Az utóbbi években ezrével érkeznek Magyarországra olasz huszonévesek, akik megelégelték az otthoni, kilátástalan viszonyokat. Budapesten átlag feletti fizetést kapnak a multiknál, ahol a nyelvtudáson kívül semmilyen végzettséget nem várnak tőlük. Ebből a pénzből még a dráguló albérletet is ki tudják fizetni, ráadásul a belvárosban lakhatnak, közel mindenhez. A szüleik fejében Magyarország szinte Oroszországgal egyenlő, ha tudják egyáltalán merre van. Számukra azonban Budapest az önállóságot és a kényelmes életet jelenti. Csak ne lenne olyan hideg. Az Abcúg riportja.
Ciao!
Nikita Coltortit mosolyogva köszöntötték a pult mögött álló, fehér kötényes férfiak, amikor szerda este nem sokkal nyolc előtt belépett kedvenc budapesti pizzázójába. Otthonosan mozog errefelé: ismeri a dolgozók többségét és a tulajdonost is, aki Nikitához hasonlóan néhány évvel ezelőtt érkezett Olaszországból.
“Anyukám először meglepődött, azt sem tudta, hol van Magyarország” – mondta a 26 éves Nikita néhány perccel később, immár két pizzaszelettel a papírtányérján.
2015 októberében még ő is csak egy hosszú hétvégére utazott Budapestre, a következő tavasszal viszont már lakást keresett. “Az akkori barátom ismerte egy budapesti olasz étterem vezetőjét, akivel korábban együtt dolgoztak Olaszországban. Meggyőzte, hogy neki is érdemes lenne idejönnie, mert rengeteg a lehetőség”. Nikita akkoriban sminkesnek tanult odahaza, az alig kétszázezer lakosú Perugiában, de amint befejezte a képzést, követte a barátját Magyarországra.
Eleinte nehezen boldogult, megfelelő angol nyelvtudás híján alig talált munkát, végül fagylaltárusnak vették fel abba az étterembe, ahol a barátja is dolgozott. Itt másfél évet húzott le, nem túlságosan élvezte, rosszul is keresett, de legalább ismerős közegben mozgott, ahol az sem volt baj, ha keveset szólal meg. “Néhány vendég megdicsért, milyen jól beszélek olaszul” – nevetett.
Inkább keresett egy másik éttermet, majd dolgozott egy multinacionális vállalatnál, néha párhuzamosan két állása volt, miközben angolul is tanult. A negyedik munkahelyén úgy érzi, végre megtalálta a helyét: egy amerikai cég szolgáltatóközpontjában dolgozik, ahol olasz felhasználóknak nyújt online technikai segítséget. (Ezt a pozíciót magyarul is IT supportnak vagy technical supportnak szokták nevezni).
Az ilyen munkák nagyon népszerűek a Budapesten élő olasz – és más külföldi – huszonévesek körében. Az angol nyelvtudáson kívül semmilyen végzettség nem kell hozzá, sokszor a saját anyanyelvükön dolgozhatnak, a fizetésükből pedig a megnövekedett albérletárak mellett is kényelmesen elélnek.
Budapest az utóbbi években az ilyen szolgáltatóközpontok (angol rövidítésükön SSC-k) paradicsomává vált. A viszonylag alacsony bér- és irodaköltségek, valamint a jól képzett, nyelveket beszélő fiatal munkaerő miatt sok multinacionális cégnek megéri Magyarországra szervezni az olyan operatív feladatokat, mint a HR, az IT szolgáltatások, az ügyfélszolgálat vagy a sales. Ezek bizonyos esetekben a cég többi leányvállalatát szolgálják ki, máskor más cégeknek dolgoznak. A kormány tudatosan is csábítja őket a Nemzeti Befektetési Ügynökségen (HIPA) keresztül, amely szerint 2016-ban a száz magyarországi szolgáltatóközpont 40 ezer embernek adott munkát.
Nikita szerint, “ha gyorsan munkára van szükséged, egy perc alatt felvesznek. Akár naponta munkahelyet válthatsz, annyi lehetőséged van”.
“Budapest tele van dél-olaszokkal, akik mennek dolgozni a call centerekbe 800-900 euróért. Csak látni kéne őket, én tudom. (...) Húsz évvel ezelőtt ez teljesen elképzelhetetlen volt”. Stefano Bottoni olasz-magyar történész ezt csak mellékesen jegyezte meg egy tavalyi konferencián, de a számok alapján igaza van. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint évek óta meredeken nő a Magyarországon tartózkodó olaszok száma.
2005-ben alig 500-an, 2012-ben 1600-an, tavaly pedig már 3500-an voltak, legalábbis akikről a magyar államnak tudomása van. Hivatalosan minden 90 napot meghaladó itt tartózkodást jelenteni kell a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatalnál, EU-s állampolgárok azonban ezt nem mindig tartják be. Igaz, éppen a nagyobb cégek általában elintézik ezt a papírmunkát a beosztottjaik helyett, inkább a kisebb vállalkozások alkalmazottai maradhatnak ki a statisztikákból.
Az olasz nagykövetségen ezzel szemben hatezer Magyarországon élő olaszról tudnak. Azt írták, sokan azért sem regisztrálnak a konzulátuson, mert nem akarják elveszíteni az otthoni lakcímüket, ezért ők nem szerepelnek az adatbázisban. Arra viszont nem kaptunk választ, miért lehet ekkora az eltérés a KSH adataihoz képest. (Arról, hogy mennyire nehéz megszámolni egy ország ki-/bevándorlóit, ebben a cikkben írtunk bővebben).
Ha korosztályi bontást nézünk, kiderül, hogy az olaszok közül a 25-34 évesek jönnek legnagyobb számban, tavaly ők tették ki az itt élő olaszok 30 százalékát. (A második legnépesebb csoport épp az 55 év felettieké, akik a nyugdíjukból sokkal jobban meg tudnak élni itt, mint Olaszországban.)
“Érettségi után még három évet töltöttem Olaszországban. Alig találsz munkát, vagy ha mégis, akkor sokszor szerződésed sincs, és a lehető legkevesebb pénzt kapod. Imádom a gyerekeket, ezért egy ideig egy játszóházban dolgoztam Perugiában. Két év után már főnök voltam, de csak 6 eurót kerestem óránként, és a járulékot se fizették utánam” – mondta Nikita.
A munkanélküliséggel szembesülő olasz fiatalok tömegesen vándoroltak ki az elmúlt években, miután a recesszióba sodródó, államcsőddel fenyegetett gazdaság és a megszorítások terhei alatt semmilyen jövőképet nem láttak maguk előtt. Ez annál inkább igaz, minél délebbre megyünk az országban, de sokan távoztak a gazdagabb északról is. Az OECD adatai szerint 2017-ben a 15-24 éves olaszok majdnem 35 százaléka munkanélküli volt. Európában ennél csak Spanyolországban és Görögországban rosszabb a helyzet.
Az elmúlt években gyakran lehetett olvasni a nemzetközi sajtóban Londonba vagy Amszterdamba költözött olasz fiatalokról, de úgy tűnik, sokan direkt Közép-Európát választják a nyugati országok helyett. Miért éri meg Budapestre költözni egy reményvesztett huszonévesnek Németország vagy Anglia helyett?
“Jobs in Budapest”. A 27 éves Matteo Dessi ennyit gépelt be a Facebook keresőjébe, és máris ömlöttek az állásajánlatok a Nikitáéhoz hasonló munkakörökbe. Spanyolországban ismerte meg magyar barátnőjét, aki éppen egy ösztöndíjjal töltött kint néhány hónapot. “Nekünk, olaszoknak Németország, Hollandia, Anglia és Svájc jelenti Nyugat-Európát, a többi mind észak és kelet. Meg kellett néznem, hol van egyáltalán Magyarország”.
Eleinte úgy képzelte, újdonsült párja egy nyomorgó, elmaradott országból származik, de amikor először elkísérte Budapestre, csak annyit mondott, “váó, ez nagyon nem olyan, mint hittem”. Korábban főleg szállodákban, éttermekben és bárokban dolgozott, ezért fogalma sem volt, mi az az IT support, néhány e-mail szétküldése után mégis rögtön pozitív választ kapott egy cégtől. Tavaly január 7-én költözött Magyarországra, és 8-án már munkába is állt. “Gyorsan beletanultam, nem valami nehéz munka. Kicsit repetitív, de szeretem”.
Matteo igazi világjáró, az elmúlt években több országban is élt Angliától Ausztrálián át Spanyolországig, de Budapesten találta meg a stabilitást, még úgy is, hogy időközben szakítottak a barátnőjével. “Olaszország egy gyönyörű és nagyszerű ország, de a múltból élünk, a szép emlékű 70-es, 80-as évekből, amikor még volt lehetőség létrehozni valamit. Mostanra meghalt az ország, az emberek elfogadják, ami van, nem állnak ki a jogaikért, nem harcolnak semmiért” – magyarázta Matteo lemondóan, pedig ő Olaszország szerencsésebb vidékéről, az északi Torinóból származik.
“Persze nem mondom, hogy otthon lehetetlen munkát találni. De rengeteget kell dolgoznod, mire egyáltalán szerződést kapsz, és kénytelen vagy elfogadni, hogy 10-12 órában dolgoztatnak”. Ehhez képest Budapesten az első munkahelyén, nulla tapasztalattal máris havi 300 ezer forintot keresett, majd váltott, ahol százezerrel többet kínáltak. Ebből bőven ki tud fizetni egy óbudai szobát, megengedheti magának, hogy étteremben ebédeljen, és ha odafigyel, akár még félre is tesz valamennyit. “Észak-Olaszország nagyon drága. Ha elviszed vacsorázni a barátnődet, elköltesz 50-60 eurót. Budapesten viszont vannak egészen jó helyek, amelyek nem is őrülten drágák, pedig egy fővárosról beszélünk”.
Londonban is hasonló problémákkal küzdött, ráadásul nem szerette, hogy egy túlzsúfolt metropolisban kellett élnie. “Annyira sokan voltak, hogy képtelen lettem volna tovább maradni”. Budapestet ehhez képest egy emberi és élhető városnak tartja, talán csak Ausztráliban érezte magát jobban, ott viszont inkább nyaralásról és szörfözgetésről szólt az élete. “Szívesen folytattam volna, de az egy zárt ország, rengeteg pénzbe és időbe telik, ha ott akarsz maradni”.
Matteo számára a környezet is sokkal inspirálóbb az olasznál. Úgy látja, Magyarországon a fiatalok sokkal többen tanulnak egyetemen, 3-4 nyelvet beszélnek, előre akarnak jutni, és még edzeni is eljárnak. “Ehhez képest az olasz fiatalok többsége teljesen passzív, és néha még olaszul se tudnak rendesen, nemhogy idegen nyelven” – nevetett.
Hiába a nagy fejlettségbeli különbség észak és dél közt, egy dél-olasz fiatalnak nem nagyon éri meg például Milánóba költözni. “Milánóban 5-600 euróért tudsz kibérelni egy apró szobát, azt is a külvárosban. Itt ennyiért kétszobás lakást kapsz a belvárosban. Jó fizetést kapok, az Oktogonnál lakom, és nem kell senkivel osztozkodnom. Az olasz barátaim jó része még mindig a szüleivel él, mert nem tudnak elköltözni” – mondta Nikita.
Ugyanakkor Nyugat-Európába sem szívesen ment volna, és nemcsak azért, mert a barátjának Magyarországon voltak kapcsolatai. “Sosem gondoltam arra, hogy mondjuk Berlinbe költözzek, mert ahhoz beszélni kellene németül. Itt nem kell tudnod magyarul, hacsak nem akarsz tényleg a társadalom részévé válni. Alapvetően elvagy az angollal”.
“Egyelőre nincs túl sok tervem a jövőre nézve. Addig biztosan nem költöznék haza, amíg nincs otthon egy jó munkahelyem. De itt otthon érzem magam, mindenem megvan, amit akartam: barátok, párkapcsolat, lakás, munka... Mi mást kívánhatnék még 26 évesen?”
Valentina Agosta két évvel ezelőtt hagyta ott szicíliai szülővárosát, Cataniát, ahol pénzügyet tanult az egyetemen. “Miután végeztem az egyetemen, beadtam a jelentkezésem négy-öt munkahelyre, de csak hónapokkal később kaptam választ. Addigra már Budapesten voltam egy gyakornoki program keretében. Télen költöztem ide, ami elsőre sokkoló volt számomra. Mínusz 17 fok januárban! Mit kéne csinálnom? Hogyan fogom ezt túlélni? Ilyesmiken gondolkoztam” – emlékezett vissza Valentina, aki azóta is jókat nevet, ha édesanyja az otthoni 7-8 fokra panaszkodik. “Itt jegesek az utak!”
Az időjárást mégis hamar sikerült megszoknia, ma már hűvös időben is biciklivel jár. Nikitához és Matteóhoz hasonlóan ő is egy multinacionális cég szolgáltatóközpontjában dolgozott, de ma már a végzettségéhez közelebb álló munkát végez egy bankban. “Amennyit keresek, az több mint elég. Nem mondom, hogy holnap vehetnék egy autót, de mégis csak az Astorián lakom”.
Valentina szerint két év tapasztalattal otthon is kereshetne ennyit, vagy akár többet is, de csak északon, ahová ő sem szívesen költözne. “A lakás elvinné a fizetésem nagy részét”. A családja eleinte próbálta meggyőzni róla, hogy mégis maradjon legalább az országban, de szerinte ez nem sokat változtatna a helyzeten. “Innen 1 óra 45 perc alatt otthon vagyok, Milánóból 50 perc alatt. Akkor sem tudnék többet találkozni a családommal”.
A saját környezetében is tapasztalja, mennyire népszerű Budapest az olasz fiatalok körében, de szerinte sokan csak ugródeszkának szánják Magyarországot. “Idejönnek tapasztalatot szerezni, aztán továbbállnak Nyugat-Európába, ahol jobban kereshetnek”. Ő egyelőre nem gondolkozik ilyesmin, hiszen ” a folyamatos helyváltoztatás nem tesz valami jót a karrierednek.”
Úgy érzi, Budapesten egy vibráló nemzetközi közegbe csöppent, rengeteg külföldi barátot szerzett, akikkel házibulikat tartanak, vagy együtt mennek táncolni. “Persze sosem tudhatod, a mi generációnk folyton költözködik. De ha sikerül megtanulnom magyarul, ki tudja, talán tíz év múlva is itt leszek” – mondta. Magyar barátja időnként tanítja is a nyelvre, bár egyelőre nem fektetett bele túl sok energiát. “Így nehéz, mert nem vagyok rákényszerítve. Mindent el tudok intézni angolul, persze jó lenne, ha érteném, amit bemondanak a villamoson”.
“Fiatalabb koromban volt egyfajta közmegegyezés arról, hogy ha jó vagy a saját területeden, előreléphetsz. Aztán ez megváltozott”. A 34 éves Federico Preziosi azok közé tartozik, akik nem egy multi cég jól fizető pozíciójába érkeztek Magyarországra. Egy Nápoly környéki kistelepülésről származik, onnan költözött Rómába zenetudományt tanulni. 2009-ben Erasmus-ösztöndíjasként került Debrecenbe, ami az ideális város volt számára: “nem túl nagy, de azért jól tudsz élni benne”.
2011 környékén, az Olaszországot sújtó válság csúcspontján a saját bőrén érezte, mennyire nehéz munkát találni, egy könyvesboltba is csak ideiglenes szerződéssel vették fel. Később aztán szállodában és étteremben is próbált dolgozni, de nem sikerült, mert tapasztalatot és nyelvtudást vártak tőle. “Bármilyen lehetőséget elfogadtam volna, nem ragaszkodtam a szakmámhoz. De Olaszországban nem tudsz csak úgy elmenni egy multihoz, mint Magyarországon, mert alig vannak olyan pozíciók, ahová elég az angol nyelvtudás”.
2014-ben aztán visszatért Debrecenbe az Európai Önkéntes Szolgálat (EVS) tagjaként, miközben egy posztgraduális képzést is végzett, hogy külföldieket taníthasson olaszul. “Amikor befejeztem, Budapestre költöztem, mert Debrecenben nem volt túl sok munkalehetőség. Azóta a Budapesti Olasz Kultúrintézetben és egy magániskolában tanítok”.
Mostanra a családja is elfogadta, hogy külföldön él, és nem látja értelmét hazaköltözni. “Időnként meglátogatnak, ők is szeretik Budapestet”. Federico ettől függetlenül érzi, hogy az idősebb generációk számára “még mindig nem omlott le a berlini fal”, és sokak fejében úgy él Magyarország, mint ami földrajzilag nagyon közel van Oroszországhoz.
Federico munkahelyei kényelmes megélhetést biztosítanak számára, bár pontosan tudja, hogy ha a közoktatásban dolgozna, esélye sem lenne a mostani fizetésére. Budapest egyik felkapaszkodó kerületében, Ferencvárosban lakik, bár szívesen élne inkább egy Debrecen nagyságú városban. “Itt rengeteg időbe telik eljutni egyik helyről a másikra. Lehetetlen csak úgy beülni munka után egy sörre a barátommal, aki a város másik végében lakik. Napokkal, hetekkel előre meg kell szerveznünk. Debrecenben ehhez képest minden közel volt, szabadabban tudtam mozogni”.
Federico szerint azért is érzi magát furcsán a nagyvárosban, mert vidékiként hozzá van szokva, hogy ha bemegy a főtérre, úgyis találkozik valakivel. “Azt hiszem, Magyarországon nincs akkora kultúrája általában a tereknek. Olaszországban gyakran előfordul, hogy csak úgy elindulsz az utcán megnézni, kibe botlasz bele. Itt inkább kávézókba, éttermekbe, kocsmákba szervezik a találkozókat, előre megbeszélt időpontokban”. Ettől függetlenül nem tervezi, hogy elköltözne, inkább nem is nagyon sző terveket. “Azok eddig sem nagyon jöttek be” – nevetett.