban szeretek járni. Itt okosabbak leszünk, és jobban tudunk továbbtanulni”
– jelentette ki határozottan Laura. Szerinte biztos, hogy ha Gyöngyöspatán maradnak, akkor nem lenne ugyanerre lehetőségük.
Az általános után is szeretnének Budapesten maradni, hogy itt tanulhassanak, és már arról is vannak elképzeléseik, milyen szakmát választanának. Mimi óvónő szeretne lenni, mert imád kisgyerekekkel foglalkozni, családjából is az alig három éves kistestvérét, Valentinót hiányolja leginkább, akire sokat vigyázott, míg otthon volt. Laura még bizonytalan, ügyvédnek tanulna, vagy építésznek – ahogy ő fogalmazott: “házépítőnek”. Azt is elmondta, miért. “Ha jól menne a munka, akkor építenék egy tanodát. Felhoznék Gyöngyöspatáról gyerekeket, ott tanulnának iskola után.” De az is lehet, hogy tánctanár lesz.
Bár nem indult könnyen a budapesti életük, a kezdeti nehézségek ellenére egyszer sem mondták Mimiék, hogy feladják, és inkább visszamennének Gyöngyöspatára. “Először azt hittem, hogy rossz lesz és majd azt fogom mondani, hogy haza akarok menni, de nem így lett” – mondta Laura. Inkább a családok részéről volt marasztalás és féltés; Laurát már másnap felhívta az anyja, hogy menjen haza, mert nagyon hiányzik Kamillának, a legkisebb testvérének. Miminek öt fiú, Laurának két fiú és négy lány testvére maradt itthon – őket egyedül neveli az anyuka, mert a férje börtönben ül. “Valamikor örültek, valamikor nem, hogy eljöttem” – tette hozzá Mimi. Komoly konfliktus is volt a szülők között abból, hogy az egyedüli lány eljött otthonról.
A beilleszkedéssel nem volt problémájuk a lányoknak. Gyorsan befogadták őket az osztályban, senki sem csúfolta őket amiatt, hogy az elején nem ment nekik a tanulás, mert “tudták, honnan jövünk”. Mimi szerint a budapesti iskolában még az osztálytársak is jobb fejek, mert “nem kötözködnek annyit, mint a gyöngyöspataiban”. Eközben lelkesen magyarázták, hogy ki kivel kötött életreszóló barátságot, majd egymást ugratva sorolták, melyik fiú a másik aktuális udvarlója.
Hát, furcsa
– válaszolta Mimi, amikor arról kérdeztem őket, milyen érzés a Budapesten eltöltött hónapok után után visszamenni Gyöngyöspatára. A furcsa érzés egyik oka, hogy a lányok meghatározott napirend szerint élik mindennapjaikat a fővárosban. A gyerekotthonban minden reggel hatkor van ébresztő, utána iskola délután négyig, majd tanulás. Ezután már csak a vacsorára és a tanszerek bepakolására marad idő, és máris takarodó van. Ezt már annyira megszokták, hogy otthon, ahol nincsenek ilyen szabályok, ugyanúgy már este nyolckor lefekszenek, mintha Budapesten lennének. Laura egyszer még szóvá is tette, hogy késő este otthon még ment a tévé. Nem csoda, hogy a gyöngyöspatai barátaik sokszor heccelik őket azzal, hogy “megjöttek a pesti úrilányok.” De azt is mondják nekik, hogy
ők már nem is cigányok, hanem pestiek.
A tanulás mellett nem sok idő jut a szórakozásra, a mindennapok rutinját a fociedzések oldják. Amikor ősszel nagyon maguk alatt voltak, és nem haladtak a tanulással, Tamás elvitte őket lovagolni, hogy kicsit felrázza őket. Ebből végül az lett, hogy elkezdtek focizni a helyi lány csapatban, hetente kétszer járnak edzésre, plusz a meccsek. Amikor ez szóba került, már mindketten ott álltak teljes hadifelszerelésben (stoplis cipő, a csapat nevével ellátott mez és melegítő), hogy kimenjünk velük focizni a hóval borított pályára, és megmutassák, milyen cseleket és trükköket tanultak az edzéseken.
Mimiék kéthetente látogatnak haza Gyöngyöspatára, ilyenkor Tamás viszi őket kocsival. Az egyik ilyen utazáskor mi is elkísértük őket. Ez mindig különleges alkalom a lányok életében, ilyenkor hosszú percekig készülődnek a tükör előtt, és válogatják, hogy melyik ruhában menjenek haza. Végül majd egyórás készülődés után sikerült elindulnunk Gyöngyöspatára, ahol a cigánysorra vezető utcában lődörgő gyerekek szabályosan megrohanták Tamás kocsiját, hogy köszönjenek a “pesti úrilányoknak” – mintha csak filmsztárok látogattak volna a faluba.
A sárban úszó cigányosorra beérve vált igazán kézzelfoghatóvá a kontraszt a lányok budapesti és gyöngyöspatai élete között. Először Lauráékhoz mentünk be, hogy beszélgessünk Zsókával, a lány anyjával. A toldozott-foldozott ház nappalijában gyűlt össze a család, ahol mindössze egyetlen bútor volt, egy leharcolt franciaágy. A tévé ennek megfelelően a földre volt lerakva, úgy nézték a mesét Laura kisebb testvérei. “Ha már én nem értem el, ami akartam, akkor legalább a gyerekeimnek sikerüljön” – válaszolja Zsóka a karján a kis Kamillával, hogy miért támogatta a kamaszlány Budapestre költözését. A faluban is beszédtéma, hogy Laura és Mimi a fővárosban tanul.
“Figyelj már, cigány anyának hogyan jutott fel a gyereke Pestre?”
– mondogatták egymás között a helyiek. Voltak, akik irigykedtek a családra, de Zsóka csak annyit mondott erre, hogy “csinálják utánuk”.
Érezhetően nagyon büszke a lányára, azt mondja, sokat változott az elmúlt néhány hónapban. Udvariasabban viselkedik és szebben beszél, mint a többi gyerek. Korábban azt hitte, csalódni fog Laurában, és nem lesz belőle semmi, mert “mindig csak a játékon és a focizáson járt az esze”, sosem gondolta volna, hogy így megváltozik a hozzáállása.
Mimiéket sem veti fel a pénz, a szedett-vedett kertkapun alig tudunk beevickélni a sártól. A két lány néhány sarokra lakik egymástól, úgy járnak át egymáshoz, mintha testvérek lennének. Bent a házban sem jobb a helyzet; a gyerekek egy földre letett matracon alszanak, a sarokban egymásra halmozva állnak a fahasábok. Lujza, Mimi anyja is azt emelte ki, hogy mennyit változott a lánya, korábban sokkal szemtelenebb volt, mondta. Ő jobban féltette az egy szem lányát, főleg az elején volt nehéz, de még ma is minden nap beszélnek telefonon. Azt reméli, hogy Mimi Budapesten nemcsak az általánost, hanem a középiskolát is kijárja, és szerez egy jó szakmát, ami neki nem adatott meg.
“Ott van jövő, ott vannak a lehetőségek.”