Jól működő demokrácia csak akkor létezhet, ha a felek elismerik egymást, ám ezt, az egymásba vetett hitet már az első szabad választás után, a talajt veszített kormányzó párt, az MDF és a legnagyobb ellenfél, az SZDSZ is hamar elvesztette, azóta pedig fokozatosan romlott a magyar demokrácia lehetősége. A harminc évvel ezelőtti, jóléti állam ideáját ideje elengedni, ám a 2010-es új rendszerváltás kimenetele még nem ismert. Tölgyessy Péter azt is felidézte, mikor volt Orbán Viktor olyan depressziós, hogy csak jégkorongot, és még focit sem nézett, de a politológus arról is beszélt: a magyar társadalom még nem ismerte fel, mekkora a tétje annak, hogy immár negyedszer választja az ország a nyugatellenesek szövetségét.
Egy rendszernek 25 év haladék elég, a jóléti állam, amely a baloldal és a jobboldal konszenzusának közös ideája volt annak idején, már régen kifutott, mondta Tölgyessy Péter az Eötvös Csoport ”Beteljesületlen reménység – 1989 csodája, majd kudarcba fordulása” című előadásán. Az elemző, a Fidesz – illetve még korábban az SZDSZ – volt parlamenti képviselője évről évre a 2015-ben alapított Eötvös Csoport rendezvényein ad helyzetértékelést a mai közállapotokról és politikai folyamatokról. Ezúttal, – mint maga is kezdte – elsősorban nem aktuális ügyekről szólt. Mivel idén lesz harminc éves évfordulója Köztes-Európa rendszerváltásainak, „1989 máig vezető történetéről” ígért átfogó elemzést az Eötvös Csoport.
A Párbeszéd Házában zsúfolásig megtelt rendezvényteremben (az előadást egy kivetítőn is követni lehetett egy szomszédos teremből, olyan sokan voltak kíváncsiak Tölgyessyre), senkinek nem is kellett csalódni a teljes Európát, elsősorban a szovjet utódállamokat érintő, a rendszerváltás idejére visszanyúló, ám mai gazdasági adatokat is összehasonlító előadásban. Ami azonban a hallgatóságot a legjobban érdekelhette, és az előadót is láthatóan szórakoztatta, az a magyar rendszerváltást megelőző és követő, sokszor kifejezetten személyes emlékek felidézése volt a kerekasztal-tárgyalásokon résztvevő, ott az SZDSZ-t képviselő, majd onnan később kilépett Tölgyessytől.
Az elemző fő állítása, hogy maga a csoda, ami Magyarországon történt a rendszerváltáskor. Azt, hogy vér, illetve nagyobb felfordulás nélkül meg fog szűnni az a berendezkedés, senki nem gondolta, nemhogy két évvel, néhány hónappal előtte sem. Szerinte még az amerikai titkosszolgálat sem tudta, hogy valóban végbe megy 1989-ben rendszerváltás Magyarországon, de még az orosz, szovjet berendezkedés sem számított valójában erre. Utóbbiak vélhetően arra számítottak, hogy a reformisták révén átmentik hatalmukat.
Tölgyessynek 1987 karácsonyán jutott először életében először, miután a nagyanyja meghalt, hogy talán, mire ő is olyan idős lesz, már egy másik rendszerben élhet. Senki sem gondolt tehát arra, teljesen hiteltelennek tűnt az a csoda, amelyek lehetőségét végül Magyarország megkapta – jutott el bevezetőjében a lehetőségig, amelyet világpolitikai folyamatok, elsősorban a rohamos globalizáció sodort elénk.
Tölgyessy szerint 1979 után egyre kevésbé lehetett elzárkózni, a jóléti kapitalizmus elkezdett megváltozni, a neoliberális fordulat piaci teljesítményre ösztönözte az államokat, összességében pedig ennek a folyamatnak a felgyorsulásaként és eredményeként omlott össze a Szovjetunió. Ebben a versengésben ugyanis a nyugatellenes blokk egyértelműen alulmaradt, hosszas vergődése eredményeként bomlott fel és bukott el – magyarázta.
Kádár János és az ő generációja volt az utolsó Magyarországon, amely még hitt abban a rendszerben, amelyért gyakran öltek is
– mondta Tölgyessy, kifejezetten azt érzékeltetve, hogy a fiatalabbak már egyáltalán nem hittek a Kádár-rendszerben, nem hitték el, hogy az lehet sikeres, vagy hogy vezet valahova, és ez okozta a vesztét. Európában ekkortájt már jól láthatóan a jó gazdasági teljesítmény felzárkózást eredményezett a nyugati típusú demokráciákhoz. Számos ilyen minta volt, a spanyoloké volt az utolsó nagy siker, 1989-ben ők voltak a követendő példa. Miattuk úgy látszott, a jóléti, kapitalista váltógazdasághoz tehetség, szorgalom kell, és meglesz a siker.
Mi Magyarországon azt gondoltuk, hogy miért is lennénk mi alább valóak, nekünk is sikerülni fog. Ez az illúzió elbukott
– foglalta össze Tölgyessy Péter, de részletekbe is ment, hiszen annak, hogy ez illúziónak bizonyult, egyáltalán nem csak Magyarországon kell keresni az okait. Nemcsak a köztes európai nemzetek csatlakoztak a Nyugathoz ekkor, hanem hatalmas világgazdasági változás gyorsult fel – a jóléti demokráciákat ez a „tömegesség” ingatta meg. Az elemző szerint mára a magországokban is elbizonytalanodott a középosztály, alóla csúszik ki a talaj, pedig ez a középosztály a lényege, az alapja a demokráciának. A bizonytalanság tetten érhető mindennemű társadalmi polarizációban, a szélsőségek elfogadottságának terjedésében, továbbá az irracionális eszmék terjedésében – nemcsak az internet által –, amely mostanra azt eredményezte, hogy
ma az számít igaznak, ami hihető, nem az, ami tény.
Tölgyessy szerint egyébként Európában és Amerikában nagyon hasonló problémák jelentkeznek, és miközben Európában a sikertelenebb országokban már megsemmisült a politikai elit, a sikeres országokban a szélsőségek és az extremitások nyernek teret a társadalmi elbizonytalanodás révén. Mindenesetre az mára tény, hogy a felzárkózási sikerélmény az új belépők számára Európában lehetetlenné vált. Pedig ha nem is ez alapozta meg, de ez tette vonzóvá a demokratikus berendezkedést.
Az elemző beszélt arról is, hiába szerepelünk tényezőként a nyugati sajtóban, Orbán Viktor neve mára mindenhol a művelt világban ismertté vált – jól vagy rosszul, de ismert a neve –, viszont a nagy siker, a reménybeli fejlődés nemhogy Magyarországon, a térségben is elmaradt. Persze nem annyira, mint amilyen rossz állapotban a déli országok vannak, vagy amilyenbe kerültek a gazdasági válság hatására, de mivel a remények, amelyet a rendszerváltáshoz kapcsoltak az emberek nem teljesültek, érthetően csalódottak. A magyar politika, a magyar közvélemény haragot, elégedetlenséget generál újra és újra. „A magyar panaszkultúra óriási bűnbakkeresése nem visz előre” – mondta Tölgyessy, de hogy érthetőbbé tegye ennek okát, tisztázta: az utóbbi egy-két évben a magyar társadalom 8-9 százaléka elérte a nyugati életszínvonalat, még legalább 30-40 százaléka részesül a gazdasági eredményekből valamilyen módon, viszont 40 százalék „roncstársadalom”, totális elszegényedés, és elharapózott a vidék-Budapest ellentét.
Mindezt az elmúlt 30 év elvesztegetett lehetőségének tudja be Tölgyessy, egyáltalán nem 2010-re, sokkal inkább 1990-re visszavezetve az okokat. Persze gazdasági értelemben az elemző szerint sem egységes az elmúlt 29 év. Mindezt részletezte is, kiemelte a pozitívumokat, így például az utolsó két évet, amely szerinte nemcsak gazdasági siker, hiszen a növekedés 10 százalékos volt, de a komoly reálbér-növekedés révén egyértelmű fellendülést is mutat. Tölgyessy szerint nem szabad ezt eltagadni, hiszen ennek is köszönhető 2018 választási eredménye.
Ugyanakkor, „ha a nagy átlagot nézzük, 30 év alatt az ország egyértelműen átlag alatt teljesített”, mondta hozzátéve, mégis vigyázna az abszolút kudarc kifejezéssel. A magyaroknak ugyanis nem sikerült a nagy ugrás, az utolsó száz évben ennek ellenére ez a 30 év volt a legjobb időszak, mondta, igyekezve eloszlatni a Kádár-korszakot érintő nosztalgiát.
Tölgyessy emlékeztetett: Kádár érájának gazdasági teljesítménye katasztrófa volt Magyarországnak, még ha az átlag háztartásoknak ez a korszak adta meg egyedül a tervezés lehetőségét (1963-1979 között legfeljebb), 1973-ban megkezdődött az eladósodás, a leszakadás, 1979-re pedig már a gazdasági válság uralkodott minden intézkedés mögött. Tölgyessy szerint egyébként is kispolgári kommunizmus volt a Kádár-rendszer, a Nyugat tőkeinjekciói tartották fenn a látszatot, és azon kevesek – eleinte alig néhány ezer ember –, akik az ellenzék köré csoportosultak, éppen a látszatbiztonságot utasították el, miközben a Kádár-rendszerben a jóléti intézkedések álbiztonsága, a szabálykerülés főszabálya és reformerség kezdett eluralkodni.
Ami drámává teszi ezt az egész történést, az az, hogy nem a nagyapánkkal, apánkkal történt, hanem velünk, hogy nem elmesélték, hanem átéltük, hogy a vágyaink nem teljesültek be
– fogalmazott a rendszerváltás elbukott reményeiről Tölgyessy, aki szerint a Kádár-rendszernek jóemlékűsége és hagyományai sok mindent meghatároztak a rendszerváltást követő évtizedekben. Az ugyanis az első szabad választás után azonnal kiderült, hogy a magyar gazdaság teljesen versenyképtelen valódi piaci viszonyok között – a magyar reformok pedig nem hoztak növekedést, csak fellazították a berendezkedést bárminemű hatékonyság nélkül. A politológus szerint a fizetésképtelenség szélére sodródott kádári Magyarország azért nem lett az, mert a nyugati hatalmaknak nem volt ez érdeke, drága hitelekből sokáig fenn lehetett tartani a látszatot.
Tölgyessy megismételte: sokan felismerték ezt, ezért Kádár generációja volt az utolsó, amely hitt a rendszerben, sőt vélhetően Kádár is értette azt, hogy az a rendszer sosem juthat el egy működő kapitalizmusig. A reformerek ellenben ezt cáfolták, így pedig ebből csakis vergődés következhetett. Itt ugyanakkor pozitív szereplőként Grósz Károlyt említve, az ő Kádárra gyakorolt hatását emelte ki az elemző, amelynek eredményeképp 1987-ben már megszülettek a kapitalizmust megalapozó törvények. De maradt az egypártrendszer, amelyet Grósz és a reformerek sem vetettek el.
Csakhogy ellenzékiség nem volt belekalkulálva ebbe a rendszerbe, és mivel az eladósodottság miatt a Nyugat felé politikai eminensnek kellett lennünk, az állampárti vezetés példamutatóan tárgyalásokba bocsátkozott az ellenzékkel, amelynek az elején 1-2, maximum tízezer ember adott hitelt. A kicsi, törékeny, szétaprózott ellenzék, amely végül az egypártrendszer kihívója lett, Tölgyessy legnagyobb bánatára sem akkor, sem később nem tudott nagyobb állampolgári részvételt elérni.
Magyarországon egyetlen egy dolog mozgatta meg az embereket tömegesen és átfogóan. Ez a bécsi bevásárlás lehetősége volt
– fogalmazott, hozzátéve, emiatt a pártállam vezetői úgy érzékelték, hogy az ellenzék nem jelent fenyegetést, nem veszély. Így aztán a kerekasztalon Tölgyessy szerint rögtön el is fogadták a szabad választásokra vonatkozó követelést, és nem azért, mert hitet váltottak volna, hanem azért, mert annyira biztosak voltak benne, hogy az nem vet véget a hatalmuknak. A választás éjszakája ráadásul Tölgyessy szerint síri csöndben zajlott, mintha csak az emberek a Kádár-rendszer békéjét és nyugalmát féltették volna. Felidézte, más országokban az utcán voltak az emberek, örömittasan. Ez szerinte a függetlenségpróba volt, hiszen azok az országok lettek a legsikeresebbek – balti országok – ahol megértették, hogy érdemes áldozatot hozni a hazáért. Ez azonban Magyarországon nem volt jellemző, persze 1988 környékén volt elképesztő felszabadulásérzés, de nem a választáskor.
Arról is beszélt, hogy a kerekasztal részvevői, az ellenzékiek sokszor hitüket vesztették a tárgyalásokon, számukra ugyanis nem az volt a kérdést, hogy mi lesz a rendszerváltás után, hanem hogy lesz-e egyáltalán valami. Felidézte azt is, hogy az előadást az első sorban követő Sólyom László és Tölgyessy ketten kezdték meg a tárgyalásokat, és mivel lehallgatták őket, az utcán sétálva beszélték meg a fontos dolgokat, de eszükbe sem jutottak súlyosabb következmények. Abban a kerekasztal résztvevői konszenzusra jutottak, hogy semmiről nem akarnak megegyezni, ami a jövő, csakis a demokratikus választásokról hajlandóak beszélni. Ezt persze szélesen véve, de ami már a jövő rendszerét érintette, eredetileg a demokratikusan megválasztott parlamentre bízták volna. Itt jött a képbe vezető politikai szereplőként, vérbeli politikusként Antall József.
Élő embertől nem hallottam úgy kimondani a kommunista szót, mint Antall Józseftől
– idézte fel Tölgyessy, úgy rajzolva a későbbi miniszterelnök jellemét, hogy miközben a Kádár-rendszerben szocializálódott, vérbeli politikus volt, ráadásul '56 miatt nagyon kerülte a radikalizálódás gondolatát is. Az emlékek sorából az is kirajzolódott, Tölgyessy nem hitt semmiféle kettős hatalomban, kiegyezésben, ezért ebben komoly vitája volt Antallal, aki eredetileg talán még ilyen, a pártállammal való koalíciós kormányzást lehetővé tévő konstrukcióba is belement volna, sőt tárgyalt is olyasmiről, ami az elnöki rendszer felé vitte volna el Magyarországot. Végül közös döntéseket hoztak, volt egy társadalmi konszenzus. „Akárhogy is, sikerült az ellenzéki kerekasztalt egyen tartani”, mondta végül Tölgyessy, olyan kulisszatitkokat elárulva, hogy bizonyos értelemben még az Alkotmánybíróság létrehozását is, mikor felvetette, teljesen rábízták. Így kérte fel, és beszélte rá Sólyom Lászlót az elnöki poszt elvállalására.
Az elemző szerint az ellenzék egységes tudott maradni a döntő pillanatig, és szerinte elbizonytalanodásaik ellenére sem adták fel, mert a környező országok példáiból látszott, hogy ez nem egy kivételes magyar út, hanem követendő példák állnak előttünk. Aztán viszont ez az egység nagyon hamar eltűnt, szertefoszlott. Tölgyessy több emlékét is felidézte Antall kapcsán, például azt, ahogyan a sikeres népszavazás után, látva a külföldi példákat, a későbbi miniszterelnök azt mondta, önállóan indul az MDF-fel és semmiféle szövetség nem elképzelhető. Így az MDF – döntően baloldali szavazókkal, amely Tölgyessy szerint alig titkoltan az MSZP miatt következett be – megnyerte a választást.
Antall újítása nem a békés átmenetben, hanem a jobboldal felfedezésében volt – mondta Tölgyessy, elismerve, ez kellett, erre szükség volt, és a térségben elsőként Antall csinálta meg. Csakhogy az ő hatalmas pechje az volt, hogy ehhez elmaradt a gazdasági csoda, a hallatlan eredményesség, ami a demokrácia sikerét igazolta volna a közvélemény számára. Jött helyette a visszaesés, és nem csupán az, hanem a Kádár-korszak biztonságát gyorsan felváltotta a kiszámíthatatlanság, egyenlőtlenség, így Antallt hamar elérte a társadalmi elutasítottság. Eközben ugyan megalakult az MDF-kormány, de nem volt nagykoalíció, Antall ezzel magára vette a gyenge kormányzást, és noha az MDF–SZDSZ-megállapodással rengeteg dolgot keresztül tudtak vinni, kiéleződtek a konfliktusok. Tölgyessy szerint éppen az SZDSZ volt a legnagyobb ellenzéki erő, ennek ellenére az együttműködés számra és Antall számára nem volt kérdés.
Azt képzeltem, hogy jól működő demokrácia csak akkor létezhet, ha a felek elismerik egymást. És ezt hiszem ma is
– fogalmazott Tölgyessy, kifejtve: ha minden választás rendszerváltás, akkor vége, akkor az nem demokrácia. „A két félnek el kell ismernie egymást legitim népképviseletként”. És ez történt, csakhogy aztán jött a gazdasági zuhanás, miközben volt egy hatalmas kádári tömeg, a reformisták, akik elvesztették állásukat, pozíciójukat, azaz a régi elit talajt veszített. Ezt az Antall-kormány vezényelte le, a szabad demokraták nem nézték jó szemmel, sőt kezdték felismerni partnerükben, a kormányzó pártban a régi jobboldalt. Tölgyessy megismételte: csak akkor működhet egy demokrácia, ha mindkét fél tudomásul veszi, hogy a másik fél eredendően jóindulatú és jót akar. Ezt vallotta akkor is, el is távolították az SZDSZ vezetéséből, ironizált.
Jött ugyanis az önkormányzati választás, sok helyen az SZDSZ és a Fidesz nyert, a benzinár-emelés pedig országos botrányt hozott, amit sokan egyfajta lehetőségként éltek meg az SZDSZ-ben arra, hogy meg lehet buktatni az igaziból még nem is működő kormányt.
Míg 1989-ben tehát volt egy alapkonszenzus (Tölgyessy szerint az első, aki ezt felmondta, az Csurka István volt), a választást követően összecsuklott a magyar gazdaság, a kormányzó párt igazságtalanságai és gyakorlatlansága miatt pedig megbicsaklott a partnerség a demokrácia elkötelezettjei között. Ráadásul az 30 eltelt év során a már akkor kialakult árkok mentén, az ellenfelek egyre csúnyább eszközökkel rontanak egymásra, „minden táborocskának megvan a maga fekete lyukja”, amelyet a saját médiája táplál.
Tölgyessy nem titkolta kritikáit a mindenkori kormánypárti és – szerinte – ellenzéki média felelőssége kapcsán, de a politikai szereplők és a társadalom álláspontja szerint közösen okozták, hogy a magyar demokráciának egyre rosszabbak az eredményei.
Egy rendszernek 25 év haladék elég, a jóléti állam, amely a baloldal és a jobboldal konszenzusán alapult volna annak idején, már kifutott
– jelentette ki az elemző, majd csak röviden kitért arra, hogy 2010-től egy új rendszerváltás ment végbe. Tölgyessy biztos volt benne, amikor a Fidesz elfogadta az alkotmányát, azaz alaptörvényét, hogy az csak a kezdete a „csodálatos forradalomnak”, ami ugye a szavazófülkékben ment végbe. Orbán Viktor a nem leváltható, irányított demokráciák klasszikus nyugatellenességét ugyan felmutatja, ám ennek a rendszernek azonban sajátos jellemvonásai, és ezzel együtt elképesztő tartalékai vannak: érti a magyarok lelkét, és elkezdett kísérletezni a magyar gazdasággal – sok kísérlete telibe talált már és ki tudja, hol ennek a vége, mondta az elemző.
Tölgyessy persze beszélt más aspektusokról is, például arról, hogy válságban van a nyugati civilizáció, éppen ezért sok ponton lehet igaza Orbán Viktornak, ám mégis rátette a politikáját egy olyan útra, amelyen már háromszor volt a XX. században Magyarország, hiszen a nyugati civilizációval ellentétes hatalmak oldalára állt. Ez pedig már háromszor elbukott politika volt korábban. Orbán saját és sajátos rendszerének tehát nagy kérdése, hogy kinek lesz igaza, azaz valóban itt a Nyugat vége, vagy ismét a nyugatellenesek buknak el. Tölgyessy azt is megjegyezte, úgy látja, a magyar társadalom még nem is érti, hogy mekkora a tétje annak, hogy az elmúlt száz évben már negyedszer fordulunk el a Nyugattól.
Az a félelmem, hogy ezt a második rendszerváltást a társadalom együtt csinálta. Ez nem csak a politika volt – mondta már előadását követően egy kérdésre. Tölgyessy sok idevágó felvetésre a sajtó felelősségéről is beszélt, bizonyos történelmi áttekintések esetében számon kérve azt is, hogy a most ellenzékben lévő sajtó korábban nem volt következetes – a Kádár-rendszer résztvevőinek elszámoltatásában például. A Fidesz, Orbán Viktor vagy épp a társadalom fordulatát, elfordulását firtató kérdésre pedig felidézte azt is: ha volt pártja, képviselője a nyugatosságnak, az Orbán Viktor és a Fidesz volt. Tölgyessy nem hárította a felelősséget, több erre kíváncsinak is azt mondta, egész előadása szólt arról, hogy hol is rontották, rontottuk el. Ugyanakkor az egyik válaszból az is jól kiérződött, a társadalom beállítódottsága már a második választást követően látszott, és a Nyugat-párti politizálás esélyei is napirendre kerültek:
Azt kell mondjam, mert akkor még barátom volt Orbán Viktor, olyan depressziós volt, hogy csak jégkorongmeccseket tudott nézni – még focit sem – és azt mondta, hogy „Péter, mi nem kellünk senkinek, ezeknek Horn Gyula kell”
– szólt például a történet a mai miniszterelnökről, aki akkoriban még a Nyugatot szívta magába, az érdekelte, aztán ezt elkezdte ledobálni magáról és inkább azt kezdte használni, amit otthonról hozott, ezzel jobban ráérzett a magyar társadalom igényeire. Tölgyessy végül kritizálta az erőszakot, amelynek új szintre emelkedését és elfogadottá tételét ő az ellenzék felelősségeként említette, majd pedig a kérdésre, hogy mi a második, a 2010-es rendszerváltás jövője, azt mondta:
egyre jobban megyünk arra felé, hogy ez egy tartós rendszer legyen. Ezen két olyan dolog változtathat, az egyik a hübrisz, a másik az utódlás, de sokkal inkább a nemzetközi folyamatok befolyásolják majd, meddig marad így magyarország.
Tölgyessy egy korábbi Eötvös-előadáson egyébként már beszélt a rendszerváltás és a mai hatalmi helyzet akkor érzékelhető párhuzamairól. Akkor azt mondta: személyesen élte át az egypártrendszer végét, és 1989-ben sem látszott még, hogy rendszerváltás jön. Orbán Viktor is megélte, ahogy váratlanul összedőlt egy erősnek tűnő rendszer – ezért ennyire feszült most a sajátja védelmében – fogalmazott akkor Tölgyessy, aki szerint Orbán azért is ideges, mert 1989-ben láthatta, milyen gyorsan dől össze a legstabilabbnak látszó építmény is.
(Borítókép: Bődey János / Index)