Most csak úgy magunknak írok, akik a legnagyobb kánikulai hőségben a munkahelyünkön próbáljuk átvészelni a kinti poklot. Aki nyaral, az ne is figyeljen ide, bár a szabadságnak úgyis mindjárt vége, és akkor itt lesz a lehetőség, hogy a strandok, uszodák közül kiválasszák a legjobbat. Én megtaláltam a legjobbat.

El se hiszem, de olyan kormányzati figyelemeltereléssel találkoztam, hogy azóta se találtam vissza az eredeti nézőpontomhoz. Másfél hete használható a Duna Aréna. Igaz, csak három órán keresztül, de ez is valami. És nem is az, hogy valami, hanem hogy milyen valami! Egy álom beteljesülésének története következik.

Emlékeznek még a tavalyi nyárra? Itthon minden a vizes világbajnokságról szólt. De nemcsak a nyár, hanem már jóval előtte elkezdődött az a borzasztó számháború, amiben minden nap csak nőtt és csak nőtt a Duna Aréna építésének a költsége. Aztán sikeresen lebonyolították az eseményt, majd bezárták a kapukat, Budapest népe meg az állát vakarva tovább állt. Végül is, ki a fene akar ősszel strandra menni?

Így nézzük jó egy éve a professzionális sportnak ácsolt csodapalotát, és nézzük a második nyár óta a zárva tartó Dagály strandot. Közben pedig lassan le is mondtunk arról, hogy a város közepéhez közel tátongó strandterületet és az uszodát egyszer a nagyközönség is használhassa.

Ennek lett most egy icipicit vége, de persze ez sem lenne hihető, ha nem egy tipikusan magyar történet lenne. A Duna Aréna a múlt hétfő óta látogatható, 11 óra és 14 óra között, három órán keresztül lehet szelni a habokat.

Már nem az az 50 milliárd, amibe az aréna került, mert az biztos, hogy annak a pénznek egy jelentős része nem ide lett betolva. A Duna Arénáról már megírták, hogy hogy néz ki, de most következzen, milyen benne az élet.

Szerdán fél tizenegy előtt nem sokkal érkeztem, a pénztáros lány pici türelmet kért, mert csak fél 11-től árulhatják a jegyeket. A nyugdíjas jegy 500, a felnőtt jegy 800 forintba kerül a három órás pancsolásért. Ezért jár a csuklóra felszíjazható óra, amivel először a kedves vendég átjut a beengedő kapun, majd kinyithatja és bezárhatja vele a szekrényét. A nagy, koedukált öltöző felé vezető szűk folyosón ajtók nyílnak balra, ezeken még a hetekkel ezelőtti ifjúsági úszóbajnoksághoz használt eligazító táblácskák jelzik, kiknek hol kellett öltözniük. A folyosó legvégén cipőkre húzható szennyeződés-védő kosárka, mellette egy lusta őr, és máris beértünk a nagy öltözőbe. 

Az öltöző patent, minden olyan, mintha az IKEA áruház uszodaöltözői részlegén járnánk, de ez persze teljesen természetesnek számít egy olyan létesítmény esetében, amit tulajdonképpen még át sem adtak a közönségnek. A szekrénysorok végén öltözőasztalkák állnak nagy tükörrel, innen smink nélkül nő nem mehet ki.

Az uszodában csak két tucat ember úszkált, persze van egy sejtésem, hogy ennek a cikknek a hatására ez a diszkrét kis közösség alaposan meg fog változni, annak ellenére, hogy a nyitvatartási idő nem éppen azokhoz van igazítva, akik dolgoznak. Inkább a nyugdíjasokra targetáltak, és jelentem, ez be is jött, ők voltak többségben.

A medencén egyáltalán nem látszik, hogy azt nem a nagy világbajnoki versenyekre, hanem csak bemelegítésre építették, és biztos vagyok benne, hogy ez az ötvenméteres edzőmedence egyben az ország második legjobb versenymedencéje is. A legjobb is ott van, tőle húsz méterre, egy vastag fémkapu mögött, ami be van csukva.

A belső rész letisztultabb, és bár néhány helyen még most is munkások dolgoztak, nem tudok ennél professzionálisabb uszodát elképzelni a világon. A víz 22 fokos, régen magam is versenyeztem, de most, hogy lehúztam két hosszt, a fülemen akart kiszakadni a tüdőm. Ez azért jött rosszul, mert amikor kiszálltam a vízből, kénytelen voltam rögtön visszarázódni a magyar mindennapokba. A két hossz között ugyanis a műanyag karórámról levált a chipet rejtő fedél, ami az adatokat tárolja. És ezzel a problémámmal, mint kiderült, egyáltalán nem voltam egyedül. 

Az úszómester azt javasolta, hogy azért nézzem csak meg a vízben. Ok, mögöttem 1000 négyzetméternyi vízfelület, de megtettem, ne én legyek a lusta katasztrófaturista. Persze nem találtam meg, de erre még visszatérünk.

Az egyik kedves diákmunkás aztán megengedte, hogy bekukkantsak a csukott vasajtó mögé, ahol feltárult Az Ország Úszómedencéje. A repülőgéphangárnyi uszodában dolgoztak néhányan, mint megtudtam, nemrég vízilabdaverseny volt, éppen átalakították a helyet.

A bemelegítő medencét megkerülve a túloldalon belemerültem egy masszív pezsgőfürdőbe. Tavaly nyáron ugyanitt világbajnokok lazítottak, most idősebb úszótársaimmal vártuk, hol fog felzubogni a víz erősen masszírozva testet és a lelket. A mellettem forgolódó idősebb urat kérdeztem. Elégedettnek mondta magát, hétfőn hallotta a tévében, hogy már lehet jönni úszni.

És ami még vonzó, hogy

a nyugdíjas jegy csak 500 forint. El se hittem, mondja.

Mindenhol a környéken 1400 és afölött van a nyugdíjas jegy, és van, ahol csak délután öt után kaphatnak kedvezményt.

A másik oldalamon egy idősebb pár már a nyári stratégiájukat beszéli meg. Először a reumatológián próbálnak majd beutalót szerezni, és ha az nem jön össze, második tervnek ott az önkormányzat, mondja az asszony.

Gyönyörű, mondja rátapasztva a szemeit az uszoda plafonjára. „Sajnálom, hogy nem tudtam eljönni a világbajnokságra. Pedig a nyugdíjas klubban ingyen osztogatták jegyeket. Persze nem a döntőkre, hanem az előfutamokra. A műugrást szívesen néztem volna” – mondja ábrándozva. 

Az egész épületben diákmunkások segítenek eligazodni az öltözők és medencék világában. Az egyiküket arról kérdeztem, hogy milyen itt dolgozni. A lány, aki most megy másodikba, azt mondta, az egyetem után felüdülés. Kemény vizsgaidőszakon van túl.

Olyan munkát akartam, hogy ne kelljen gondolkodni.

„Villamosmérnöknek tanulok”, teszi gyorsan hozzá, talán attól tartva, hogy azt gondolom, valami agyatlan fiatallal állok szemben. Itt tud pihenni, semmit nem kell csinálni, mondja. Az egyetemen a diákszövetségen keresztül találta ezt a munkát, és a pénz is jó (ezer forintot keres óránként) azokhoz képest, akik 600-800 forintot keresnek, és megfeszülnek a munkában.

A pezsgőfürdőben egy idősebb hölggyel akkor kezdtem beszélgetni, amikor az ő órájából is kipottyant a chip, de az övét megtaláltuk néhány méterre onnan. A néni szerint a múlt hétfő óta lehet idejárni, és azóta már másodjára jött. De, mint mondta, ide nem jó a reumatológiai beutaló, az majd csak a Dagályba lesz érvényes, ami viszont még nincs kész, néztünk egymásra fancsali képpel.

„Jó munkához idő kell”, folytatta viccelődve. Ebbe nem is tudtam belekötni. Aztán azt is megállapította, hogy szerinte az uszodát csak azért nyitották meg, hogy „befogják a szánkat”. Mert lenne mit mondani.

Azt találgattuk, hogy ki lehet az uszoda fenntartója. Szerinte nem az állam, és nem is az önkormányzat, hanem Hosszú Katinkának és Darnyinak van benne valami részesedése, az asszony szerint ezért ment a harc. Mind a ketten csak meredtünk magunk elé. Ezt a hallgatást csak az utóbbi hónapokban tanultam meg. Úgy képzelem, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb hatása a magyar néplélekre ez a hallgatva előadott történetmesélés, amikor az emberek életük legtragikusabb pillanatait is képesek úgy előadni, hogy közben semmi ne tükröződjön az arcukon, csak a közöny.

A nő szerint a Dagály kinyitása után majd „kipaterolnak innen minket". Pedig ilyen olcsón akár gyakran is megérné, hiszen a többi helyen 2400 forint a belépő, a hétvégén 2800 forintra emelik. A nyugdíjasjegy persze olcsó, mire azt mondtam, hogy a nyugdíjasokat csak irigyelni lehet.

Fiatalnak lenni jobb, mondta, majd elkezdett szedelőzködni. Lassan két óra, amikor távozni kell. Én azért még megvártam, hogy mi fog történni pontban kettőkor, de csak a két úszómester sétált arra, és szóltak, záróra.

Kifelé menet a kapunál összefutottam még egy férfival, akinek szintén kiesett az órájából a chipes fedél. A recepción segítettek nekünk, kinyitották az öltözőszekrényeinket, így felöltözve mehettünk vissza a forróságba, az utcára.