Kislődön, a Veszprém megyei kis falucskában már javában készül a báránygulyás, amikor mi egy májusi napon odaérünk. Jókedvű férfiak állják körül a bográcsot, Kisné Lovasi Mária mosolyogva fogad minket a falu központjában ezen a rendhagyó eseményen. Egy családi gazdálkodó ajánlotta fel a bárányt cserébe, amiért két hétvégén keresztül Mari – ő kéri, hogy hívjuk így – vezetésével több falubeli is azon dolgozott, hogy ráncba kapják a domboldalban lévő helyi temetőt.

„Marika, mi szeretünk téged. A faluban mindenki szeret” – mondja a helyi hentes, mikor megkérdezem, mit gondolnak Mariról, aki egész életében Kislődön élt. A többiek egyetértően bólogatnak. 

"Mindig is lokálpatrióta voltam. Azt gondolom, nem véletlen, hogy negyven éven keresztül ingáztam Veszprém és Kislőd között" – ezt már Mari mondja magáról a kislődi kultúrház egyik termében, amikor leülünk beszélgetni. Bár már öt éve nyugdíjas, pihenni azóta sincs ideje. Buzgón részt vesz a település életében, különböző akciókkal és eseményekkel próbálja felrázni a falu közösségi életét. Sikerrel. Rendezett már jótékonysági disznóvágást, nevezési díjas futó- és bicikliversenyt, vagy templomi pénzgyűjtést. A begyűjtött összeget mindig a falu rászorulói kapják.

Mari korábban negyven évig dolgozott a szociális szférában, karrierje nagy részében intézményvezetőként, a Veszprémi Egyesített Szociális Intézmény élén. Fiatalkorától kezdve az idősekkel foglalkozott, de segített hajléktalanokon és értelmi fogyatékossággal élőkön is, tanítja a szakmát főiskolán. Mégis azt mondja, élete hivatását csak a véletlennek köszönheti.

És mi lesz a dolgom?

Mari két testvérével félárvaként nőtt fel, kilenc évesen elveszítette az apját, de azt mondja, sosem kellett nélkülözniük, óvodai dajkaként dolgozó anyja mindent előteremtett, amire csak szükségük volt. "Az én anyám egy szenzációs figura. Egyedül nevelt és taníttatott bennünket, minden követ megmozgatva, minden hátszél vagy segítség nélkül. Nagyszerűen teljesítette azt, amit teljesítenie kellett." Amikor rákérdezek, hogy vajon az anyjától örökölhette-e ezt a szociális érzékenységét, minden habozás nélkül rávágja, hogy egészen biztosan, hiszen szerinte teljesen természetes, hogy magával hozott valamit abból, amiben felnőtt.

Merészségét és magabiztosságát is otthonról hozhatta, amikor az egészségügyi szakközépiskola érettségije után úgy döntött, itt az ideje valamit dolgozni is. Bekopogott hát a Veszprém Megyei Kórház akkori igazgatójához, aki egyben az egyik tanára is volt. "És akkor mondtam, hogy az a helyzet, hogy én most itt vagyok, és nekem valamilyen állás kellene. Erre ő azt mondta: »hát magával mit csináljak, maga nem lehet nővér a negyven kilójával. Tudom, maga lesz a szociális nővér!«

–  idézi fel Mari mosolyogva hosszú karrierjének kezdetét. "És akkor én mondtam, hogy jó, ha ő úgy gondolja, leszek én szociális nővér, mi lesz a dolgom? Azt válaszolta, »azt maga majd megtalálja.«" 

A kórházban ekkor elsősorban azokkal az idősekkel foglalkozott, akik például nem tudtak hova hazamenni a kezelések után, akiket nem várt kint család, vagy nem volt elég pénzük. Marinak kellett valahogyan biztosítania azt a helyet, ahova az idős páciens a kórházból ment, mert a gyógyító osztályok ezzel nem tudtak boldogulni. "Bekopogtattam a kórházi osztályokra, a belgyógyászatra, a traumatológiára, a sebészetre és az urológiára, hogy én innentől vagyok. És ha vannak olyan betegeik, akiknek valamiféle szociális segítség kell, akkor nekem szóljanak. És hát szóltak. Ilyenkor mindig felvettem a kapcsolatot a megfelelő hatósággal, szomszédsággal, felkutattam a rokonságot, szereztem segélyt, igyekeztem tenni azért, hogy a kórházon túli élet is biztosítva legyen. Tehát ilyen munkát találtam ki magamnak. A betegek kielégítetlen szükségletei mutatták meg, hogy mi az én feladatom."

Mari öt évig dolgozott a kórházban, közben pedig levelező szakon elvégezte az akkori Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán a szociális szervező képzést, ahol ő volt a legfiatalabb diák a maga huszonegy évével. Ez a képzés csak akkor indult, így nem is lehetett még nappali tagozaton ezt tanulni. "Ezt tekintjük ma a szociálismunkás-képzés ősatyjának. És én közben persze tettem a dolgomat a kórházban". Mari azt mondja, a kezdetektől úgy érezte, ez a munka neki lett teremtve, és ma már el sem tudja képzelni, mit csinált volna helyette.

Váltás

Öt év után végül a városi főorvos csalogatta el a kórháztól. Az Öregek Napközi Otthonában megüresedett egy hely, és a mindig nyüzsgő és agilis Marit akarta a pozícióra, aki ezt először nem merte elmondani a kórház igazgatójának és volt tanárának. "Egyik nap hívott engem az én igazgatóm, hogy »na, magát meg elcsábították.« Ekkor már folytak a könnyeim, és azt kértem, mondja meg, hogy mit csináljak. Azt válaszolta:

»törölje le a könnyeit, menjen, és csinálja meg ennek a városnak a szociális ellátórendszerét.« Huszonhárom éves voltam ekkor."

Az első napok az új helyen nem voltak egyszerűek. "Ott nekem naponta kellett bizonyítanom. Bekerültem egy olyan munkatársi közösségbe, ahol én voltam a legfiatalabb, tojáshéj a seggemen, friss diploma a zsebemben, senkit nem érdekelt, senki nem hatódott meg tőle. A többiekhez képest egy baromi magas elméleti tudással, de se vezetői-, se munkatapasztalattal az adott szakterületen nem rendelkeztem, úgyhogy az empátiámra és a személyiségemre hagyatkozhattam. Bekerültem az idősek nappali ellátórendszerébe, és nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene velük kezdenem, naponta találtam szembe magam olyan helyzetekkel, amikre nem volt megoldási alternatívám. De nem akartam segítséget kérni, én ezt meg akartam oldani" – emlékszik vissza Mari a kezdeti időszakra az új munkahelyén.

Végül a hetvenes évek közepén hat beosztottal együtt nekilátott, hogy kialakítsa Veszprém város szociális ellátórendszerét. Pályázati- és pénzlehetőségek sorával Mariék olyan alapszolgáltatásokat hoztak létre, mint a szociális étkeztetés, nappali ellátás, házi segítségnyújtás. A rendszerváltás után "már nagyon elkötelezett voltam, hogy legyen Veszprémben egy bentlakásos szociális otthon időseknek. Én azt gondoltam, hogy ez az én életem küldetése", mondja erről Mari. Addig ugyanis, ha valakinek otthonba kellett mennie, hetven-nyolcvan kilométereket is kellett utaznia, ami miatt törvényszerűen a családok közti távolság is megnőtt. "Így hát én elhitettem magammal, hogy azért születtem erre a világra, hogy legyen Veszprémben egy idősek otthona." Egy üres laktanyaépületben végül 1999-ben megnyílt az első otthon. Később ezt követte egy második, majd még három nappali ellátói intézmény és kettő gondozási központ, ami szociális alapszolgáltatásokat lát el.

Aktív pályája alatt Mari nemcsak idősekkel, de hajléktalanokkal és felnőttkorú értelmi fogyatékossággal élőkkel is foglalkozott, bár utóbbi kettővel csak rövidebb ideig. "A rendszerváltás környékén megjelent a hajléktalan-probléma, előtte nem létezett ilyen. Azt gondolták, ki a fene kezelje, van Veszprémben egy szociális intézmény, hát akkor adjuk oda neki. Először megcsináltuk az éjjeli menedékhelyet, aztán az átmeneti szállást és a nappali melegedőt. 2000 környékén végül már önálló intézménnyé vált, és így levált rólunk" – mondja erről Mari.  Valami hasonló folyamat zajlott le az értelmi fogyatékossággal élőkkel is. 

"Az igazi szerelem volt, a felnőttkorú értelmi fogyatékossággal élőket egyszerűen imádtam. Nekik különösen nagy a szeretetigényük. Ők már megjárták a maguk iskolarendszerét, ők onnan kiöregedtek, és nem volt hova menniük – nem fértek be a munkaerőpiacra, de egyedül sem maradhattak otthon." Főleg a szülők kezdeményezésére Mariék létrehoztak egy nappali ellátó intézményt, ahol szakmai felügyelet alatt, különféle foglalkoztatással ott lehetett a gyerek, míg ők dolgoztak. Annak végül 2001-ben lett önálló intézményi ellátórendszere.

Beszélgetésünk közben feltűnik, hogy több olyan ember nevére is emlékszik, akikkel intézményvezetőként dolga volt. Mari erre azt mondja, nyilván nem mindenkit, de "az igazi kihívásokat név szerint tudom." Felidéz például egy idős férfit, Józsi bácsit, aki teljesen egyedül élt egy rozoga családi házban. Egyik évben kemény tél volt, és reggel azt vették észre, hogy a ház tetejéről eltűnt a tető, beszakadt. "Evidens volt, hogy én megyek, mert ez igazi helyzet volt. Itt arra lehetett készülni, hogy halott embert fogunk találni a romok alatt. Odamentünk egy kolléganőmmel, arra lettünk figyelmesek, hogy bent szól a rádió. Még jobban kopogtunk. Egyszer csak jön ki Józsi bácsi, dörgöli a szemét, és azt mondja: »csókolom, hát maguk?« Minden megsérült a házban, egyedül az a pici lyuk, ahol ő aludt, ott  egy darab tetőcserép nem volt, egy gerenda be nem szakadt,. Még aznap szociális otthonba került."

Szeretnék a településem javára lenni

Mari most 64 éves, 2013-ban ment nyugdíjba. Még abban az évben megalapította a kislődi karitászcsoportot, akikkel a falu rászorulóit támogatják. Találkoztak már leégett házzal, árván maradt vagy beteg gyerekkel, de jótékonysági disznóvágást is csináltak egy sváb bállal összekötve, amikor száz doboznyi ételt vittek házhoz a falu időseinek és hátrányos helyzetű lakóinak.

Karácsonykor körülbelül száz idős emberhez kopognak be, húsvétkor nagycsaládosokat látogatnak meg élelmiszercsomaggal. Az akciók előtt a csoport tagjai mindig összeülnek, és együtt kitalálják, kihez menjenek legközelebb. A Pál gyerekek mindig a lista elején vannak.

A Pál család udvarában a gyerekek a sárga kiskacsák között játszanak, a legkisebb trambulinon ugrál, amikor belépünk a kapun. A tizenkét éves Bence épp a hátsó kertből hozza elő az ebédet: babgulyás készült bográcsban. A kakas kotkodál a lábunk alatt, Suzie kutya pedig abba nem hagyná a csaholást. 

Pál Bélát évekkel ezelőtt egyik napról a másikra hagyta magára a felesége a három gyerekkel. A férfi négy évig nevelte egyedül őket, míg végül megismerkedett Katával, a jelenlegi feleségével, akivel aztán született egy közös gyereke is. Így élnek most hatan egy kis házban. Örömmel fogadják Marit, és szinte rögtön elkezdik felvázolni a helyzetüket. Megbíznak benne, ő meg jó hallgatónak bizonyul, nyugodt és felszabadult légkört teremt maga körül, amit én is érzékelek. "A mi szakmánk úgy szokta ezt megfogalmazni, rendelkezz az értő meghallgatás képességével. Azt gondolom, nekem ez megvan" – mondja erről Mari.

A Pál gyerekek biológiai anyja néha felbukkan a faluban, de nem keresi őket, olyan is volt, hogy elsétált a nagyobbik lánya mellett az utcán. "Az élet nem válogat, én úgy vagyok vele, hogy mindig is nagy családot akartam. De ebből az adósságból jó lenne már kijönni, nem akarok már másokra szorulni. De boldogok vagyunk, van négy szép gyerekem" – meséli Kata.

"Amit mi a karitásszal adni tudunk, abból továbblépni nem lehet, az csak egy kis adalék. Beiskolázási segély, húsvéti támogatás, karácsonyi csomagok, mikor mire van lehetőség, úgy támogatjuk őket. Ők tényleg egy szorgalmas család, és mindent megtesznek azért, hogy kijöjjenek ebből a helyzetből. 

A karitász lényege, hogy vegye észre azt, ha valahol baj van, de ez a munka túlmutat a szükségen: ebben mindig benne volt a közösségépítés, tehát valami, ami jó az egész falunak.

Azt szokták rólam mondani, hogy nagyon jól tudok embereket szervezni és motiválni. Mindig is az elöljáró faltörő kos voltam. Azt gondolom, van ahhoz képességem, hogy vonzzam magam után az embereket. Erre büszke vagyok."

Mi a sok? Teszem, amit tudok

"Én annyival tartozom a családomnak, mert annyit elvettem tőlük az aktív pályám alatt, hogy legfőbb ideje, hogy valamit visszaadjak. Én soha nem voltam a beteg gyerekemmel táppénzen, mert nem volt rá időm, de volt egy anyám, akire nyugodtan rábízhattam. Én mindig dolgoztam. Lehet, hogy azt gondoltam, hogy ezt csak én tudom csinálni, biztos tudta más is. Én munkamániás voltam, ez volt a szenvedélyem."

És akkor hogy tudta letenni a munkát a nap végén? "Az egy nagyon szerencsés helyzet volt, hogy egy pörgős munkakör után én felültem a távolsági autóbuszra, és buszoztam huszonöt kilométert. Azt szoktam mondani, hogy mire hazaértem, lepörögtem. Nem mondom, hogy nem terhelt meg időnként egy-egy élethelyzet, de az életem során soha nem éreztem magam kiégettnek." Közben persze Marinak is voltak magánéleti nehézségei, volt egy sikertelen házassága, de azt mondja, munka közben "mintha ezek a problémák kiestek volna a fejemből. Amikor elváltam a férjemtől, és ezt bejelentettem a munkatársaimnak, akkor azt mondták, »jézusom, neked gondjaid voltak?«"

Lánya, Kata büszke édesanyjára. Hozzáteszi, Mari tényleg sokat dolgozott, de nekik ez volt a természetes közeg: hogy mindig volt náluk valaki, vagy Mari ment épp valakihez, akinek segítségre volt szüksége. "Nagyon ügyes anya, és okos, abból örökölhettem volna többet." A szociális segítő érzékenységet testvérével együtt biztosan örökölte. Kata bölcsődevezető Veszprémben, szociálpedagógiai- és gyógypedagógiai végzettségekkel. Húga fizioterápiás szakasszisztens és diplomás szociális munkás. "Családi minta. Én lepődtem volna meg a legjobban, ha valamelyik közgazdász lett volna" – nevet Mari. Lánya azt mondja, Mari mindenképp példakép a számára.

"Talán nincs a megyében még egy falu, ahonnan annyi diplomás szociális munkás került volna ki, mind Kislődről. Azt gondolom, ez kicsit miattam is van.

De sosem az motivált, hogy példaképpé váljak, hanem az, hogy hasznossá tegyem magam és segítsek embereken. Az, hogy vegyem észre, ha valahol baj van, lépjek közbe, ajánljam fel a segítségemet. Mert az egy emberi küldetés, hogy segítsünk.

A lehetőségeimnek megfelelően kihoztam az életemből és a pályámból azt, amit ki lehetett hozni. Azt gondolom, szép kerek most az életem."

Pár óra múlva a gulyás elkészül, a vendégek – a temető takarítói – lassanként megérkeznek. A hentes egyesével meri ki a levest mindenki papírtányérjába. Még mielőtt nekikezdenének a késői ebédnek, Mari szót kér.

"A mai napnak az az apropója, hogy csináltunk valami jót. Mert jót cselekedni jó. Ebben a díjban benne vagytok ti is mindannyian."

2017-18-ban a Jószolgálat-díj médiatámogatója az Index.