Belevágnak, belerúgnak, a fülükbe kiabálnak, lehülyézik az autista gyerekeket az óvodában és az iskolában, mert tudják, hogy nem fog szólni sem a tanárnak, sem a szüleinek. Az autista gyerekekben a bántalmazások folyamatosan gyűlnek, hogy aztán valamilyen formában kitörjenek, ami miatt olykor még őket büntetik meg. Sok iskolában sem a pedagógusok, sem az osztálytársak nem tudják, hogyan kell egy autistával viselkedni, pedig létezik az program, ami játékosan készíti fel a diákokat. Az Abcúg riportja.
Az autista gyerekek könnyen válhatnak az iskolai bántalmazás célpontjává, mert sokáig nem ütnek vissza, nem szólnak a szüleiknek vagy a tanároknak. Azonosulnak az áldozatszereppel, amiről a szülők akár hónapokon keresztül semmit sem tudnak. Sem az integrált, sem a szegregált iskolákban nem ritka az autistákat érő abúzus. Sokszor nem csak az osztály agresszorai találják meg őket, hanem azok a tanulók is, akik nem esnek a tipikusan rossz gyerek kategóriába. Viccesnek tartják az autista reakcióit, nem értik, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. A bántalmazást van, amikor maga az autista gyerek idézi elő azzal, hogy nem tudja értelmezni a társai viselkedését vagy egy nagyobb zaj dühkitörést vált ki belőle.
A tanárok nem mindig ismerik fel a problémát, olykor még tovább is generálják azzal, hogy az autista gyereket büntetik meg egy konfliktushelyzetben. De olyan tanár is akad, aki képtelen megérteni, hogy egy autistától nem lehet ugyanazt elvárni, mint egy átlagos diáktól. Hiába tesznek meg a szülők mindent azért, hogy az osztály vagy a tanárok felvilágosítást kapjanak az autizmusról, ha az iskola alapvetően nem nyitott erre, akkor az autista előbb-utóbb kikerül az intézményből.
Egy anyuka arról mesélt nekünk, hogy az autista kisfia abuzálása már az óvodában elkezdődött. Többször előfordult, hogy egy-egy gyerek odaütött neki vagy elvették a játékát, egy fiú pedig egy kirándulás alkalmával követ tett a fülébe. A gyerekek azért érezték, hogy ezt megtehetik vele, mert a kisfiú sosem szólt vissza, tűrte, hogy bántsák. Teljesen áldozattá vált a saját és a többi gyerek szemében is, szégyelte ami történik vele, ezért a szülők nagyon sokáig semmit sem tudtak ezekről az esetekről, csak később mondták el a kisfiú társai.
„A fiam belekényszerült egy áldozat szerepbe. Az autista gyerekek sokkal bántalmazhatóbbak, mert nem értik a szociális jeleket, sok mindent bántásnak élnek meg ami lehet, hogy nem is az” – magyarázza az anyuka.
Az autista gyerekek nagyon érzékenyek és bár hosszú ideig lenyelik a bántásokat anélkül, hogy szólnának bárkinek, egy idő után betelik a pohár. Az említett kisfiúnál és elérkezett ez a pont, amikor már nem először vették el tőle a homokozóban a játékát, dühkitörése lett, amiből pedig verekedés keveredett.
Az autista gyerekek családjainak segítésével foglalkozó Mars Alapítvány igazgatója, Szilvásy Zsuzsanna úgy véli, hogy az autistákat érő iskolai abúzus tragikusságig is fajulhat.
„Az autista gyerek sokáig nem is veszi észre, hogy a többiek céltáblának használják és direkt provokálják, csak azt érzi, hogy valami rossz. Ez odáig tud elmenni, hogy a gyerekek öngyilkosok lesznek. Mert míg ha egy kövér fiút csúfolnak, ő hazamegy, és elmeséli otthon az anyukájának, addig egy autista ezt nem teszi meg, hanem megtartja magában” – mondja a szakértő.
A most 12 éves fiú azóta már integrált iskolába jár, ahol egy fiúval éveken át tartó konfliktusba került. Az osztálytársa hol a haját húzta meg, hol belevágott egyet, de mindig addig piszkálta, amíg elő nem idézte az autista fiúnál a dühkitörést. A tanár sajnos nem ismerte fel az előzményeket, már csak a verekedést látta, ezért az autista kisfiút vonta felelősségre. Az eset után a tanár behívta mindkét gyerek szülőjét, ahol fény derült arra az autista kisfiú anyukája előtt, hogy bántják a gyerekét az iskolában. Az autista fiú eddigre már annyira tele volt rossz élményekkel, hogy minden reggel szorongva indult el iskolába. A nagy beszélgetés után ideiglenesen javult a helyzet, a szülők ezért próbáltak több olyan alkalmat összehozni, ahol a többi gyerekkel is tudtak beszélgetni arról, hogy milyen autistának lenni. Az iskola is igyekezett nyitottan állni a problémához, biztosítottak gyógypedagógust, aki rendszeresen tudott foglalkozni a fiúval.
Időnként még a felső tagozatban is ki-kiújult a probléma, de a gyerekek sokkal toleránsabbak lettek az autista fiúval. A fiú pedig annyira hálás a sok segítségért, hogy Valentin napkor írt a lányoknak egy levelet, amiben megköszönte, hogy segítenek neki, mert tudja, hogy sokszor nehéz vele.
Szilvásy Zsuzsanna, a Mars Alapítvány igazgatója szerint a gondok ott kezdődnek, hogy nagyon sok autista úgy jár integrált iskolába, hogy egyáltalán nem foglalkoznak az autizmusával, nem segítik megfelelően. Eleve nagyon kevés iskolának van benne az alapító okiratában, hogy fogad autistákat, ezért van, aki kevésbé hivatalos módon kerül be. Így viszont sem a tanárok, sem a diákok nincsenek felkészítve azokra a módszerekre, amelyekkel segíteni lehetne egy autista gyerek beilleszkedését. Emellett ráadásul akadnak olyan iskolák is, ahol ugyan benne van az alapító okiratban, hogy vesznek fel autistákat, de ténylegesen nincsenek erre felkészülne, inkább csak valamilyen támogatás, remélt előny miatt került bele az okiratba. Holott a 2012-es EMMI rendelet pontosan előírja, hogy hogyan kellene integrálni az autista tanulókat.
Az országos autizmus kutatás szerint 1300-1400 autista középiskolásnak kellene lennie a diagnózisok száma alapján, de az iskolák ebből mindössze 400 diákot vallannak be, a többieket nem autistaként tartják számon, ebből kifolyólag nem is részesülnek specifikus oktatásban. Ezek mind olyan tényezők, amik szinte automatikusan vezetnek oda, hogy az autista fiatalokat bántalmazás érheti.
Egy másik anyuka fia sajnos még ma is mindennapos abúzust él át, amire még az iskola is rátesz egy lapáttal a nemtörődömségével. A most 12 éves fiúnál már az első osztályban jelentkeztek a problémák. A fiú egy 10 fős osztályba jár, ahol különféle nehézségekkel, például figyelemzavarral, Asperger-szindrómával küzdő gyerekek vannak. Az iskola abban az értelemben integráló, hogy nincs egy külön autista csoport.
A kisfiúval többször is megesett, hogy félreértett ezt-azt, amiből később konfliktusok alakultak ki, de az igazi bajok akkor kezdődtek, amikor 4-ben egy agresszív gyerek érkezett az osztályba. Azóta állandók a konfliktusok, az osztály két részre szakadt, a bántalmazókra és a bántalmazottakra. Az öt fős bántalmazó klikk rendszeresen kezdte ki a gyengébbeket szóban és fizikailag is. Ekkor még az anyuka fiát békén hagyták, sokszor mégsem akart bemenni az iskolába, mert nem bírta nézni, ahogy másokat bántanak.
A szakértő szerint legtöbbször azok az agresszorok bántják a normál iskolákban is az autistákat, akik másokat is terrorizálnak, de melléjük sokszor mások is bekapcsolódnak, mert tudják, hogy ebből nem lehet baj, hiszen az autista gyerek úgysem fogja őket beárulni. Ezek a gyerekek nem feltétlen a bántás szándékával fordulnak az autistához, de jól szórakoznak a fura reakcióin. Kinevetik őket, amit az autista gyerek, minden tévhit ellenére, igenis megért.
Az említett klikknek sikerült is elüldöznie egy gyereket az osztályból, akit már komolyabb fizikai bántalmazás is ért. Mivel többen is kicserélődtek az osztályban, az agresszor fiú figyelme az anyuka fiára terelődött. Fogyatékosnak csúfolja, ha elmegy mellette, belerúg, kiborítja a fiú iskolatáskáját, rajzszögeket rak a székére vagy épp kihúzza alóla. Azzal is szórakozik, hogy egy centire áll a fiú arcától és úgy üvölt neki trágár szavakat, erre pedig egy autista különösen érzékeny.
Az anyuka többször szólt az igazgatónak, aki szerinte folyamatosan azon van, hogy eltusolja ezeket az ügyeket ahelyett, hogy megoldaná. Az osztályfőnök mindössze annyit tett, hogy megmondta az agresszív gyereknek, hogy hagyja békén a kisfiút, ezzel le volt tudva. A szülők próbálják menekíteni a gyerekeket, de nagyon kevés helyen fogadnak SNI-s diákokat.
Egy másik anyuka kisfiát nem az osztálytársai részéről érte sérelem, hanem a tanítónő felől. A kisfiúnak szenzoros érzékenysége van a hajára, például üvölt, ha hajat kell mosni. Állandó védjegyévé pedig egy sapka vált, amit még 40 fokban is visel. A szülők hiába próbálták lebeszélni a sapkáról, ragaszkodik hozzá, ezért úgy döntöttek, hogy ráhagyják. A szegregált iskolában, ahol különféle sajátos nevelési igényű gyerekek jártak egy osztályba, a tanítónő már nem volt ilyen elnéző. A szülők gyanúja szerint egy éven keresztül minden nap levette a sapkát a gyerek fejéről. A szülők erről semmit sem tudtak, csak azt vették észre, hogy minden reggel úgy kelt fel, hogy nem akar iskolába menni. A tanítónő szerencsére már azóta nem tanítja, de az angol tanár sem tudta megérteni az autizmus lényegét, ezért ő kudarcnak élte meg, amiért a kisfiú nem teljesít úgy az óráján. Az anyukának teljes kooperációt ígértek, amikor a fiát az iskolába vitte, de ebből sajnos még nem nagyon látott semmit, ezért most már az autista csoportba jár, ahol megkapja a kellő odafigyelést.
Szilvásy Zsuzsanna úgy látja, hogy az óvodák és általános iskolák alsó tagozatban még viszonylag toleránsabbak az autista gyerekekkel, az igazi bajok, a bántalmazás, a kirekesztés, később kezdődnek. Az intézmények sokszor a szülő segítségét sem fogadják el, pedig kevesebb energia lenne végighallgatni a szülőket, használni a szükséges autizmus specifikus módszereket, mint a végén lefolytatni azokat a harcokat, amik eltávolítják az autista gyereket az intézményből. Tehát hiába nyitott a szülő, ha az intézmény nem az.
Szerencsére akadnak pozitív példák is, ahol az iskola és a gyerekek is rendkívül elfogadók az autista diákkal. Egy anyuka kisfia egy 1. kerületi általános iskola alsó osztályába járt, ahol eleinte voltak nehézségek, de később az osztály nagyon megszerette őt. A fiú meglehetősen érzékeny a hangokra, és ha túl erős zaj éri, akkor hajlamos arra, hogy konfliktusba kerüljön a zajt okozó osztálytársával. A szülők és az iskola hozzáállása azonban megakadályozta, hogy ebből állandó probléma legyen. Még mielőtt a fiú megérkezett volna az osztályba, egy szülői értekezleten bemutatkozott az anyukája, és elmondta, hogy a fia hamarosan az osztály tagja lesz, és ez mit fog jelenteni. Nem csak a szülőknek, hanem a pedagógusoknak és a diákoknak is volt egy felkészítés, ami az anyuka szerint nagyon megdöbbentő volt.
„Ott jöttünk rá, hogy mennyi félelem és tévhit van a gyerekekben az autizmussal szemben. Például volt olyan, aki megkérdezte, hogy el lehet-e kapni” – meséli.
Noha a gyerekek és a tanárok is nagyon jól felkészültek a kisfiú érkezésére, azért előfordult, hogy mégse minden úgy alakult, ahogy tervezték. A lányok nagyon szerettek a fiúval elbabázni, és egy ilyen alkalomkor túl szorosan ölelték meg, aminek egy kisebb konfliktus lett vége. A gyerekek viszont tudták, hogy ez miért történt, volt olyan kisfiú is, akin egyértelműen látszott, hogy fájt neki, ami történt, de hősiesen azt mondta, hogy egyáltalán nem fájt. A fiú azóta már magántanuló lett, mert az iskola nem tudta vállalni, hogy felső osztályban is kellő felzárkóztatást kapjon, de az anyuka azóta is csodálja, hogy milyen jól kezelték a gyerekek a fia jelenlétét.
A fent leírt esetekre van megoldás csak éppen kevés iskola él vele. Az Autisták Országos Szövetsége 2010-ben indított el „Utazás az autizmus körül” – Lehet-e autista gyerek a padtársam nevű szemléletformáló programot. A program célja, hogy segítséget nyújtson a kortárs közösségnek abban, hogy jobban megértsék az autista társaik mindennapi nehézségeit, esetleg segítővé váljanak. A program akkor hatékony, ha az autista tanuló érkezése előtt megkapják az osztálytársak a segítséget, , sokszor azért keresik meg a Szövetséget, mert tudják, hogy autista gyerek fog érkezni az osztályba, de van olyan iskola is, ahova rendszeresen járnak, ha van autista gyerek az osztályban, ha nincs. Évente körülbelül 70-80 órát tartanak az AOSZ animátorai Budapesten és vidéken egyaránt. Mi is ellátogattunk egy ilyen órára a 17. kerületi Balassi Bálint Nyolcosztályos Gimnáziumban, ahol a 8. osztályosok érzékenyítését nézhettük végig.
Az osztályban nincs autista tanuló, a tanárnő azért szerette volna, hogy tartsanak egy ilyen órát, mert az utóbbi időben divattá vált, hogy egymást autistának csúfolják a gyerekek. Az osztályban az egyik kislány jelezte a tanárnőnek, hogy őt ez különösen rosszul érinti, mert az ő öccse autista.
A szemléletformáló órát tartó animátor játékos feladatokkal készült a nyolcadikosoknak. Az óra rögtön azzal kezdődött, hogy a tanulóknak sorban kellett állni egy elképzelt számegyenesen, aminek az egyik vége a tábla volt, a másik pedig a terem vége. Ezen a skálán aszerint kellett besorolniuk magukat, hogy ki-mennyire szereti például a matematikát vagy a sportokat. Az animátor ezzel akarta szemléltetni, hogy a gyerekek felismerjék, hogy az emberek különbözőek, így az autista személyek között is nagy lehet az eltérés, személyiségük és autizmusuk is különböző lehet.
Ezután a táblán a gyerekeknek képrejtvényeket mutatattak, amikhez az animátor egy-egy személyes történetet fűzött hozzá. Például az egyik képrejtvény azért került fel a táblára, mert az animátor egy tábor alkalmával azt a szót mondta az egyik autista kislánynak, hogy hallótávolság. Az autista személyek konkrét értelmezők, az elvont fogalmak jelentését nehezen érti, így a kislány nem értette a szó jelentését, ezért szavanként értelmezte és rögtön azt kérdezte, hogy hol van a közelben tó és ló.
A szórakoztató képrejtvények után – amelyekben leginkább a fiúk remekeltek – egy csoportos feladat következett. Három önként jelentkező diáknak ki kellett mennie a teremből, a többiekkel pedig megbeszélte az animátor, hogy ha visszatérnek a társaik, akkor egy darabig ne szóljanak hozzájuk, aztán kezdjék el őket piszkálni. A két fiú és egy lány visszajött a néma terembe és leültek a helyükre. Mindenki bámulta őket, de senki nem szólt hozzájuk, ettől pedig idegesen sütötték le a szemüket, rázták a lábukat. Pár perc eltelte után megérkeztek az első beszólogatások: miért nem csukták be az ajtót, amikor kimentek; miért van szakadt nadrág a lányon; kinn van a nadrágból a bokája. A diákok pont olyan kellemetlenül érezték magukat, ahogy egy autista ember is érezheti magát, amikor bekerül egy ismeretlen közegbe, amit nem ért és nem tud hozzá alkalmazkodni.
Az ingergazdag környezetet mutatta be a feladat, amikor három diáknak matematika feladatot kellett megoldaniuk három perc alatt úgy, hogy közben az osztálytársaik folyamatosan zavarták benne, elvették a tollukat, belefirkáltak a feladatba, hangoskodtak. Az egyik feladatot megoldó fiú azt mondta, hogy nagyon zavaró volt számára a sok inger, amit a feladat megoldása közben kapott.
A játékosabb feladatok mellett egy kisfilmet is levetíttek, ami az autista személyeknél gyakran tapasztalható szenzoros érzékenységgel járó nehézségeiket mutatta be. Látható volt, hogy mennyire felerősödhetnek a külső zajok egy autista személy fülében, ami tényleges fizikai fájdalmat is okozhat neki, annak tűrése megterhető és elvonhatja a figyelmét. A kisfilm után képeket is mutattak többnyire olyan híres emberekről, akik felvállalták, hogy ők vagy a gyerekeik autisták.
Az óra utolsó pár percében még egy kis Activityre is maradt idő. A játék arra világított rá, hogy egy autista emberrel sokszor nagyon nehéz kommunikálni, de segítség, ha lerajzoljuk azt, amit mondani szeretnénk.
,,A fenti feladatok segítik az autista társak megértését, valamint segítséget jelentenek a kortárs gyermekeknek abban, hogyha autista személlyel találkoznak, akkor hogyan tudják őket segíteni a közösségi beilleszkedésben, közösségi részvételben. A társak segítsége nélkülözhetetlen a társadalmi beilleszkedés elérésében” – vélekedik az AOSZ.