Március elején viszonylag váratlanul kiderült, hogy Tarlós István olyan dolgot kért a miniszterelnöktől, amit nem tud teljesíteni.
A főpolgármester szerint jó lenne átalakítani a budapesti parkolási rendszert, ebből azonban kezelhetetlen politikai feszültség keletkezne, így – bár hiába nem tetszik egyiküknek sem – Orbánnal egyetértésben nem nyúlnak hozzá.
Ez a kijelentés nem lenne nagyon meglepő egy olyan országban, ahol a politika nem uralja az élet egyre több területét, ahol a hatalom nem igyekszik minél inkább saját mindenhatóságát bizonygatni az állampolgároknak. Magyarországon azonban más a helyzet.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kilencedik évére Orbán Viktor és a Fidesz számos területen kisebb-nagyobb konfliktusokkal átformálta a közállapotokat. A miniszterelnök új alkotmányt adott az országnak, ezt annyiszor módosította, amennyiszer szükségesnek látta, most is épp készül egy nagy revízióval; átalakította a tulajdonviszonyokat a bankrendszerben, médiában, közműszektorban; saját embereit, párttársait ültette szinte minden fontos pozícióba (Alkotmánybíróság, NVB, jegybank, ügyészség, köztársasági elnök stb.), korábbi barátját, politikai szövetségesét legyőzte; egy másik barátja a hazai közbeszerzések és uniós pénzek hátán a világ egyik leggazdagabb embere lett.
Lehetne még folytatni a sort, de talán már ennyiből is látható, hogy Orbán Viktor számára nincs lehetetlen Magyarországon. Legalábbis a konfliktusokat jellemzően nem kerüli el a miniszterelnök. Van azonban néhány terület, amibe különböző okokból, de az elmúlt kilenc évben beletört a miniszterelnök bicskája.
Orbán Viktor szerint „lesz egy nagy átfogó cigány, roma felzárkóztatási programunk is, amit meg fogunk indítani a következő időszakban". Ez a nem túl konkrétnak hangzó ígéret származhatna éppen a 2010-es választásokat megelőző időszakból, azonban a kormányfő 2019. február 22-én mondta. A kijelentést árnyalja, hogy átfogó romastratégiát először 2011 novemberében dolgozott ki a kormány. Majd nyolc év múlva ebből – mint látjuk – egy újabb ígéret lett.
A cigányság felzárkóztatásának ügyével a rendszerváltás óta egyik kormány sem tudott mit kezdeni (kérdés persze, hogy valójában akartak-e), nem volt ez másképp az elődjeihez képest lényegesen nagyobb politikai hatalommal rendelkező Orbán-kormányokkal sem. Hiába hangzottak el nagy tervek, ismét csak egy újabb felzárkóztatási program készül, és nem arról van szó, hogy az előző annyira jól sikerült, hogy azt folytatják.
A hazai cigánysággal kapcsolatban a kormány tagjai egyébként nem integrációt vagy esélyteremtést emlegetnek, hanem a romákat leggyakrabban az ország rejtett tartalékaként emlegetik. „Ha nekünk képzett (...) sok százezres munkaerőpiacra lesz szükségünk, akkor elsőként a Magyarországon élő roma közösség képzésével, oktatásával, nevelésével, munkaerőpiaci részvételre való felkészítésével kell foglalkoznunk" – mondta Orbán 2014 októberében (az önkormányzati választások előtt néhány nappal) Farkas Flórián Lungo Drom-elnök, egyben fideszes képviselő társaságában. 2018-ban a kormányfő még mindig arról beszélt, hogy erőforrást lát a roma közösségben.
A területen elért eredményektől nem független Farkas Flórián személye, akit 2014-ben kért fel miniszterelnöki biztosnak Orbán, hogy „istápolja" a roma közösséget. Az időszak meghatározó története a Híd a munka világába program, ahol úgy költöttek el több milliárd forint (uniós) támogatást, hogy gyakorlatilag egyetlen hátrányos helyzetű romát sem juttattak munkához. Az ügyészség az ügyben négy év alatt sem jutott el gyanúsítotti kihallgatásig .
A szavazókat a romaintegrációnál valószínűleg még jobban érdeklő/érintő kérdés, hogy mi van az egészségüggyel. Bár Orbánék 2010 óta számos vidéki kórházat felújítottak, indultak ösztöndíjprogramok és béremelések is történtek az ágazatban, az egészségügyi struktúra alapvetően ugyanaz maradt: egy alulfinanszírozott rendszer orvosbárókkal, hálapénzzel, jelentős orvos- és nővérelvándorlással.
Az egészségüggyel kapcsolatos hírek 2019. márciusban még mindig arról szólnak, hogy a területért felelős miniszter (aki most ugyan épp egy orvos, de nincs önálló egészségügyi tárca) tízpontos csomaggal készült az egészségügy megreformálásra, azonban ez már azelőtt elbukott, hogy a kormány elé került volna.
Kásler Miklós a teljes ellátórendszer megmozgató csomagot szeretett volna, benne a sürgősségi és a háziorvosi ellátás modernizálásával, a daganatos, a keringési és a mozgásszervi betegségben szenvedő, a gyermekgyógyászati, továbbá a pszichiátriai páciensek gyógyításával foglalkozó országos intézetek fejlesztésével. Ezekből nem lesz semmi, átfogó reformok helyett továbbra is legfeljebb ráncfelvarrás várható, miközben a minisztérium jelentése szerint 2017-ben 24 ezer haláleset lett volna elkerülhető, ha a betegek időben a megfelelő kezeléshez jutnak
Érdemes felidézni, mit mondott Orbán Viktor 2016-ban a nagykanizsai tévének adott interjújában az egészségügyről a Fidesz 2010-es vállalásairól:
„Reális elvárás, hogy négy év múlva ott legyünk, ahol a futball van, vagyis a világbajnokság harminckettes döntőjében, és nem is szeretném, ha bárki lejjebb tenné a mércét" – jelentette ki a 2010-es focivébén a miniszterelnök. Futball-világbajnokság közelébe azóta sem jutott a magyar csapat, és bár egyszer járt és milyen szépen is szerepelt a magyar válogatott Eb-n, most is épp azért küzdenek a fiúk, hogy felborítva a papírformát, kijussanak a kibővített Európa-bajnokságra.
A helyzet különösen azért lehet fájó a miniszterelnöknek, mert az állami és pártpolitikai hátszélnek hála soha nem áramlott még annyi pénz a fociba, mint 2010 óta. 2020-ig 32 stadion épül fel az országban 350 milliárd forintból, megbecsülni is nehéz, hogy tao formájában hány milliárd forint támogatást juttattak magáncégek futballklubokhoz, fideszes oligarchák és politikusok pedig sorra vették át az egyesületek irányítását.
A magyar fociban akkora lett a forrásbőség, hogy akár még a másodosztályban is millió fölött kereshet egy futballista, az élvonalban játszók 2,5 milliós átlagfizetése pedig bőven megállja a helyét a régióban. Az viszont kérdés, hogy a 2014-ben javasolt strukturális reformok megtörténtek, megtörténnek-e. Csányi Sándor MLSZ-elnök még néhány hete is azt mondta, hogy sok tennivaló van még a fociakadémiákon.
Nem a budapesti parkolási rendszer az egyetlen közlekedéssel kapcsolatos probléma, amelyet nem tudtak megoldani 2010 óta. A MÁV és a Volán-társaságok összevonása már 2010 előtt is téma volt, és az Orbán-kormányok is többször célul tűzték ki a helyzet megoldását.
Az integráció előkerült a 2011-es Széll Kálmán-tervben (amelyben csökkenő jegyárakat ígértek az integráció utánra), a MÁV és a Volán-társaságokat tömörítő Nemzeti Közlekedési Holding létrehozását 2012. január 1-re ígérték – írta a témáról szóló összefoglalójában a Hvg.hu.
Pár hónappal később lemondtak az összevonásról, hogy aztán 2014-ben ismét előkerüljön a koncepció. Miniszteri biztosként Vitézy Dávid is foglalkozott az összevonás lehetőségeivel, az elképzeléseit a kormány nem valósította meg, és bár Lázár János is belebegtette, hogy lehetne kezdeni valamit, a vonat és busztársaságok – Európában egyedülálló módon – továbbra is egymás konkurenseként működnek.
Jó példa erre a Székesfehérvár–Budapest-vonal. Itt az állam 100 milliárdot költött a vasútvonal felújítására, több milliárdot járműbeszerzésre, a korszerű, klímás motorvonatok helyett a Fejér megyeiek többsége mégis busszal jár Budapestre. Az ok egyszerű: a Volán-buszok a megye összes településéről a buszpályaudvarra viszik az embereket, így aki fel a fővárosba akar jönni, az vagy felszáll egy buszra, ami közvetlenül elhozza, vagy felszáll egy buszra, ami elviszi a vasútállomásra, ahol majd átszállhat a vonatra.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)