Balhéktól hangosak a parlamentbe jutott ellenzéki pártok a választás után másfél hónappal. A támogatottságuk csökkent, az irántuk érzett ellenszenv nőtt. Még a nyomát sem látni annak, hogyan akar ebből felállni az a társaság, amelyet sokan már most „őfelsége ellenzékének” tartanak.
A Gyurcsány Ferenc DK kivételével nincs olyan parlamentbe bejutó ellenzéki párt, amely másfél hónappal a választások után ne valamilyen belső konfliktustól, válságtól lenne hangos:
Még mielőtt rátérnénk arra, hogy mi folyik az ellenzéki pártokban, érdemes egy kicsit messzebbről kezdeni. A választások előtt sokáig úgy tűnt, hogy az ellenzék nem is nagyon akar nyerni, mert esélyét sem látja annak, hogy az Orbán-kormány leváltható. Erről a jelenségről 2017 decemberében írtunk is egy hosszabb elemzést. Aztán röviddel a választások előtt a Fidesz csúnyán leszerepelt a kormánypárt egyik fellegvárának tartott Hódmezővásárhelyen, az ellenzék pedig kezdte elhinni, hogy mégiscsak le lehet váltani a Fideszt április 8-án. Kétségtelen, hogy bár a Fidesznek masszív szavazótábora van, a választók egy jó része kormányváltást akart, és ellenzéki összefogást. De ahelyett, hogy az ellenzék összefogott volna, beindultak a taktikázások, az összevissza fogás. A történet vége ismert: a Fidesznek újabb kétharmada lett.
Ahogy várható volt, az ellenzéki pártok egymásra mutogattak és kiáltották ki bűnbaknak egymást, de ez a választókat már kevésbé érdekelte. A kormányváltást akaró szavazók egy dolgot látnak csak: a Fidesz maradt, erősebb, mint valaha, a kampány alatt diktatúrát és a jogállamiság végét kiáltó ellenzéki pártok képviselői pedig simán beülnek a parlamentbe, és úgy tesznek, mintha ezzel fel tudnák venni a harcot a kétharmados többséggel szemben. Az ellenzék iránti bizalom annyira gyenge, hogy még a kormányellenes tüntetéseken is felmerült, először inkább őket zavarnák el a demonstrálók. Közszereplők is nekiestek az ellenzéknek. Ungváry Krisztián történész véleménycikkben fejtette ki, hogy az az ellenzéki politikus, aki átveszi a parlamenti mandátumát, nem több megélhetési politikusnál. Legutóbb pedig Dopeman esett neki az ellenzéknek.
Az ellenzékellenességet az is növeli, hogy a választás után készült egyik felmérésből kiderül: sokan azért nem mentek el szavazni, mert az ellenzék képtelen volt összefogni.
Orbán jogosan mondhatja, hogy óriási legitimációja van az illiberális demokráciának, hiszen a felmérések azt mutatják, hogy a Fidesz–KDNP-nek a teljes népességen belül több szavazója van, mint az utána következő négy parlamenti pártnak együtt.
Az ellenzéki pártok tehát eleve mélypontra kerültek. De ha ez még nem lett volna elég, sikerült még mélyebbre nyomniuk magukat azzal, hogy a szervezetek közötti belső feszültségek, konfliktusok napvilágra kerültek, még inkább lejáratva ezeket a formációkat.
Az LMP nyitotta a sort áprilisban. Hadházy Ákos a választás után lemondott társelnöki posztjáról, Szél Bernadett másik társelnök viszont a helyén maradt. Sallai Róbert Benedek elnökségi titkár, volt parlamenti képviselő rátámadt Hadházy Ákos társelnökre, Hadházy feljelentést is tett tettleges becsületsértésért és garázdaságért. Szél megindította az amúgy is visszavonuló Sallai kizárását. Sallai viszont előtte nyilvános Facebook-posztban ócsárolta Szélt, a fodrász- és ruhatárszámláit kérte számon. Mindezt megelőzte az, hogy Hadházy azzal vádolta meg Sallait, illetve a közélettől korábban visszavonuló Schiffer Andrást, hogy LMP-s jelölteket zsaroltak: ne lépjenek vissza. A két politikus ezt hazugságnak nevezte, visszautasította. Közben az LMP fegyelmi eljárást indított a visszalépők ellen, sőt, Hadházy Ákos és Ungár Péter elnökségi tag ellen is, akik a visszalépéseket koordinálták.
A kívülről elég kaotikusnak tűnő események mögött egy mélyebb konfliktus húzódik meg, aminek hátteréről ebben a cikkben írtunk részletesen. A lényeg, hogy tavaly az LMP szép csendben, a saját tagjai tudta és megerősítése nélkül stratégiát váltott. Attól kezdve, hogy az MSZP egykori kormányfőjelöltjét, Botka Lászlót a saját pártján belül megpuccsolták, az LMP azon volt, hogy idővel a baloldal, majd az ellenzék legnagyobb pártja legyen. Az LMP a politikai baloldal felé fordult az MSZP–DK-val, sőt a Jobbikkal is versenyezve, miközben a párt vezetői ezt nem igazán kommunikálták sem belülre a tagoknak, sem kívülre a választóknak. De miután Karácsony Gergely jelölttel az MSZP magára talált, az LMP nem tudott alkalmazkodni az új helyzethez, ami odáig vezetett, hogy belecsúszott a visszalépéses káoszba. Mindezek után már nem javított és nem is rontott a helyzeten, amikor Schiffer András bejelentette, kilép a pártból.
Ahhoz, hogy lássuk, mit gondolnak mindezek után a választók Szél Bernadett politikai teljesítményéről, érdemes megnézni a politikus Facebook-oldalán lévő kommenteket. Sokan úgy tekintenek Szélre, mint aki képtelen volt reálisan felmérni a helyzetet; „Szél-kormányról" beszélt, miközben az emberek fejére hozta a kétharmadot. Bár kétségtelen, hogy Szél megítélésében nagy szerepet játszik, hogy a többi ellenzéki párt az LMP-t tette bűnbakká, amiért a Fidesz újra kétharmadot kapott, a megítélésében az is szerepet játszott, hogy amíg például párttársa, Hadházy Ákos és a jobbikos Vona Gábor lemondott, ő ezt nem tette meg. És nincs is börtönben, noha a választási kampányban kivette a részét a riogatásból, azt mondta: ha Orbán Viktor győz, ő börtönbe kerül. Ezzel szemben az történt, hogy a legutóbbi tisztújításon az LMP teljes vezetése lecserélődött, csak egyvalaki maradt a porondon: Szél Bernadett.
Miközben az LMP belső feszültségei soha nem látott energiával törtek a felszínre és uralták a híreket, úgy tűnt, a többi ellenzéki párt kimarad a balhéból. A választási vereség után ugyan a jobbikos Toroczkai László elkezdte nyilvánosan ekézni Vona Gábort, azzal, hogy a pártelnök önként visszavonult, kezdetben úgy tűnt, a pártvezetésnek sikerült semlegesítenie az elégedetlenkedőket. De ahogy az LMP-ben, úgy a Jobbikban is nyilvánvalóvá vált: Toroczkai akciója mögött egy komolyabb belső, máig rendezetlen konfliktus húzódik meg, amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Hasonló ez a jelenség ahhoz, mint ami az LMP-ben bontakozott ki. A lényeg, hogy amikor 2013-ban Vona Gábor vezetésével elindult a néppártosodási folyamat, akkor ez a tagság egy jelentős részét ugyanúgy meglepetésként érte, mint a párt radikálisait.
A múlttal való szakítást a párton belül sokan tétlenül szemlélték, miközben Vona csak a radikálisok egy részét szorította háttérbe. A pártelnök olyan embereket is megtartott, akikről sejteni lehetett, hogy ellenzik a Jobbik közeledését a baloldali, liberális politikai erők felé. Toroczkai László egyike volt ezeknek a figuráknak, ráadásul ismertsége és politikai tapasztalata alapján borítékolható volt, hogy ha Vona megbukik, akkor igyekszik majd a helyére lépni. Ez a törekvése azonban akadályokba ütközött: egyrészt a Jobbik pártigazgatója, Szabó Gábor a Vona-féle örökséget vinné tovább, és úgy tűnik, a visszavonuló pártelnök sem tűnt el teljesen a süllyesztőben, a háttérben ott van. Mindenesetre a tisztújításon Toroczkai alulmaradt, de csak épphogy. Ez viszont lehetőséget teremtett neki arra, hogy tovább élezze a Jobbikon belüli feszültséget. Ahelyett, hogy kilépett és új szervezetet alapított volna, platformalapításba kezdett, amit viszont a pártvezetés egyből lesöpört. Jelenleg tehát a Jobbikon belül létezik egy megoldatlan konfliktusforrás, amit Toroczkai csak táplált azzal, hogy a Vona politikájával elégedetlen radikálisokat nem elszívta, hanem a párton belül próbálja meg tömöríteni. Ezzel egyvalamit biztosan elér, függetlenül attól, sikerül-e végül megcsinálnia a platformot vagy sem: gyengíti a Jobbikot. Már sokadszorra nyilatkozik a sajtónak a Jobbik belső ügyeiről.
Miután az LMP-ben, majd a Jobbikban is előtörtek a belső konfliktusok, a Párbeszéd frakciójában robbant egy olyan bomba, amelynek repeszei az MSZP-t is eltalálták, noha a bombát részben éppen a szocialisták szerelték össze.
A Párbeszédet évekkel korábban azok az LMP-ből kilépett politikusok alapították, akik már 2013-ban össze akartak fogni a baloldallal, és Bajnai Gordonban látták a kormányváltás esélyét. Az eredetileg Párbeszéd Magyarországért nevű formáció hamar törpepárttá vált, a 2018-as választások előtt is egyike volt azoknak a szervezeteknek, amelyek nem érik el a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt. Egyetlen ismertebb és eddig népszerűnek számító politikusuk a zuglói polgármester, Karácsony Gergely, aki azután lett az MSZP kormányfőjelöltje, hogy a szocialisták megpuccsolták saját jelöltjüket, Botka Lászlót.
A Párbeszéd tehát szövetséget kötött az MSZP-vel, de ebbe a szövetségbe egy másik törpepárt, a Fodor Gábor vezette Liberálisok is bekönyörögték magukat. Az MSZP engedett, ám feltételül szabta, hogy nem Fodor, hanem Bősz Anett kerül a közös listára. Így jutott be Bősz Anett a parlamentbe, ahol azonban a Párbeszéd képviselői nem tudtak volna önálló frakciót alakítani, ha ő és a szocialista Burány Sándor nem csatlakozik hozzájuk. Végül mégis frakciót alakítottak, ami azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. Még meg sem kezdődött az érdemi parlamenti munka, amikor Bősz bejelentette: kilép a frakcióból, ezzel lényegében halálra ítélve azt.
Ekkor derült ki, hogy Liberálisokkal a kampány alatt titokban megállapodott Molnár Gyula akkori szocialista elnök és Karácsony Gergely, hogy ugyan hivatalosan ők nem lesznek a szövetség részei (a logójuk nem szerepel a plakátokon), de majd az állami támogatásból visszaosztanak nekik. Ez azonban nem történt meg, emiatt rághatott be Fodor Gábor, majd léptette ki Bőszt. Fodorék tagadják, hogy a pénzügyi vita miatt lépett ki Bősz, azt állítva, hogy a „liberális értékek" képviseletét nem látták biztosítva, miközben azt elismerik, hogy nem tetszett nekik az erőforrások elosztása.
Bármi is az igazság, a botrány mindegyik érintettre rossz fényt vet:
Az ellenzéki botrányok ráadásul sokaknak utólag is visszaigazolják azt, hogy jó döntés volt nem leváltani a Fideszt, mert egy ilyen ellenzék nem lett volna képes irányítani az országot. A balhékat leszámítva azonban most nézzük meg, mit akartak elérni az ellenzéki pártok tavaly decemberben, és ebből mi valósult meg. Ahogy korábban írtuk, az ellenzék láthatóan nem hitt a kormányváltásban, mindegyiküknek más célja volt. A DK le akarta nyomni az MSZP-t, ez nem sikerült, legalábbis a szocialisták többen vannak a parlamentben. A Párbeszéd életben akart maradni, ez – némi kacskaringóval ugyan, de – összejött nekik. Az LMP dominálni akarta a baloldalt, ami ugyan nem sikerült, de az eddigi legjobb eredményét érte el a párt, ráadásul simán lehet, hogy hamarosan Bősz Anett is az ő frakciójukat fogja gyarapítani. A Liberálisok bármi áron, de mandátumhoz akartak jutni, nekik is bejött, bár Fodor Gábor már biztosan nem lesz EP-képviselő, noha ez is volt a terve.
Csakhogy mivel a szavazóik nagy része nem ezt várta tőlük, az ellenzéki pártok pedig parlamenti jelenlétükkel is legitimálták a centrális erőtérre épülő Orbán-rezsimet, ezért a következő négy évben jóval nehezebb lesz elhitetniük az emberekkel, hogy valóban le akarják váltani a kormányt, és erre képesek is. Ha pedig ezt nem tudják elhitetni a szavazóikkal, akkor akarva-akaratlanul is, de „őfelsége ellenzéke” lesznek, és beteljesedik az a jóslat, hogy ha egyszer bukik is Orbán Viktor, az nem az ellenzék miatt lesz.
(Borítókép: Hiller István (b) és Molnár Zsolt (j), az MSZP, Karácsony Gergely (b2), a Párbeszéd, Szél Bernadett (j2) és Schmuck Erzsébet (j3), az LMP megválasztott képviselője az Országgyűlés alakuló ülését előkészítő tárgyalás szünetében 2018. április 25-én. – fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)