Pilis központjától nem messze, a város lakóinak szeme elől mégis szinte teljesen eltakart tisztás egyik padján ülünk Balogh Fruzsina roma közösségszervezővel, és Jánossal, a harmincas éveiben járó családapával, akinek a felesége éppen várandós. Eredetileg a városban lévő kis parkban találkoztak volna, de amikor a férfi megtudta, hogy mi is jelen leszünk, inkább az eldugott terület mellett döntött. Úgy érzi: hátrányok érhetnék a jövőben, ha nyilvánosan vállalná, hogy Fruzsinához csatlakozva a helyi cigányok érdekeiért küzd. János ugyanis szívesen segítené helyben Fruzsina munkáját, ezért most átbeszélik, hogy mik azok a területek, ahol fontos lenne, ha történne valami változás a város szegény, nagyrészt cigány lakói életében.

Balogh Fruzsina roma közösségszervezőként hetente egyszer jár Budapestről a településre, a küldetése nagyon leegyszerűsítve annyi, hogy beszéljen a helyi roma közösség tagjaival, megtudja, hogy mik a problémáik, milyen gondokkal küzdenek, segítsen abban, hogy ezek megoldódjanak. Ha pedig minden jól megy, akkor eljön az az idő, mikor rá már nem is lesz szükség, és egyedül is képesek lesznek kiállni magukért. Fruzsina a Dikh Tv-nél dolgozik főállásban, (a csatornáról ebben a cikkünkben olvashat részletesen) roma közösségszervezői munkáját a Civil Kollégium Alapítvány keretén belül végzi, Pilishez pedig személyes kötődése is van, itt éltek ugyanis a nagyszülei, a homoki dűlők egyikében.

“Nagyjából másfél éve kezdtem el itt a munkát, és a vizitdíj körüli ügy volt az első, ahol aktívan felléptünk, és képviseltük a helyi cigány emberek érdekeit” – kezdi Balogh Fruzsina, miközben a Penny Market parkolójából elindulunk szokásos, heti útjára. Januárban bementek a polgármesterhez, felajánlották, hogy gyűjtést indítanak, a pénzt pedig át is adják az önkormányzatnak, és ameddig az kitart, addig a rászorulóknak nem kell vizitdíjat fizetniük. De ezt, a többi szóba jöhető megoldással együtt, lesöpörte az asztalról a város vezetése.

A Pest megyei Pilis idén januárban azzal került be a hírekbe, hogy kiderült, 2010 óta szednek vizitdíjat a városi szakrendelőben. A polgármester akkor a sajtónak azt nyilatkozta, hogy a pilisi egészségházat az önkormányzat saját erőből tartja fenn. Ez az államilag szervezett egészségügyi szolgáltatás mellett kvázi „extraként” működik, hogy ne kelljen a lakosoknak minden laborvizsgálatra Ceglédig vonatozniuk. Ezért szednek „egészségügyi költség-hozzájárulásnak” nevezett, 300 forintos díjat minden vizsgálat előtt. És bár elvileg lett volna lehetőség a díj elengedésére a város szegény lakosságának, erről senkit nem világosítottak fel, így nem is él vele senki.

A közösségszervezői munka egyik fontos pontja, hogy Fruzsina képes legyen társakat találni maga mellé a helyi cigányok között. A lényeg, hogy egyre többen legyenek, több irányban tudjanak gondolkodni, szélesedjen azok köre, akikben van akarat arra, hogy kiálljanak a saját ügyeikért. Ezért találkozik Jánossal is. A vizitdíj ügyében is sokan emelték fel a helyi szegények közül a hangjukat, és bár eredeménye nem lett, Balogh Fruzsina mégis fontos lépésnek tartja. “Az viszont kár, hogy azóta nagyjából mindenki bújkálni kényszerül, nem nagyon merik már az arcukat, nevüket adni a kezdeményezésekhez, mert félnek a következményektől”.

Folyamatosan kapják ugyanis a beszólásokat a polgármester oldalán álló helyiektől, többen tartanak tőle, hogy elveszítik a közmunka lehetőségét, vagy kilakoltatják őket, mert a homoki dűlőkben élő cigányok jelentős része nem saját tulajdonban lakik, hanem évek óta üresen álló, régi présházakba költöztek be. “A helyiek nagy részében az, hogy mi mentességet szerettünk volna kérni a rászorulóknak a vizitdíj megfizetése alól, úgy csapódott le, hogy a cigányok be akarják záratni az egészségházat, ezért, akit ehhez az ügyhöz kötnek, nem igazán szívlelik azóta” – mondja Fruzsina.

Így járt János is, azt mondja, ő soha nem kért segélyt az önkormányzattól, nem függ a város vezetésétől, mégis inkább kerüli a nyilvánosságot és a feltűnést, mert rendszeresen kapja a beszólásokat, csak azért, mert nagyon hasonlít egy olyan cigány emberre, aki annak idején a vizitdíj eltörlése mellett kardoskodott.

A vizitdíj azonban csak az egyik problémája a város dűlősorán élőknek. Az alapvetően homokos utakat évek óta szeretnék leaszfaltoztatni, de erre az önkormányzat csak úgy bólintott rá, ha a lakók aláírják, hogy önként lemondanak a csatornázásról, és a későbbiekben sem fognak reklamálni, ha befolyik hozzájuk az esővíz. Márpedig az befolyik: a dűlők közül az egyikben úgy döntöttek a lakók, hogy aláírják a papírt, el is készült az aszfalt, majd ez első nagyobb eső egyből el is árasztotta a mélyebben fekvő udvarokat. A házak alulról áznak, penészesednek a falak.

János szerint ráadásul nem is valódi aszfaltot kapott az utca, inkább nevezhető döngölt murvarétegnek, ami jó, ha 5-6 évig bírja majd. A helyzet tehát sehogyan sem jó: ha marad a homok, azon nem lehet közlekedni, csak úgy, ha valakinek van autója, gyalog vagy babakocsival szinte esélytelen. A babakocsi beleragad a sárba, van, hogy a gyerekek nem is tudnak iskolába, óvodába elindulni. A problémával olyannyira tisztában vannak a pedagógusok is, hogy esős napokon eleve azzal számolnak, hogy a dűlőben élő diákok később érnek be, vagy egyáltalán nem mennek aznap iskolába.

Mióta a Krekács-dűlő aszfaltot kapott, Fruzsi inkább arra agitál, hogy ilyen papírt ne írjon alá többet senki, hiszen a sáros útnál sokkal rosszabb, hogy a házakat elönti az esővíz. Próbálják az önkormányzatnál elérni, hogy csináltassa meg a csatornahálózatot és az aszfaltozást, de erre egyelőre nem sok esély mutatkozik.

A másik dolog, ami bántja a helyieket, az a kommunális adó, ami nem csak a szemétszállítást takarja, hanem benne van az úthasználati díj is. De felmerül a kérdés, hogy a dűlőben élőknek ezt miért kell fizetniük, ha egyszer út sincs. Problémák vannak az ivóvízzel is, amit kutakból nyernek ki a helyiek, de a védőnők ivásra alkalmatlannak tartják, ezért nem engedik a szülőknek, hogy azt adják a csecsemőknek. Ilyenkor jön a babavíz vásárlás, már aki megteheti. János azt meséli, hogy épp a héten vett az egyik szomszédjának két litert, mert nem volt rá pénzük. “A gyerek meg nem halhat szomjan, nekem éppen jutott, vittem nekik”.

Fruzsina munkája közben sokszor azt tapasztalja, hogy hiába vannak nagy, közös célok, mint az aszfaltos út, vagy a vizitdíj, az éppen aktuális, egy-egy család életét megkeserítő problémák gyakran átveszik ezek szerepét. Sajnos a településen nincsen olyan helyiség, amit Fruzsina közösségi térként vagy találkozási pontként használhatna, amikor Pilisre utazik. Ezért a családokat keresi fel, és ott beszélik meg, hogy mik a problémák. Eredetileg mi is úgy terveztük, hogy elkísérjük egy egész napját, de sajnos a dűlőben élők nemet mondtak, amikor megtudták, hogy mi is ott lennénk ezeken a megbeszéléseken.

A dűlőket annak ellenére, hogy nem szeretnének a helyiek szerepelni, végigjárjuk, de alig látni bárkit is az utcán vagy a kertekben. Fruzsina szerint vagy dolgoznak, vagy behúzódtak házaikba a hőség elől. A közösségszervező elmondja, hogy sokan nem nézik jó szemmel a munkát, amit végez. Ők jellemzően a dűlők nem cigány lakói, a tehetősebbek, akiknek rendes házaik vannak, bejárnak dolgozni a városba, és nagyon nem szeretik, hogy egy kalap alá veszik őket a “kiilleszkedettekkel”.

Nem ez az első helyi közügyekkel foglalkozó – és a CKA tevékenységéhez köthető – kezdeményezés, amit bemutattunk az Abcúgon. Korábban jártunk Mátészalkán, ahol jórészt munkás hátterű helyi lakosok lelkesedéséből működik a Mátészalkaleaks nevű csoport. A most már két éves kezdeményezés egyik fő ügye lett, hogy kimozdítsák a helyi közlekedést múltszázadi állapotából. A róluk szóló cikkünkért ide kattintson! De a tiszavasvári Haladjunk Csoport is az ő támogatásukkal dolgozik.