Februárban ismét a politika fókuszába került a magyar haderő kérdése. Budapestre látogatott Mike Pompeo amerikai külügyminiszter, aki védelmi és gazdasági kérdésekről egyeztetett a magyar féllel, és a kormány több politikusa is a hadsereget érintő tervekről beszélt.
A legnagyobb visszhangot Orbán Viktor nyilatkozata váltotta ki. A miniszterelnök a Pompeo-látogatás után azt mondta: fontos a NATO, de nem gondolja, hogy Magyarország biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni. Németh Szilárd pedig közölte: Orbán kérése, hogy a hadsereg „bármely más nemzet fegyveres erejével” fel tudja venni a versenyt. Vagyis a nyilatkozatok alapján arra készülünk, hogy a NATO-tól függetlenül is meg tudjuk védeni az országot.
A meglepő, kampányszerű megszólalások leginkább arról szólnak, hogy rengeteg pénzt költött és fog elkölteni a kormány a hadseregre, ennek okát pedig valahogy meg kell magyarázni. Orbán kijelentése nem üt el egy NATO-ban is létező narratívától: az 1949-es alapító okirat szerint az 5. cikkely kimondja a kollektív védelem elvét, míg a 3. cikkely szerint a tagállamoknak mindent meg kell tenniük saját védelmük érdekében is.
„Ahhoz, hogy kollektív védelmet tudjanak biztosítani az államok, előbb a saját haderejüket kell rendbe tenni" – mondta az Indexnek Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa. Szerinte a haderőfejlesztés nem a jelenről, hanem a jövőről szól: ha a következő húsz évben romlik a biztonsági helyzet, és esetleg katonai konfliktus lesz, akkor nem lehet majd hirtelen a kalapból előhúzni egy hadsereget.
Csiki Varga szerinte egyrészt ebbe a koncepcióba illeszkedik a mostani haderőfejlesztés, másrészt a NATO-n belüli viszonyok is megváltoztak Trump elnökségével. A korábban szinte „automatikusnak tekintett” amerikai beavatkozást, a védelmi garanciák érvényességét a Trump-adminisztráció, úgy tűnik, függővé teszi attól, hogy a többi tagállam is elvégzi-e a vállalásait, vagyis akkor érvényesek az amerikai biztonsági garanciák, ha mindenki beleteszi a magáét a kollektív védelem és válságkezelés közös feladataiba.
Fontos látni, hogy ebben egyébként nincs törés az amerikai külpolitikában, már az Obama-kormányok alatt is téma volt, hogy az európai szövetségesek nem fejlesztenek elvárható mértékben. Obamáékhoz képest Trump verbálisan keményebb politikai nyomásgyakorlást folytat, ugyanakkor Csiki Varga szerint semmilyen szinten nem reális, hogy az USA kilépjen a NATO-ból: ők hozták létre, és ők is kovácsolták egybe a szövetséget.
A NATO-n belüli mechanizmusok változása már Trump megválasztása előtt elkezdődött. A 2014-es ukrajnai események után a NATO fenyegetéspercepciója jelentősen megváltozott, mert kiderült, hogy ez az Oroszország már nem az a katonai szereplő, amelyik az azt megelőző két és fél évtizedben volt. A 2014-es walesi NATO-csúcstalálkozó új irányba állította a szervezetet, az ukrajnai események segítettek a NATO húszéves, intenzív műveleti időszakának lezárásában – írta Szenes Zoltán volt vezérkari főnök a Külügyi Szemlében megjelent tanulmányában. Ekkor eldöntötték, hogy mindenkinek költenie kell, a pénzt pedig nem felhalmozzák, hanem a haderő modernizálására fordítják. „A haderő modernizációja nem fegyverkezési versenyt jelent, hanem a képességek helyreállítását” – fűzte hozzá Wagner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.
Wagner szerint Magyarországon 2010-ben költöttek a legkevesebbet a honvédségre, hogy be tudják foltozni az egyéb lyukakat a költségvetésben. 2012-től kezdtek arról beszélni, hogy majd 2016-tól többet fognak költeni a hadseregre, ezt a szakértők akkor kétkedve fogadták, a 2014-es ukrajnai események után azonban már nem volt kérdés, hogy a kormány végre fogja hajtani ezt az ígéretét.
A fegyveres erők modernizációja nemcsak nálunk van napirenden, hanem számos európai NATO-tagállamnál.
Harminc éven keresztül nagyon sok NATO tagország kispórolta a pénzt a hadseregéből, mert úgy gondolták, hogy a hidegháború után beállt a béke, különben is itt vannak az amerikaiak, nekik pedig van atombombájuk, úgyhogy majd megvédenek minket
– mondta Wagner Péter.
Magyarország a csatlakozáskor egy közepes dandárt ajánlott fel a NATO számára, ezt az ukrajnai válság után a szövetség kérésére egy nehéz dandárra módosította. A beszerzésre kerülő új harckocsik (ebből vettünk 44-et) és a tüzérségi rendszerek (ebből 24-et) nagyrészt valószínűleg ehhez az alakulathoz fognak kerülni – mondta Wagner.
Hozzátette: a honvédség modernizációja, a képességeinek fejlesztése a NATO-val egyeztetve, összhangban történnek, ezért a folyamatok erős félreértésének minősítette azokat a sajtófeltételezések, amelyek a legutóbbi Pompeo–Szijjártó-találkozó után hangzottak el, és amelyek szerint azért nem bizonyos rakétavédelmi rendszert veszünk, hogy ne húzzuk ki a gyufát Putyinnál. „Putyin vagy inkább az orosz vezetés tisztában van vele, hogy a NATO-tagállamok nagy ugrást fognak végre hajtani a katonai erejük minőségét tekintve” – jelentette ki.
Miközben elkezdtek fejleszteni a NATO-szövetségesek, az EU vezetői közös európai hadsereg felállítását is szorgalmazzák. Bár a Trump-megszólalások azt mutatják, hogy az amerikai biztonsági garancia „rezeg”, olyan eset is elképzelhető, hogy ha például az USA egy csendes-óceáni konfliktusban vesz részt, akkor nem tudna segítséget nyújtani Európában. Ilyen esetekben Európának is képesnek kell lennie a reagálásra. Másrészt vannak olyan konfliktusok (észak-afrikai válságok, Szíria, Líbia), ahol Európa „nincs a tárgyalóasztalnál”, egyszerűen azért, mert nincs önálló, közös hadereje, amivel ha kell, közvetlen beavatkozással tudja alakítani a helyzetet.
A közös európai hadsereg ügye mégis ellentmondásos Csiki Varga szerint, mert bár jól hangzik, hogy végre van egy kérdés, amiben Merkel, Macron és Orbán is egyetért, valójában ez az integráció jelenlegi szintjén nem tűnik reálisnak politikailag.
Közös hadsereghez közös döntéshozatal kell, de mennyire elképzelhető, hogy ha van egy közös európai művelet, amelybe mélyen be vannak ágyazva a Magyar Honvédség alegységei, akkor arról politikai és műveleti szinten nem Budapesten vagy Székesfehérváron döntenek, hanem mondjuk Brüsszelben?
– tette fel a kérdést a kutató.
Ehhez erősebb politikai szolidaritás és mélyebb együttműködés szükséges. Csiki Varga szerint – ha ennél a három országnál maradunk – Merkel, Macron és Orbán is másra gondol, amikor közös európai hadsereg felállításáról beszél. A németek az európai területvédelmet erősítik, a franciák az afrikai konfliktusok kezelését szorgalmazzák, a magyar elképzelések pedig főleg a migrációs folyamatok lassításáról szólnak.
Csiki Varga szerint nincs annak realitása, hogy a magyar honvédség külföldi beszállítóktól való függősége jelentősen csökkenjen. Itthon 30-35 vállalat rendelkezik védelmi ipari profillal is, nagy haditechnikai eszközrendszerek gyártására nem képes az ország. Ennek óriási költsége lenne, és nem is erre utalnak az európai folyamatok. Világszínvonalú technológiát gyártó német és francia hadiipari vállalatok olvadnak össze, annyira drága a kutatás és fejlesztés és olyan intenzív a verseny a piacokért. Az önellátásra törekvés egyes részterületeken üdvözlendő, de ennek egy kis ország esetében jól látható (anyagi-technológiai) korlátjai vannak.
Bár például az Airbus Helicopters alkatrészgyárat fog létesíteni Kelet-Magyarországon, ettől még nem fognak helikoptereket gyártani itthon. Nagyjából hasonló ez a helyzet, mint az Audié: gyártanak itthon elemeket, de az autó gyártását és értékesítését lehetővé tevő mérnöki munka nem itt zajlik – bedolgozunk a folyamatba, de ettől még nem „magyar termék". Annak viszont lehet realitása, hogy legyen olyan magyar vállalat, amely beszállítóként bedolgozik a gyártósorba, ezzel munkahelyeket, jövedelmet és technológiai innovációt teremtve.
(Orbán Viktor miniszterelnök fogadja Mike Pompeo amerikai külügyminisztert a Karmelita kolostorban 2019. február 11-én. Fotó: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs)