Patkányirtás vadászó görényekkel, kutyákkal, csalétekkel, garanciával, Zsámboki, Budapest XIV.. Thököly út 57/a. Tel.: 498—928

– ilyen és ehhez hasonló hirdetések tucatjaival voltak tele az újságok a hatvanas évek Magyarországán. A patkányhelyzetet nem hallgatta el a sajtó, ahogy azt sem, hogy a rágcsálók évente legalább kétszázmillió forintnyi kárt okoznak.

A magyar újságolvasók a pártsajtóból tudták meg azt is, hogy az egyik fővárosi állami gazdaságban még a traktorszíjakat is megették. Már 1969-ben cikkeztek arról a lapok, hogy a patkányirtás nem eredményes. A téma tehát nem számított tabunak, nem úgy, mint most, amikor Tarlós István főpolgármester ezer sebből vérző magyarázattal áll elő. 

Budapesten kétféle patkány tanyázik: a házi patkány – ez évente ötször- hatszor fiadzik –, s a még' szaporább vándorpatkány. A legnyugtalanítóbb, hogy 30 féle betegséget terjesztenek. Ezért volna helyes, ha Budapesten is bevezetnék a rágcsálók folyamatos irtását. A többletkiadás bőven megtérülne a csökkenő kárösszegben és az egészséges környezetben

– írta 1969 februárjában az Esti Hírlap. Igaz, két évvel korábban a magyar sajtó még az Egyesült Államokat is azért ekézte, mert a kongresszusban ülők elvetették azt a törvényjavaslatot, amely „negyven- millió dollárt irányzott elő a négernegyedekben szükséges patkányirtásra”, helyette pedig a zavargásellenes törvényt tárgyalták.

Noha a hírekből már ekkoriban ki lehetett olvasni, hogy a patkányok Magyarországon is elég aktívak, találtunk egy 1967-es rövidhírt, ami előrevetítette, hol voltak az igazi szakértők ekkoriban.

A hír úgy szólt, hogy a Bábolnai Állami Gazdaságban a Nyugat-Németországban vásárolt, nagy hatású mérgekkel rendezett patkányirtásnak 60 ezer patkány esett áldozatul. „A hozzáértők véleménye szerint e nagyszámú patkány a mezőn és a magtárakban” élt, és a legszerényebb számítások szerint is naponta legalább 30 mázsa takarmányt falt fel.

Amikor ugyanis a Bábolnai Állami Gazdaság rátért a nagyüzemi baromfitenyésztésre, Bábolnán annyira sok patkány volt már, hogy a gazdaság vezetése felismerte: nem teljesíthetik a „csirkeprogramot”, amíg telepeiken majdnem annyi a patkány, mint amennyi a csirke. Ekkor felvették a kapcsolatot a nyugatnémet Bayer céggel, megvásárolták tőlük a Kumadic nevű, vérzékenységet előidéző vegyszer licencét.

De – és itt jön egy fontos momentum – a Bayer csak azzal a feltétellel adta el a licencet, hogy a bábolnaiak állandóan ellenőrzik a szer hatékonyságát. Bábolnán ezt a feltételt olyan szigorúan betartották, hogy kartotékrendszert állítottak fel az egyes patkányirtó brigádokról, így bármely kívánt napra visszamenőleg meg tudták állapítani, melyik brigád hol végezte patkánymérgező tevékenységét.

De a fővárosban is meggyűlt a bajuk az embereknek ezekkel a kártevőkkel. 

„Ahogy azonban az átlaggal lenni szokott, nagy a szóródás és a patkányelosztás korántsem mondható egyenletesnek. Amíg a zöldövezetek tágas kertjei alatt kilométereken át nem látni belőlük egyetlen darabot sem, az ipari városrészekben sokszor valóságos invázió van” – olvashattuk a Magyar Hírlap egyik 1969 tavaszán írt cikkében. Ekkoriban a patkányokat jellemzően úgy irtották, hogy poralapú mérget hintettek széjjel, a patkány ebbe belelépett, és miután észrevette a piszkos lábát, lenyalta. Tehát a mosakodásmániája lett a patkány veszte. 

A hatvanas években évente kétszer, tavasszal és ősszel végeztek patkányirtást. „Mérgezett búzát viszünk, gyári töpörtyűvel keverve. A méreg cumarin-származék. Emberre ártalmatlan, a patkányoknál tüdővizenyőt és belső vérzést okoz. Háromszor kell enniük belőle, hogy elpusztuljanak” – nyilatkozta a Magyar Hírlapnak 1969-ben Herbály László, a Fővárosi Takarító Vállalat helyettes részlegvezetője. Egy-egy ilyen patkányirtó hadjárat 6-700 ezer forintba kerül. De még Herbály is elismerte a lapnak, hogy nem annyira sikeresek az irtók. 

A siker nem lesz teljes. Ha egy-egy területen a patkányok 40 százaléka elpusztul, akkor már azt mondhatjuk, nagyon jó eredményt értünk el

– mondta a lapnak. Arról is beszélt, hogy a patkányirtás komoly szakma. „Előbb méregkeverői vizsgát kell tenni, aztán gázmesteri tanfolyamot végezni. Annyi az ismeret, olyan veszélyes a munka, hogy csak érettségizetteket veszünk föl.” Persze az irtókat megfizették, Herbály például végzett statisztikus volt, akit a kereset vonzott az irtókhoz. „És, most nevetni fog, közben megszerettem a munkámat” – mondta az újságírónak.

Amikor ismét arról kérdezték, mennyire sikeresek, nem rejtette véka alá az igazságot: 

Az eredmény annyi, hogy a számuk nem szaporodik. De teljes sikerrel csak akkor vehetnénk föl velük a harcot, ha egy éven át rendszeresen az egész város területén elhelyeznénk a csalétket. Az összeg természetesen magas lenne, de korántsem akkora, amennyi kárt a patkányok okoznak. 

1971 tavaszán a Budapest című lapban jelent meg egy kritikus írás arról, hogy a patkányok által okozott károkat alábecsülik a magyar fővárosban. A szerző, Gács Ferenc a Fővárosi Köjál igazgató főorvosa az Egyesült Államokkal példálózott, ahol épületekben, közművekben, közgyűjteményekben, csomagoló-és göngyöleganyagokban okoztak döbbenetes károkat ezek az állatok, de Budapesten sem volt jobb a helyzet. „A Söripari Vállalat évi 250 000 Ft, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat 45 000 Ft, a Fővárosi Vasipari Vállalat 253 000 Ft, az XXII. kerületi Közért Vállalatok 242 000 Ft” kimutatható kárt jelentett, ami a cikk szerint nem tükrözi a valóságot, mert ennél rosszabb a helyzet.

Gács azt írta, hogy a fővárosban az „általában elfogadott becslés szerint” 2,5-3 millió patkány él, a vágóhidak, csarnokok, piacok, sertéshizlaldák környéke pedig különösen fertőzött területnek számít. Egy-egy patkány évente 12 kilónyi élelmiszert fogyaszt el, ami a szerző szerint azt jelenti, hogy évente 2500 tonnányi élelmiszert esznek meg a fővárosi patkányok. És ehhez jönnek még hozzá az épületekben, közművekben, közgyűjteményekben okozott károk, így a cikkíró szerint évente több százmillió forintnyi a kár, a patkányok által terjesztett fertőző betegségekről és ételmérgezésekről nem is beszélve.   

Gács Ferenc meglehetősen kritikusan fogalmazott az irtással kapcsolatban is, megjegyezve, hogy a Fővárosi Köjál 1954 óta évente kétszer (tavasszal és ősszel) végzett kampányszerű irtást, ami 20-30 millió forintba került, de „az elért eredmények mérsékeltek és nem állnak arányban” a ráfordított összeggel, csak a nagyobb mérvű elszaporodást tudták meggátolni. 

Az érintett szervek sem a jelentőségének megfelelően kezelték ezt a feladatot. A részben, vagy nagymértékben mentesített területen az irtást nem követte fenntartás, ami újbóli elpatkányosodáshoz vezetett

– írta a szerző, majd egy olyan mondattal folytatta, ami ma is megállná a helyét: „a patkányirtás szakértelmet kíván”. Gács bírálta a szakvállalatok munkáját, de arról is írt, hogy a fővárosi épületek elöregedett, rossz műszaki állapota is a patkányoknak kedvez. „Sajnálatos, hogy még az új tervezési elképzeléseknél sem veszik figyelembe a patkányok elleni műszaki védekezés lehetőségeit, emiatt több új lakótelepünkön is rövid idő alatt elszaporodtak a patkányok” – írta. Figyelmeztetett arra is, hogy egy egész városra kiterjedő irtás csak akkor hatásos, ha a patkánypopulációnak legalább 90 százalékát eléri. Gács túlment minden határon, hiszen olyan nyugat-európai városokat (Hamburg, Duisburg, Saarbrücken) hozott fel példának, ahol ilyen elv alapján irtották a patkányokat. Megemlítette, hogy hasonló akciót végzett ugyan a Köjál is 1965–66-ban, de utána csak minimális fenntartási munkát végeztek, ezért az eredmény nem volt tartós. 

Gács ebben az írásban írt arról, hogy a Köjál tett egy javaslatot a Fővárosi Tanácsnak. Egy olyan javaslatot, amiről akkor még legfeljebb csak sejthette, hogy évtizedekig működni fog. A Köjál azt javasolta, hogy hagyják abba az évi kétszeri irtást, és ehelyett inkább bízzanak meg egy céget, amely folyamatosan végezze el ezt a munkát. Több jelölt közül végül a tanács illetékes bizottsága a Bábolnai Állami Gazdaság ajánlatát fogadta el, és ezért évi 182 millió forintot fizetett ki neki. 

Megtérülnek-e a fővárosnak a befektetett milliók? Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy igen!

– írta Gács, és igaza lett. 1976-ban már arról írt a Magyarország című lap, hogy Budapest az egyetlen olyan főváros a világon, amelyet „szinte teljesen sikerült megszabadítani a metropolisok legpusztítóbb kártevőjétől”: kétmillió patkányból addigra mintegy 1000-1500 maradt, ezzel pedig a főváros patkánymentes övezetnek számított. 

De a sikeres patkánymentesítés eredménye már 1972-ben meglátszott. Ekkor számolt be a Magyarország című lap a látható pozitív változásról. Ebből a cikkből kiderül, hogy a mentesítés megkezdése előtt a Bábolnai Állami Gazdaság emberei a fővárost három szektorba osztották be. Az A szektorban (Budán és Csepelen) 1972 tavaszán fejezték be az irtást. A B szektorban (Pest Duna-parti kerületeiben és Kispesten) ekkora már lerakták a mérget, és részben az ellenőrzést is elvégezték. Végül 1972 végére minden kerületben, így a C szektorban is befejezték az irtást.

„Nemcsak a fővárost osztották szakaszokra, így oszlik meg a munka menete is. Az első a méreg kihelyezése. A következő lépés az úgynevezett méregmezők ellenőrzése, az esetleg fennmaradt gócok felderítése. Az ellenőrzést kéthavonta megismétlik, hogy a patkánymentes állapotot fenntarthassák. Mihelyt a fővárost a bábolnaiak »patkánymentesnek jelentik«, a munka befejező szakaszában védősávot hoznak létre a főváros körül, nehogy a mezőkről, a falvakból újabb patkányseregek özönölhessenek be” – olvashatjuk a korabeli beszámolóban. 

A patkányirtás kritikus problémája nem az irtószer megfelelő elhelyezése a pincékben és a csatornákban, hanem a patkányoktól már megtisztított terület további tisztán tartása: a patkánymentesség fenntartása.

– ismételte meg a cikk az ekkora már jól ismert mantrát. „A KÖJÁL-nak az a javaslata, hogy a főváros létesítsen egy újfajta szolgáltató vállalatot.

Ennek a feladata volna a korábbi gócok állandó szemmel tartása (a csepeli kikötőben, az óbudai hajógyárban, a pályaudvarok és piacok alatt), az egyéb területek szúrópróbás ellenőrzése, és ennek a vállalatnak az emberei mennének ki, ha valaki betelefonál, hogy – a szomszéd kertjében vagy pincerekeszében – patkányt látott.

Éppúgy, ahogy az Elektromos Művek szerelői kihívhatók, ha a házban kialszik a villany. A vállalatot abból az összegből javasolják létrehozni, amit a gyártelepek, intézmények fizetnének patkánymentességük fenntartásáért" – írták, előrevetítve a bábolnai gazdaság jövőbeni szerepét. 

Innen már tényleg egy sikertörténet kerekedett ki a sztoriból. „A budapesti patkányirtás hatásosságát nemcsak a budapestiek figyelik. Vidékről elsőként Nagykanizsa jelentkezett, hogy követni kívánja a fővárosi példát. A külföldi érdeklődés is nagy. És bár nem vagyunk az elsők ezen a területen (Hamburgban, Anglia több kikötővárosában, Szófiában, sőt egész Bulgáriában korábban hajtották végre a patkányirtási programot), mégis az elsők között vagyunk a világon” – olvashattuk a Magyarország című lapban 1972-ben.

És hogy miért érthető meg a múltból mindaz, ami most történik? Röviden azért, mert a budapesti városvezetés azt a folyamatosságot szakította meg, aminek a szükségességét a hatvanas években a bábolnaiak belátták. De ez már a jelen, az ezzel kapcsolatos cikkeinket itt olvashatja.