"Május 14-én a Kecskeméti Vadaskertben egy kisfiú a tiltás ellenére benyúlt a vemhes Zarához, aki ösztönösen beleharapott a fiú kezébe. A kisfiú valószínűleg a rémülettől földhöz csapta a szurikátát. Zara és utódai azonnal elpusztultak" - írja a Baon.hu.

Tokovics Tamás, a Kecskeméti Vadaskert igazgatója írta meg egy személyes bejegyzésben, hogyan történt a dolog. Azt írja, nem tudja, minek tudható be a tragédia, "a szabályok semmibevételének, a nekem mindent lehet viselkedésnek, a kivagyiságnak, nem tudom..."

Májusban sok osztálykirándulás van, sok csoport érkezik a vadaskertbe, az érkező diákok és tanárok pedig általában betartják a szabályokat, előírásokat. Tokovics szerint az egyik legnagyobb kedvenc, az itt dolgozóké és a látogatóké is: Zara, a kis szurikáta.

Sürgés-forgásával, kíváncsiságával, bújásával kivétel nélkül mindenki szívébe belopta magát. Fél éven keresztül, amíg nem készült el az új kifutója, minden nap az irodámban töltötte a nappalokat, az éjszakákat pedig otthon a házunkba. Ezalatt nem csak a közös pihenések hozták közelebb hozzám, de a spánielünknek is kiváló játszótársává vált. Amikor elkészült az új birodalma fájó szívvel mondtam le a napi kocsikázásról, a közös „tévézésről”, de mindnyájan úgy gondoltuk, hogy ez a helyes, nem csak nekem, hanem Neki is

- írja a vadaskert vezetője.

Aztán Zara kapott egy párt, vemhes lett, meg is születtek az utódok, majd Zara ismét vemhes lett. És akkor érkeztünk el a tragédiához.

Az állat viselkedése ilyenkor megváltozik, ezért figyelmeztető táblákat tettek ki, hogy ne nyúljanak az állathoz, mert harap. De sajnos nem mindenki tartja ezt be, és meg is lett a baj: az egyik kisfiú benyúlt a ketrecbe, az állat megharapta, aki a fájdalomtól vagy rémülettől földhöz csapta Zarát.

Zara és vele együtt utódai is a helyszínen, rögtön elpusztultak, és újraéleszteni sem tudtam

- írja Tokovics Tamás. Majd azzal zárja bejegyzését:

Hogy kinek a hibája ?? Azzal, hogy a mai fiatalság egyre kevésbé tiszteli a természetet, az életet, vagy hogy a kisérő tanárok egyre kevésbé tudnak odafigyelni a rájuk bízott diákokra, vagy hogy a szülőknek a nagy hajtásban egyre kevesebb idejük marad egy-egy beszélgetésre, ahol felhívják a figyelmüket gyermekeiknek az egymás, és a természet iránti tiszteletre..... Szóval ezeknek a hibáknak a kutatásával feltárásával sajnos már nem tudjuk visszahozni Zarát az életbe. De ! Talán e sorok olvasása után le kellene ülnünk, egy kicsit magunkba fordulnunk, és elgondolkoznunk azon, hogy egy-egy meggondolatlan cselekedetünkkel hány embert, gyermeket fosztunk meg az élménytől a természet múlandó szépségétől, egy önfeledt mosolytól....