Hosszú, kétoldalas cikkben szólaltatja meg a Magyar Hírlap Zacher Gábort, a Honvédkórház sürgősségi osztályának vezetőjét, hogy elmondja, szerinte miért nem jogosak a bírálatok az osztályával kapcsolatosan.

Zacher legfontosabb állításai a következők:

• A cikkekről (például ezek szerint erről, erről vagy erről) úgy véli, a választások előtt „az ellenzéki médiumok előszeretettel nyúltak olyan témákhoz, amelyekről úgy gondolták, lejárathatják velük a magyar egészségügyet, és ezáltal kétes értékű politikai előnyöket kovácsolva ostorozhatják a kormányt”. Előfordult, hogy korábbi, több esetben évekkel ezelőtti eseteket szedtek elő.
• A cikkekben szereplő betegek vagy hozzátartozók őt nem keresték meg, ráadásul mint kezelőorvos nem állhat ki a sajtó elé a teljes kórtörténettel. Holott a valóság és a szakmai tartalom éppen ezek mögött az adatok mögött rejlik.
• Évente több mint hatvanháromezer beteget látnak el, közülük 0,6 százalék az, akinek az életét már nem tudják megmenteni. Ezekbe az adatokba beletartoznak a végstádiumban lévő idős emberek is.
• A sürgősségi ellátás viszonylag fiatal szakma, alig tíz-tizenkét éves, ezért sem az orvosok, sem a betegek nem kezelik megfelelően. Nekik nem az a feladatuk, hogy ha valaki a szakrendelésen időpontot kapott egy vizsgálatra, azt ők csinálják meg a sürgősségin. De olyan beutalót is láttak már, hogy „a betegnek két napja fáj a lába, kérem a sürgősségi osztályon való kivizsgálását". A napi szinten ellátott betegek mintegy negyven százaléka nem sürgősségi eset, ha őket a háziorvosnál vagy a szakrendelésen látnák el, akkor a Honvédba csak napi száz-száztíz beteg érkezne, ami nagyjából már meg is felelne a jelenlegi teherbíró képességüknek.
• Zacher a páciensek rossz gondolkodására is mond példát: jött olyan panaszos, akinek a cipő törte fel a lábát, vagy csak egyszerűen magányosnak érezte magát otthon. Járt náluk egy fiatalember is, akinek négy hónapja időnként fáj a mellkasa, és mivel szabadnapos a munkahelyén, úgy gondolta, kivizsgáltatja magát a sürgősségin. „Amikor azt mondtuk neki, hogy ez nem a mi feladatunk, felkapta a fejét és visszaszólt: akkor akár meg is dögölhetek otthon?"
• Emeli a betegek számát az is, hogy kreatívak az emberek, rengeteg trükköt találnak ki, hogy bejussanak. Van, aki felhozza az anyukáját vidékről, bemegy a kormányablakhoz, és bejelenti a saját lakcímére. De olyan is gyakran előfordul, hogy valaki vidékről jön, és mire több száz kilométer után Budapestre ér, pont a Honvédkórház előtt lesz rosszul.
• A Honvédkórház sürgősségijén legalább tizennyolc-húsz főállású szakorvosra lenne szükség ahhoz, hogy ezt a betegmennyiséget kényelmesen ellássák. Ehhez képest most tíz-tizenketten vannak, ám ez mégis jó aránynak számít akár még országos viszonylatban is.
• Téves az a felfogás, miszerint a sürgősségi ellátás azt jelentené, hogy ha valakit bevisz a mentő a sürgősségire, azonnal elvégzik rajta az összes szükséges vizsgálatot, majd öt percen belül meglesznek az eredmények, és már tolják is a műtőbe. A valóságban teljesen másképp működnek a dolgok, mint mondjuk a Vészhelyzetben.
• Javítani kell még az orvos–beteg kommunikáción, mivel előfordul, hogy nem megfelelő a páciensek tájékoztatása.

Tamás Róbert orvosigazgató mindehhez hozzátette, hogy szerinte a legtöbb szakterületen kiemelt ellátást végeznek, sok esetben országosan egyedülálló módon, kiválóan képzett orvosokkal és technikai eszközökkel. Ugyanakkor a kijelölt ügyeletek ellátása rányomja a bélyegét a mindennapi munkára. Ezeket igyekeznek összehangolni, ami nehéz logisztikai kihívás. 

(Borítókép: Huszti István / Index)