A székely szabadság napjára időzítve jelent meg a Máglyatűz című regénye, egy geopolitikai thriller. A sztori szerint Erdélyben polgárháborús helyzet alakul ki, részben orosz ráhatásra. Miért álnéven írta, ha most névvel, arccal a nyilvánosság elé lép?

Február elsején jöttem el a Honvédelmi Minisztériumból, ahol a Védelempolitikai Főosztály vezetője voltam. Nem akartam a két hónapos felmondási idő alatt problémát okozni a HM-nek, főleg nem a választási időszakban.

Miért jött el a minisztériumból?

Imádtam a munkámat, de már kezdtem fáradni, újat akartam csinálni. 16 évig voltam a HM-nél, az utolsó hét évben vezető pozíciókban. 2010 óta elég jó rálátásom volt sok mindenre. 2002-ben Balkán-referensként kerültem be, később voltam védelmi tervezési főosztályvezető, Brüsszelben a NATO-ban védelmi tanácsos, az utóbbi időben pedig védelempolitikai főosztályvezető.

Ez milyen területeket fedett le?

NATO és EU-ügyek, művelettervezés és előkészítés például Irakban, fegyverzetellenőrzés; ez egy elég tág spektrumú, nagy létszámú főosztály volt: alapvetően döntéselőkészítő, elemző, stratégiai gondolkodó részleg.

A könyvében is megjelenik a magyar katonai potenciál lerohasztása a 2000-es években.

Bár civil vagyok, én ezt személyes tragédiaként éltem meg 2006-8 környékén, a tisztikar nagy részéhez hasonlóan. Akkor zajlott a honvédségi nehézerő leépítése, és nagyon sok mindent elkótyavetyéltek. Filléres áron ment el 150 darab Gvozgyika, azaz a teljes önjáró tüzérség, 500 fölötti BMP–1-es páncélozott harcjármű, és úgy 80 T–72-est ingyen adtunk Iraknak. Nem csodálkoznék, ha az utóbbiak azután az Iszlám Államhoz kerültek volna, amikor Moszul elesett.

Ez arányaiban mennyi?

Magyarország gyakorlatilag teljesen leépítette a nehézeszközöket. A tüzérségünk lényegében megszűnt, a harckocsi-állományunknak a harmada ment el ekkor. Ilyet se a románok, se a szlovákok nem csináltak.

Mi volt a szöveg?

A legenda az volt, hogy ezek az eszközök már rossz állapotban vannak, de ez nem volt igaz. A nagy részét jó állapotban adták el Csehországnak, nem egy eszközt nem sokkal korábban újítottak fel. Volt egy naiv hozzáállás a világhoz, hogy eljött a béke, most már úgyis csak békefenntartó műveletekre kell menni például Irakba könnyű eszközökkel. Mondjuk ez az amerikaiaknak sem jött be, amikor páncélozatlan Humveekkal próbálták fenntartani a nemlétező békét, amikben aztán több ezer katonájukat darabokra robbantották.

Hogy áll ma a magyar véderő potenciálja a szomszédos országokéhoz képest?

Románia, Ukrajna, Szerbia, Ausztria és valószínűleg Szlovákia is előttünk van összütőerőben. Vannak területek, ahol nem állunk olyan rosszul: a magyar légierő működőképes, miközben van olyan szomszédos ország, ahol felszállni alig tudnak. Tüzérségben viszont inkább nem mondanám, hogy mennyire lent vagyunk, pedig Kelet-Ukrajnában is bebizonyosodott, hogy az továbbra is rendkívül fontos. 2014 után elindultak jó folyamatok, ezért a magam szintjén én is igyekeztem mindent megtenni. A haderőt komolyan kell venni, részben ezért is írtam meg ezt a könyvet, mert aki elolvassa, nem fogja azt mondani, hogy a haderő luxus.

A regény több szálon fut, a fő vonal egy székelyföldi etnikai konfliktus.

Ez egy hipotetikus szcenárió: tegyük fel, hogy Romániában elkezdik keményen megvágni a kisebbségek jogait. Egyértelmű, hogy a valóságban most nem olyan rossz a helyzet, mint mondjuk Ceaușescu idején volt, de Ukrajnában láttuk, hogy korábban megadott jogokat is vissza lehet vonni nagy nemzetközi felháborodás nélkül. Én egy olyan szcenáriót rajzolok fel, hogy jön egy újabb gazdasági válság, mindenki magával van elfoglalva a világon, és közben megindul egy folyamat egy eleve érzékeny régióban, amit adott esetben kihasználhat valaki; a regényben Putyin Oroszországa.

Mennyire reális, hogy egy nagyhatalom megpróbál kiélezni egy etnikai feszültséget a Kárpát-medencében?

Az oroszok Kárpátalján használják a magyar kártyát, orosz oldalak idegesítik az ukránokat a kárpátaljai, egyébként magyar részről nem létező elszakadási törekvésekkel. Ami nonszensz, eleve, Kárpátaljának alig 12 százaléka magyar. De ez egy régi technika, egy kisebbséget egy másik ország gyengítésére használni, ezt minden nagyhatalom csinálta a történelemben. A jugoszláv időkben Mussolini a horvátokat, Vietnamban az amerikaiak a helyi kisebbségeket, a kurdokat Irakban. A Szovjetunió is direkt hagyott etnikai aknákat a határhúzásokkal a tagköztársaságokban. Ezeket használják Ukrajnában, a Krímben, Georgiában, a Dnyeszter-melléken, vagy éppen a Fergana-völgyben, hogy senki ne lehessen elégedett, és mindenki Moszkvához fordul döntőbíróért.

A Kárpát-medencében Sztálin 1945-ben dönthetett volna egy etnikai szempontból igazságosabb határról, de inkább visszaállította a trianonit. Ugyanakkor nem engedték a magyar kisebbség teljes áttelepítését sem, sőt, Erdélyben még a magyar etnikai autonómiát is előírták, hiszen az nagyon nem Románia ötlete volt. Ha valaki Romániában problémát szeretne, akkor logikus lenne a magyar kisebbséghez nyúlnia.

Mi az a Koszovó-szindróma?

Koszovóban a Jashari-család mártíromsága nagy szerepet játszott abban a folyamatban, ami a háborúhoz vezetett. Egy viszonylag szűk körű mozgalom, pár száz elkötelezett ember történelmi folyamatokat tud elindítani – hasonló történt Észak-Írországban is.

Koszovó azt is szemlélteti, hogy az erőszak eszkalálódása működő kisebbségi stratégia lehet: ezzel hívja fel magára a figyelmet, és a nemzetközi szereplőket lépéskényszerbe hozza.

Európában, a mi térségünkben eddig sajnos csak ez működött. De én nem hasonlítanám Erdélyt Koszovóhoz. Mindenkinek az az érdeke, hogy ide ne jussunk el. Ezek veszélyes dolgok, beszélni kell róluk, és nem úgy, mint a volt román miniszterelnök, hogy ha kiteszik a székely zászlót, azt mondjuk, kilógatjuk mellé azt is, aki kirakta.

Az etnikai konfliktusok nagyhatalmi felhasználása nem csak orosz, hanem amerikai oldalról is megjelenik, még ha nem állami, hanem magánhadseregek, biztonsági cégek részéről. Az életrajza alapján erről akár személyes tapasztalatai is lehetnek, akár a délszláv térségből, akár Irakból.

Tudjuk, hogy az amerikaiak nagyon sok ilyen céget használtak, konfliktusoknál a „tagadhatóság” fontos, és az ilyen kiszervezés tagadhatóvá tesz dolgokat. Kevesebb megkötés is van, keményebben lehet fellépni, olyan dolgokat csinálni, amit egy hadsereg nem tehet meg. Erik Prince-t, a Blackwater volt vezetőjét én is személyesen hallottam arról beszélni, hogy magánalapon szívesen megoldaná az Iszlám Állam elleni háború kérdését is, sokkal hatékonyabban, mint ahogy az amerikai hadsereg teszi. Nyilvánvaló, hogy ilyen szervezeteket használnak országok, az orosz Wagner hasonló szerepet tölt be.

Összeesküvéselméleti szálak is megjelennek a könyvben, például az, hogy a szarajevói piac elleni merénylet valójában máshogy történt. Gondolom, nem véletlenül választott fikciós műfajt, amiben ez kevésbé számon kérhető állítás.

Az összeesküvés-elméletek nagy része minden alapot nélkülöz, de vannak olyan epizódok, amikor a hivatalos narratíva megkérdőjelezhető. Miért akkor történik 1994-ben a szarajevói Markale piacon a vérengzés, amikor éppen zajlik az előkészítése, hogy a NATO beszálljon a boszniai háborúba? Voltak jelek, amelyek arra mutattak, hogy ezért az incidensért nem a megvádolt szerbek, hanem a bosnyákok a felelősek. Most a Szkripal-ügy éppen az orosz választási kampány közepén történt, ráadásul mindkét áldozat életben maradt. Ha az oroszok csinálták, akkor ez egy rendkívül gyengén végrehajtott akció volt, mert minden negatívum Oroszországnál csapódott le, és a hasonló „árulókat” sem riasztották el ezzel. Nagyon fura, amikor a nemzetközi média kánonban rászáll egy dologra, és azt mantraként ismételgeti. Ugyanez volt Szarajevóban. Tudjuk, hogy van orosz propaganda, de a Nyugatnak is vannak eszközei arra, hogy elfogadtasson bizonyos policy-lépéseket.

Trumptól eleinte mindenki azt várta, hogy egy új izolacionizmus korszaka jön el, aztán most Irán, vagy Bolton főtanácsadói kinevezése ennek az ellenkezőjét mutatja. Ismét győz a beavatkozáspárti, neokonzervatív irány?

Személy szerint nem bánnám, ha a a Nyugat jobban megfontolná, hogy hol avatkozik be a „nagyobb jó” érdekében. A második iraki háborúban világosan láttuk, hogy fabrikált tényekre alapoztak. Trump egyértelműen a szíriai és a líbiai beavatkozás ellen kampányolt, a csapatában sok ilyen ember volt, Bannon, Flynn, akik már nincsenek ott. Az USA-ban vannak komoly érdekek, és egy elnök is meggyőzhető.

Itt a neokon „deep state”-ről beszélünk. De a mély állam nem amerikai monopólium, más országokban is beszélnek róla, például Romániában a politikusok letartóztatása és a korrupcióellenes ügyészség kapcsán.

Romániában a szolgálatok mérete, beágyazottsága jóval jelentősebb, mint a térség legtöbb országában. Azt gondolom, nem volt véletlen az 1990-es marosvásárhelyi esemény, de sok más történés sem.

Romániát kulcsállamnak látja a tágabb térség biztonsága szempontjából. Miért olyan fontos Románia és Moldova?

A románokat súlyos igazságtalanság érte, amikor Oroszország 1812-ben magához csatolta a román többségű Besszarábiát. 1990 után a Dnyeszter-mellék volt az első, ahol az oroszok bent voltak egy harmadik ország területén annak akarata ellenére – ez ismétlődött meg aztán Grúziában és Ukrajnában. Románia érdekeltsége miatt Moldovában közvetlenül akadhat össze a NATO és Oroszország, ezért kulcsország, amire figyelni kell. Ukrajnában nincs ilyen közvetlen érintkezés, Ukrajna senkinek nem annyira fontos a NATO-ban.

A lengyel-román tengelyről ismét egyre többet van szó mostanában, a regényében még egy újbóli kisantantról is. Úgy érzi, ismét a két világháború közötti geopolitikai viszonyok artikulálódnak?

Azt tudjuk, hogy 1990 után, például az alapszerződések előkészítése idején, volt együttműködés Románia és Szlovákia között. Szerbia most másként áll a dologhoz. De én sokkal inkább az I. világháború előtti viszonyok analógiáját érzem ma. Akkor is volt egy nagyhatalom, amelyik úgy érezte, hogy folyamatosan visszaszorítják és agresszió éri. Most Oroszország, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia látta úgy, hogy gyengülő pozícióban van, és lépnie kell valamit.

Önnél is megjelenik a nézet, hogy a Magyarországot érő amerikai kritikák elsősorban geopolitikai motivációjúak, és azt kifogásolják, hogy túl önjáró a magyar külpolitika, a korrupciós tematika csak fedőtörténet. Ez egy népszerű nézet a Fidesz környékén is. Van bármi ilyesmire bizonyítéka?

Azoknál az országoknál, amelyek kedvező döntéseket hoznak kül- és biztonságpolitikai szempontból, kevésbé merül fel a demokráciadeficit vagy a korrupció kérdése. A sok országhoz képest tényleg független magyar külpolitika nem feltétlenül volt nyerő egyes nyugati fővárosokban. Nagy titkot nem árulok el azzal, hogy az Egyesült Államok részéről többször volt intés, hogy térjünk vissza abba a ligába, ahová a súlyunk szerint tartozunk. A legkonkrétabb nyugati kritika az ukrán oktatási törvény után, az Ukrajna további NATO-integrációjának a blokkolása miatt érte Magyarországot, informális és formális keretek között is. A nyomás időnként kifejezetten nagy volt, valószínűleg most is az. Amikor tavaly Magyarország Oroszországban újított fel MI–17-es és MI–24-es helikoptereket, azt amerikai részről szintén értetlenség fogadta. A kínai-magyar kapcsolatépítés sem olyan, amit örömmel figyelnének. Amikor más országok védelempolitikai döntéshozóival együtt tanulmányúton jártam Pekingben, német részről informálisan felém is volt ilyen jelzés, hogy ez nem biztos, hogy jó.

Az orosz propaganda, mondják, éppen azt célozza, hogy egyrészt az igazság nem megismerhető, másrészt kettős mérce van, amikor csak Oroszországnak rónak fel mindent. Egyetért azzal a magyar jobboldalon is népszerű nézettel, hogy az Egyesült Államok és Oroszország egy kutya, hiszen mindkettő csak a maga érdekét keresi eltérő eszközökkel?

Én mélyen hiszek abban, hogy Magyarország nyugati ország, az én Nyugat-kritikám belülről jön, akkor is ha, Magyarországgal a Nyugat nem bánt túl jól a történelemben. Az oroszoknak vannak respektálható sérelmei és céljai, de nem csak életszínvonalban vannak nagyon mesze, hanem demokráciában, szabadságban is.

Borítókép: Huszti István / Index.