A hajléktalanságot kriminalizáló törvénymódosítás életbe lépése óta a közvélemény rengeteget foglalkozott a hajléktalan emberek helyzetével és az ellátórendszer hiányosságaival. Viszont semmit nem tudunk azokról, akik azért dolgoznak, hogy senki se fagyjon halálra az utcán és a szállókon mindenki emberhez méltó ellátást kapjon. Eleve kevesen tudják, mivel foglalkozik egy szociális munkás, és hogy a munkája korántsem abból áll, hogy ételt oszt a rászorulóknak. Négy szociális munkást, négy teljesen különböző életutat mutatunk be, akikben csupán az a közös, hogy mások megsegítéséért dolgoznak. Az Abcúg riportja.
Sipos Tünde lassan tíz éve dolgozik a Menhely Alapítványnál szociális munkásként. Mindig is érdekelték a társadalmi folyamatok, hogyan működnek az emberek, talán ezért is választotta ezt a pályát. “Kinek mi a nehéz. Én nem tudnék fogorvos vagy kozmetikus lenni”. Egyszer jelentkezett szociológiára is, de rájött, hogy az neki túl elméleti. Szakmai gyakorlatai alatt dolgozott a gyermekvédelemben és családsegítő szolgálatnál is, de végül a hajléktalanellátást választotta. “Talán hülyén hangzik, de itt nem lehet unatkozni. Mindig újabb és újabb helyzetek állnak elő, folyamatosan képben kell lenni. Ez a szociális ellátásnak egy nagyon nehéz terepe.” Miközben kevesen tudják, mivel is foglalkozik egy szociális munkás, legtöbben azt hiszik, hogy utcaseprő vagy csak ételt oszt a szegényeknek.
Három éve dolgozik diszpécserként, ő fogadja azokat a hívásokat, amikor segítséget kérnek hajléktalanoknak, illetve ezzel párhuzamosan bentről koordinálja az utcai szolgálat munkáját. “Megpróbálom felmérni a helyzetet, milyen állapotban van az illető és annak megfelelő segítséget küldeni.” Például egy frissen utcára került embert nem fognak tömegszállóra küldeni, magyarázta a lány. A hidegebb estéken átlagosan 100-160 hívásuk van, de két éve, amikor különösen hideg volt a tél, egyik este majdnem 400 hívást kaptak. Eleve nem könnyű munka a diszpécserség, gyakran előfordul, hogy 24 órát dolgozik egyhuzamban.
“Az aktuális helyzetet próbáljuk megoldani, például hogy ne fagyjon halálra az ember. Nehéz azt mondani az utcán élőknek, hogy menjenek be szállóra, mert ott jó lesz. Semmi nem lesz jó, azonkívül, hogy bent nincs hideg. Elég nehéz ezt képviselni. Kisebb csatákat lehet megnyerni, nincsenek látványos sikerélmények.”
Volt, hogy régről ismerte az illetőt, aki egyik este megfagyott az utcán. Ha krízisautózás közben futnak bele hasonlóba, akkor menniük kell tovább, nem állhatnak meg. “Ezek húzós dolgok. Nem könnyű feldolgozni, ezért fontos, hogy mit kezdek a szabadidőmmel.” Sokat van a kutyájával, neki ez segít a feldolgozásban. Szerinte egyre nehezebb dolga van szociális munkásként, de nem a körülmények miatt, hanem a politikai helyzet miatt. Az új rendelet óta még sebezhetőbbek lettek a hajléktalanok, jobban bezárkóznak, így nekik is nehezebb őket elérniük, elnyerni a bizalmukat, mondta. Ha nem a hajléktalanellátásban dolgozna, akkor szívesen foglalkozna menekültekkel. “Ugyanazok az értékek fontosak az életemben, mint a munkámban: mások segítése.”
“Az osztálytársaim azzal ugrattak, hogy kaját fogok osztani a hajléktalanoknak. Eltelt tíz év és tényleg” – kezdte saját történetét Ritó Szabolcs, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. Szülei tanácsára kezdett el szociális munkásnak tanulni, de egészen az utolsó évig nem tudta, mit fog ezzel aztán kezdeni. A szenvedélybetegekkel foglalkozó Magadért Alapítványnál végezte zárógyakorlatát, ekkor jött rá, hogy érdemes az emberekkel foglalkozni. Egy rövid angliai kitérő után a Máltai Szeretetszolgálatnál helyezkedett el utcai szociális munkásként. “Volt annyi sikerélményem, hogy legalább valami jót tettem, ha valakit meg tudtam menteni a megfagyástól.”
Úgy alakult élete, hogy újra ki kellett mennie külföldre; gyárakban, raktárakban dolgozott, szinte minden héten máshol. Ugyanolyannak érezte magát, mint azok a hajláktalanok, akik hétről hétre munkásszállókon, átmeneti szállásokon húzzák meg magukat. Barátoktól kért kölcsön, hogy ne dobják ki az albérletből, folyamatos stresszben, bizonytalanságban élt. Egy idő után annyira tarthatatlanná vált helyzete, hogy hazajött.
Tavaly óta dolgozik a Szeretetszolgálat lábadozónak nevezett intézményében. Itt látják el azokat a hajléktalanokat, akik ugyan rossz fizikai állapotban vannak, de már nem szorulnak kórházi ellátásra. Szabolcs feladata, hogy menedzselje további sorsukat; ha van jövedelmük, jobb ellátási formát találjon nekik, ha nincs, akkor pedig segélyhez, munkához juttassa őket. Idősebb ügyfeleit próbálja szociális otthonokban elhelyezni.
Fegyelmezett karakternek tartja magát, szereti meghúzni a demarkációs vonalat, hogy az intézményből kilépve le tudja letenni a munkáját. Ez nem egyszerű, mert sokszor tehetetlennek érzi magát.
“Folyamatosan ugyanazokat az embereket tologatjuk. Nehéz sokáig olyan munkát csinálnod, aminek tudod, hogy nem lesz eredménye.”
Nincs se idő, se lehetőség annyira felépíteni valakit, hogy a lábadozóból kikerülve egyedül is megálljon a lábán. Ezért önvédelemből igyekszik racionálisan szemlélni a munkáját, hogy mindig két lábbal álljon a földön. Így sem könnyű, néhány hónapja a karjai között halt meg egyik ügyfele. “Ez még engem is megreccsentett egy időre.”
Nem tudja, meddig bírja még ezt a munkát csinálni. Most 33 éves, nem akar teljesen másba belevágni, mert külföldön keservesen megtapasztalta, milyen új fiúnak lenni egy munkahelyen. “Ha sok időt töltesz el ebben a szférában, kétségeid lesznek, hogy képes vagy-e másra.” Elkezdett blogot írni a hajléktalanságról, szeretne többet megtudni az ellátóredszer működéséről, kutatni, elemzéseket készíteni, sorolta terveit.
Sokáig még csak nem is látott hajléktalanokat, körübelül a 2000-es évek elején hallott arról először, hogy egyáltalán létezik ellátórendszer – idézte fel első emlékeit a hajléktalanságról Kozma Attila. Ennek az az oka, hogy majdnem másfél évtizedig egy nagyon zárt világban élt, ahová alig jutottak el a hírek. A sorkatonaság után nem talált munkát, ezért úgy döntött, hogy “újra beöltözik.” A katonáskodás végül 13 évig tartott.
Egyszer elkísérte barátnőjét egy szociálpedagógiai órára, és ahogy hallgatta az előadást, az járt a fejében, hogy szívesen tanulna hasonlót. Közben már látszott, hogy a seregben nem fog előrébb jutni a ranglétrán, mert nem volt katonai végzettsége. A szociális munkás szak elvégzése után egy gyermekotthonban önkénteskedett, szerhasználó gyerekekkel foglalkozott. Hamar kiderült, hogy ez nem neki való. A gondolkodása még nagyon a katonaságban uralkodó viszonyok alapján működött, nem volt képes igazán segíteni a gyerekeknek. Így került aztán a Máltai Szeretetszolgálathoz. Akik ismerték, azt tanácsolták, hogy az utcai szolgálatnál kezdjen, mert arra épül az egész ellátórendszer, az a frontvonal. Itt sajátította el az összes tudást, készséget, amire szociális munkásként később szüksége lehetett.
Később átment a BMSZKI-hoz, lassan tíz éve dolgozik ott, három éve vezeti az utcai szolgálatot. “Mindig szerettem volna valamit hozzátenni a dolgokhoz. Ezért vagyok itt én a vezető, mert még mindig így van.” Attila készíti a beosztást és szervezi a szakmai munkát. Ez azzal jár, hogy kevesebbet van terepen, amit kicsit bán, de így hatékonyabban tudja képviselni a szolgálatot a vezetőség és más intézmények felé. “Ha azt mondanám, hogy soha többet nem akarok kimenni utcára, akkor az egészet abbahagynám.”
Attila szerint ahhoz, hogy valaki jól tudjon dolgozni szociális munkásként, teljesen meg kell ismerni önmagát: mik az erősségei, illetve gyengeségei, ha az emberekkel való foglalkozásról van szó. Saját erősségének a kommunikációt tartja, bárkivel képes gyorsan jó kapcsolatot kiépíteni. Voltak reménytelennek tűnő helyzetek, amikor végül neki sikerült rávennie a hajléktalant embert, hogy beüljön velük az autóba és bemenjen a szállóra. “Hogy ezt elérd, nincsen más eszközöd, mint a saját szavaid és személyiséged.” Egy alkalommal kiszálltak egy zavartan viselkedő férfihoz, de mire visszamentek hozzá, már halott volt. “Ezek nehéz pillanatok, mert azt gondolod, hogy tehettél volna valamit, miközben a jelek alapján semmi nem indokolta.”
Volt már, hogy terhesnek érezte a munkáját, nem tudott jó kedvvel beülni az utcai szolgálat autójába. Szerinte ez még nem az igazi kiégés kezdete, hanem az, amikor megkérdőjelezi magában, hogy neki tényleg ezt kell-e csinálnia. "Ha ezeken a dilemmákon túl tudsz jutni, az frankó.”
Balogh Hajnalka pszichológusnak készül, most csinálja a mesterképzést. Akárcsak évfolyamtársai, napközben ő is előadásokra jár, vizsgákra készül. Éjjel viszont a Menedékház Alapítvány Muskétás utcai hajléktalanszállóján dolgozik szociális munkásként. Volt, hogy reggel végzett a szállón, majd ment az egyetemre zh-t írni. “Előtte én is annyit tudtam a hajléktalanokról, mint bárki más, aki sétál az utcán és látja őket” – meséli a 22 éves lány. Az előző félévet Litvániában töltötte, miután hazajött, úgy érezte, valamivel fel kell rázni magát. Ekkor talált rá a Menedékház álláshirdetésére. Előtte sosem foglalkozott hátrányos helyzetű emberekkel, önkénteskedett ugyan egy cserediákprogramokat szervező civil szervezetnél, de az teljesen más volt.
Mindezek ellenére belevágott; április óta dolgozik az intézményben, az első néhány hónap arról szólt, hogy megszokja a közeget. Rájött, hogy emberileg nagyon lehet hozzájuk kapcsolódni. “Látom bennük az apát, a munkásembert, aki ki akar törni.” Egyáltalán nem rémisztő számára egy ilyen helyen dolgozni, azért sem, mert nem lát nagy különbséget a külvilághoz képest. Nem könnyű, de ez is a valóság, tette hozzá. Nem mindig egyértelmű, hogy ő most szociális munkás vagy pszichológus, sokszor keverednek ezek az identitások. A személyközpontúság a közös pont, amit az ügyfelek is értékelnek. Persze olyan is volt, amikor neki kellett az ittas vagy hangoskodó ügyfeleket rendre intenie, mesélte.
Szerinte azért is vették fel pont őt, mert a főnökei meglátták benne azt, hogyan tudná a tanulmányai során megszerzett tudását a hajléktalanellátásban felhasználni. Az egyetemen sosem titkolta, hogy hajléktalanokkal foglallkozik, sőt, még “reklámozza” is.
Az első reakció az szokott lenni, hogy váó. Sokan jönnek oda hozzám, hogy mit csináljanak, ha látnak egy hajléktalant az utcán.
Igyekszik saját környezetében is eloszlatni a hajléktalanságot övező évhiteket, előítéleteket.
Nemrég indult egy rehabilitációs program, amit kifejezetten olyan ügyfeleknek találtak ki, akik rossz mentális és fizikai állapotban vannak. Ebben dolgozik Hajnalka is: fejlesztő és mentálhigiénés foglalkozásokat tartanak nekik. Fontos számára, hogy nincsenek kötöttségek a munkájában, van lehetőség új ötleteket megvalósítani az ellátásban. Az interjú előtt pont a lakókból verbuválódott kórussal próbált a karácsonyi műsorra. Még nem gondolkodott a jövőn, de azt már most tudja, hogy a diploma megszerzése után is szeretne rászorulókkal foglalkozni.
Számára is az az egyik legnagyobb kihívás, hogy érzelmileg ne vigye haza a munkáját, ne azon kattogjon szabadidejében. Az inkább csak fárasztó, hogy gyakran kell éjszaka dolgoznia. És ott vannak még a bogarak; hiába a rendszeres irtás, időről időre megjelennek a szállón és van, hogy megcsípik az embert, sorolta a kihívásokat Hajnalka.
(Borítókép: Végh László / Abcúg)