Németh Sz. Péter: Volt egyszer egy általános iskolai osztálytársam. Elég sokat költöztek, attól függően, hogy mérnök édesapja éppen melyik városban kapott munkát. Ő beszélt nekem otthonról és itthonról. Azt mondta, hogy az „otthon” ott van Székesfehérváron, ahonnan először elköltöztek, az „itthon” pedig most épp itt, de mindig máshol.

Szentgotthárdon éltem le életem első 23 évét. Szentgotthárd – vagyis ahogy arrafelé emlegetjük: 'gotthárd – a legnyugatibb város az ország „csücskében”. Én most épp itthon vagyok, 'pesten, és egyre ritkábban otthon, 'gotthárdon. Vas megye nekem elsősorban ezt a várost jelenti, a város pedig legfőképp a családot és a barátokat, a két dolgot, amit nem is igazán tudnék különválasztani, hiszen nálunk ez a határ valahogy mindig elmosódott. 

Az „Arany suli” előtti deszkázásokat és az összetákolt elemes magnóból recsegő a hardcore punkot. Azt, hogy ha csak egyikünknek is volt egy kis pénz a zsebében, már mindenkinek futotta legalább egy fröccsre a makkhetesben. Az éjszakai stikában fürdéseket az azóta már eldózerolt városi strandon, aztán a vizes alsógatyában futást röhögve a rendőrök elől. A megkopott Marlboro Mant a sarki kisbolt falán, amit bár mi éjjel-nappalinak hívtunk, mióta az eszemet tudom, nem emlékszem rá, hogy valaha is este tíznél tovább nyitva tartott volna.

Az embereket, akikkel együtt megtanultuk, hogy mit jelent a közösség, és azt, hogy jó embernek lenni néha rohadtul nehéz, de mindig megéri; azt, hogy nem kell mindent elhinni, amit felülről mondanak, hogy soha semmibe nem szabad beletörődni, és a felismerést, hogy kicsit „elcseszettnek” lenni és kilógni a sorból nem mindig átok, sőt néha áldás.

Ervin barátom pinceszobáját, ahol néha napokra ottfelejtettük magunkat tizenévesen. Az estéket a felsőszölnöki vadászházban, ahol szerencsére elég távol voltunk mindenkitől.

Ervint, Tomát, Csabit, Szabit, Totyát, Bálát, Ritát, Lillát, Takit, Julit és még sok-sok embert, akik remélhetőleg nem haragszanak meg, hogy épp nem említem őket – és a gondolatot, hogy vajon hány becenevet tudnék még megjegyezni.

Anyu kempingbringáját, amin a Rábához tekerek le épp 40 fokban, aztán a csobbanást a gát alatt. A bezárt kaszagyárat, ahol fater és nagyfater is dolgozott, de nekem már úgy tűnt, mintha az idők kezdete óta zárva lenne.

A gyárakat, ahol akkor háromműszakoztam, és az elkerekedett szemeket, amikor elmesélem, hogy hogyan árultam egy évig két török sráccal kínai cipőket nyugat-dunántúli művházakban.

A nejlonszatyros gombászásokat faterral, és a persze a nehéz napokat is a kórházban.

Azt, hogy bár egy szocialista tömbházban nőttem fel, csak ötszáz métert kellett gyalogolni a szánkózóhelyünkre az Akasztó-dombra.

A Savaria Colonia Hardcore-t és a bulikat a szombathelyi Végállomásban, a hajnali csövezéseket télen vasútállomáson, és a pillanatot, amikor rájövök, hogy mióta felújították, padlófűtés van, majd a következő képet, amikor boldog arccal fekszem 30 elnyűtt punkkal az állomás kövén melegedve hajnali négykor.

A randikat a kőszegi Kóbor Macskában, a ruszki „piroskát”, amin aztán fülig érő vigyorral vonatoztam hazafelé. Az első igazit, és annak a háznak az udvarát a Hegyhátságban, ahol életem legnyugodtabb délutánjait töltöttem, a barackfát, a legfinomabb bográcsos marhapörköltet, és a kertet, ahol megtanultam krumplit kapálni.

Félszemű Jóskát és kocsmáját, a Bárkát, ahova bármikor tértem be, akár egyedül is, mindig találtam valakit, akivel meg lehetett inni egy sört, akár sztorizgatva, akár mélyeket hallgatva. A hajnali világmegváltásokat a „vend” utcai konyhában, és a beszélgetéseket, amiket mindig úgy tudtunk folytatni, mintha tegnap és nem épp másfél éve hagytuk volna félbe. És még millió dolgot – ha száz évig élnék, sem tudnám elmondani mind.

Az én Vas megyém az a hely, ahol azzá váltam, aki most vagyok, és aki ezután is szeretnék lenni. Nem tudom, hogy lesz-e egyszer lehetőségem egy pódiumon szmokingban állva köszönőbeszédet mondani, úgyhogy most kihasználnám az alkalmat:

Köszönöm a családomnak, a barátaimnak, köszönöm Vas megyének, és köszönöm Szentgotthárdnak, nélkületek semmi sem sikerült volna! Én most épp itthon, de majd otthon tali!

Fehér János: Vas megye, az már Nyugat? Az 1980-as évek végén, 90-es évek elején kétségkívül annak tűnt az Alföld közepéről egy gyereknek. Az én egyik első nyugatos élményem az volt, hogy Szombathelyen ettem mikróban melegített ételt. A mikró akkoriban olyasfajta státuszszimbólumnak tűnt, mint a falumban egy leharcolt Mercedes. A krumplis tészta idegen, műanyag ízét a rejtélyes módon működő mikrónak tulajdonítottam, persze lehet, hogy csak a főzésnél történt valami végzetes baleset.

Vas megye még a Nyugatnál is nyugatabbnak tűnt, amikor a tévében először láttam magyar csapatban játszó fekete kosarast. A Körmendhez igazolt Harry Bellt óhatatlanul is Michael Jordan magyarországi eljövetelének gondoltam.

Vas megyébe persze nem igen vágytam gyerekként, csak az igazi Nyugat szükséges előszobájának tűnt. Ausztria sokkal vonzóbb volt, de azért a béna szóviccekre alkalmat adó Bucsu határátkelőjén örültem minden pecsétnek az útlevelembe, amikor egy hosszú hétvégén naponta mentünk át.

Vas megyében legtöbbször valamilyen sportverseny miatt jártam. Így szívtam magamba egy futóversenyen a kőszegi pincék előtt erjedő cefre émelyítő, szinte megrészegítő szagát – azóta is itt van bennem. Ahogy azt sem feledem, hogy egyszer az azóta szinte teljesen elpusztuló mikosszéplaki kastélyban edzés közben váltunk zöld emberekké a hetek óta nem takarított posványos és nyálkás medencécskében.

Vas megye a színeivel is meglep. Mindig rácsodálkozom, hogy ott seszínű, sárgásfakók a szántóföldek, a feketeséghez szokva akaratlanul kijön belőlem, hogy hát ezek mit akarnak ezen kezdeni. De aztán ott vannak a harsogó és mély zöldek, a falvakat is elborító tuják, fenyők és hamisciprusok, ami miatt meg szinte ujjongok, hogy ez már egy másik ország. Az egyetemi dísznövényes beszámolóimon viszont a „rohadj meg, Vas megye” gondolat is elkaphatott, mivel ezen a vidéken egy csomó növényfajtát szelektáltak, hogy összezavarjanak. És ha már a növényeknél járunk, az is verhetetlennek tűnt, hogy csak úgy az erdőt járva szelídgesztenyét lehetett gyűjteni.

Haász János: Az én Vasom, az nem egy megye.

Az én Vasom az, hogy városok, hogy Rába-part, hogy hegyek és hogy a hármas határ. Kölcsönbiciklivel fel valami eszméletlen meredek kaptatón, valamikor a kilencvenes évek második felében, át a frissen nyílt kishatáron, teli tüdőből fújtatva, kattognak a mountain bike váltói, mígnem ott vagyunk egy faluban, ami csak azért nem Ausztria, mert Szlovénia, pihenés-tekerés-pihenés-tekerés, Ausztria és vissza Szentgotthárdra. Hogy három országot megjárni annyi idő alatt, amennyi gyerekkoromban a román határon az útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat között eltelt.

Az én Vasom az, hogy Rába-part. Alföldön nem látott sebességgel sodró folyók. Zöld, sok buja zöld. Hogy majd egyszer úszni kéne benne. Azóta se. De hosszú még az.

Hogy Körmend, kastélypark, a városon átdübörgő kamionoszlop ellen épített aluljáró, a hétemeletes. A kemping. A fesztivál. Sátrazás, eső, dübörgő zene. Egy csók, nélkülem. Egy élet, amit akkor kellett volna, amit másképp kellett volna.

Hogy Szombathely. Hogy főiskola, arról töredékes emlékek, négy vagy öt félév, részben teljesítve. Csocsóasztal. Csótó. Forgatás a skanzenben. A közelben Hali-pálya, a tizedikről drukkoló fotelszurkerek. Nosztalgiázás bő tíz év után, bulikban részegen. Eltűnt kocsmák, előbukkant főnevek, kifakult és kiszínesedett emlékek.

Hogy Celldömölk, hogy Bagoly és Gödör és Sághegy.

Hogy emberek. Bea, Ricsi, Kata, Dezső. Marci, Zoli. Zsófi. Hege. Kapcsolódási pontok megélt és meg nem élt emlékekhez.

Az én Vasom, az nem egy megye. Az én Vasom néhány mozaikdarabka, stroboszkóp fényében felvillanó fiatalság.

Bődey János: Szinte hihetetlen, de Vas megyéhez fűződő emlékeim Zalából indulnak, és a két megye leginkább sportban megjelenő versengésében öltenek testet. 12 évesen a ZTE-ben kosaraztam, és a nyugat-magyarországi döntő a Körmend határában lévő nyitott sportpályán volt. A ZTE minicsapat lett az első, és talán a Körmend a második, és ugyanez volt a helyzet az NB I.-es csapatokkal is. Azokban az években két kis nyugat-dunántúli város csapata uralta a magyar kosárlabdaéletet; volt, hogy egy-egy meccsre 6000 ember is összegyűlt Zalaegerszegen.

Körmenden is gyűlt volna, de ott egy iskola tornatermét alakították át a meccsekre. Emlékszem, hogy gyakran már csak a bordásfalon átkulcsolt kézzel tudtam nézni az összecsapást. A szurkolói busz a mérkőzést követően nagyjából tíz perc menetidő után megállt a két megye határán lévő katafai kocsmánál, és vagy örömében, vagy bánatában, szét is verte azt, mindaddig, míg meg nem épült a falut elkerülő út.

A körmendi és az egerszegi tábor folyamatosan kóstolgatta egymást. Emlékszem egy nagy bajuszú zegi tűzoltóra, aki kék-fehérre festette azt a nagy, pödört kócot az orra alatt, és ezzel heccelte a vasiakat, akik természetesen jól meg is kergették a tagot, akit társai járó motorú tűzoltóautóval vártak. Amikor azonban a Körmend vagy a Szombathely mással került össze a bajnoki döntőben, akkor titkon mindig nekik szurkoltunk. Abban az időben minden gyerek kosárlabdázó akart lenni ezen a vidéken.

Kicsit később, amikor már volt jogsink, a körmendi Rába-partra jártunk fürödni. Izgalmas folyó, kötélhintákról lehetett beleugrani a magas agyagfalról, amibe beleragadva itt-ott még lehetett látni második világháborús löveget.

Aztán persze ott volt a Haladás, bár a focit nem nagyon szerettem, de hát vitt a csordaszellem Szombathelyre. Annak ellenére, hogy volt rá magyarázat, azt már nem nagyon értettem, hogy a Haladás–Fradi mérkőzésre miért megyünk szurkolni, hacsak azért nem, hogy ott jól megdobáljanak minket, mondhatnám szinte teljes joggal, hiszen minek mentünk mi oda. Sőt még azért is sokat tettünk, hogy Haladás-szurkolók autóval üldözzenek minket majdnem a megyehatárig. Mindig csodáltam a szombathelyiek bátorságát, ahogy a stadion szomszédságában lévő tizi (tízemeletes) lapos tetejéről közel száz ember nézte a mérkőzést. Az új stadion ezt a problémát is megoldotta.

Aztán jöttek az egyetemi évek, és a munka, családtagok, barátok kerültek Szombathelyre. A Sanyi büfébe jártunk csocsózni, inni, aztán irány a romkert. Rá kellett jönnöm, hogy Szombathely egy iparosodott, polgárosodott, középréteggel rendelkező erős város, Zalaegerszeghez képest is.

Vas és Zala versengése kicsit olyan, mint két olasz kisváros vetélkedése, nagyon finom különbségek léteznek, de valójában ugyanolyan előnyökkel rendelkeznek, és ugyanolyan problémákkal is kell megküzdeniük, nem beszélve arról, hogy Vasban is van dödölle, ráadásul a Zala is ott ered.

Na jó, persze a domborzata zömében tök sík (kivéve a Vasi-hegyhát és a Kőszegi-hg.), nem olyan szép dombos, mint Zala.

(Egy zalai)

Fábián Tamás: Szabolcsi gyerekként életem eddigi 31 éve során annyi közöm volt Vas megyéhez, hogy gimiben mindig megnéztem a tévében a Körmend–Szombathely kosármeccseket, valamint saját csapatommal nagyjából egyszer jártam a két város közül valamelyikben, de minimális emlékem sem maradt a rövid utazásról.

A Szakonyfaluban tett pár órás látogatásom és a szentgotthárdi kocsmázás kicsit közelebb hozott Vas megyéhez. Egyrészt jó volt látni, hogy ezen a környéken jóval kevesebb ember kénytelen nyomorogni, mint az ország keleti megyéiben, másrészt tanulságos, hogy mennyire függenek itt is a külföldi tőkétől az emberek. Persze, sokan könnyen átmennek Ausztriába dolgozni, azonban szinte minden harmadik-negyedik ember az Opel-gyárhoz kötődik, a cég nélkül egész más lenne a környék hangulata.

A szentgotthárdi Zöldfa sörözőben eltöltött este kifejezetten üdítő volt, főleg az egymás mellett békésen bridzsező nyugdíjas klub és a munka után iszogató melósok közötti megbonthatatlan kisvárosi harmónia tetszett.