A 80-as évek eleje óta a fejlett világban, ezen belül Európában is folyamatosan csökken az elkövetett öngyilkosságok száma. Ez Magyarországon sincs másképp, de közben azért az Európai Unióban még mindig nálunk a negyedik legmagasabb a százezer lakosra jutó öngyilkosságok éves száma. (Lettországgal holtversenyben 19.) Ez 2016-ban összesen 1327 öngyilkosságot jelentett.

Az öngyilkosságok társadalmi és pszichológiai magyarázatainak Magyarországon is kiterjedt szakirodalma van. Kevés kutatás foglalkozott eddig azonban a kisebbségek, közülük is a legnagyobb hazai kisebbség, a romák öngyilkossági magatartásával.

Ennek csak az egyik, de az egyik legkézenfekvőbb oka, hogy a hivatalos öngyilkossági statisztikák nem rögzíthetik a saját magukkal végző emberek etnicitását. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adataira ránézve semmilyen következtetést nem lehet levonni ebben a kérdésben.

Maradnak a kis mintás kutatások, amik ugyan nem reprezentatívak, de előnyük, hogy sokkal jobban megismerhetők belőlük az öngyilkos cselekmények motivációi, az azokat elkövető emberek társadalmi háttere.

Erre törekedett Tóth Mónika Ditta kutatása. a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatója 150, toxikológián fekvő emberrel készített interjút 2011 januárja és 2012 júniusa között, akik azért kerültek az osztályra, mert megpróbálták megmérgezni magukat. A kutatást mi egy frissen megjelent tanulmánykötetből ismertük meg, Az öngyilkosság szociológiája a címe.

Az akasztás után az önmérgezés a második leggyakoribb módja az öngyilkosságnak Magyarországon. Mivel azonban az önmérgezés nem végzetes, ha időben érkezik a segítség, ezt választják azok is, akik nem feltétlenül meghalni szeretnének, hanem például kilépni valamilyen kilátástalan helyzetből, vagy felhívni magukra a környezetük figyelmét.

Tóth Mónika Ditta bőven találkozott ilyen magyarázatokkal a kutatáshoz készített interjúi során.

A válaszadókat a budapesti Péterfy Sándor Kórház és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház toxikológiáján kezelték, a 150 megkérdezettből 60 beteg volt roma származású. A kutató többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy

De előbb foglalkozzunk a megkérdezettek öngyilkossági kísérleteinek általános jellemzőivel!

A megkérdezett betegek 87 százaléka gyógyszerrel követte el az öngyilkossági kísérletet, és ami a nemi különbségeket illeti: a nők jóval gyakrabban választották ezt a módszert, mint a férfiak. A férfiak markánsan többen használtak valamilyen mérgező anyagot (például savat vagy lúgot) az öngyilkossági kísérletükhöz.

• párkapcsolati konfliktus – leggyakrabban szakítás, féltékenység, fizikai bántalmazás, veszekedés, hűtlenség
• konfliktus a gyerekekkel, szülőkkel, más rokonokkal, barátokkal – elhanyagolás, anyagi érdekek és tartozások miatt, féltékenység, különböző hazugságok lelepleződése
• anyagi nehézségek
• fizikai vagy lelki betegségek,
• jogi problémák
• gyász
• munkahely elvesztése
• alvászavar

Ezekkel a magyarázatokkal hozakodtak elő az öngyilkossági kísérletükre a kutatóval interjúzó betegek, és ezek közül is a személyközi konfliktusok jöttek fel okként a leggyakrabban.

“Egész este veszekedtünk a férjemmel, egyszerűen nem bírtam tovább és bekapkodtam egy marék nyugtatót”

– számolt be a történtekről egy középkorú nő.

A második leggyakrabban megfogalmazott ok az anyagi nehézségek:

„Hónapok óta nincsen munkám, így nem tudom eltartani a gyerekeimet, a feleségemet, nincs értelme tovább élnem, kudarcot vallottam mint apa és férj”.

– indokolta tettét az egyik beteg.

A gyász a harmadik leggyakoribb volt az öngyilkossági kísérletek mögött, aztán jött a munkahely elvesztése:

„Tegnapi napon vesztettem el a munkámat, ami az életemet jelentette. Rendesen felöntöttem a garatra, és akkor úgy éreztem, nincs értelme tovább élnem.”

– idézi a kutató az egyik választ a “Miért tette?” kérdésre.

Az öngyilkossági kísérlettel azonban nem mindenkinek az volt a célja, hogy megölje magát, sőt. A megkérdezett emberek fele inkább kimenülési kísérletnek szánta ezt egy elviselhetetlen élethelyzetből.

„3 hónappal ezelőtt vesztettem el a munkámat, azóta máról-holnapra élünk. A feleségem folyton piszkál, hogy keressek munkát, nem bírtam ezt a feszültséget!”

– mondta egy 53 éves férfi.

A második leggyakoribb nem halálvággyal kapcsolatos cél a manipuláció. A megkérdezett betegek 11 százaléka azért mérgezte meg magát, hogy ezzel valaki másnak lelkiismeret-furdalást, ijedtséget okozzon, vagy egyszerűen elérjen nála valamit.

Egy 27 éves nő azt mondta: „Régóta úgy érzem, a férjem nem foglalkozik velem eleget, félre is lépett már. Most, hogy bekerültem a kórházba, talán észreveszi, hogy létezem.”

A válaszadók 34 százaléka viszont tényleg halálvágyat érzett, amikor elkövette az öngyilkossági kísérletet. Egy idős hölgynek ezt a magánya idézte elő:

„Senkim sincs. A férjem meghalt, nem volt gyermekünk. Nincsenek már rokonaim, egyedül vagyok. Meg akarok halni, mert így már semmi értelme tovább élni.”

Nem meglepő, hogy a megkérdezett betegek többségénél (74 százalék) legalább enyhe depressziót mutatott ki a kutatás, 42 százalékuk viszont súlyos depresszióval küszködött. Leginkább közülük kerültek ki azok, akik a halálvágy miatt kíséreltek meg öngyilkosságot.

Mit tudunk a roma öngyilkossági kísérletesekről?

A roma és a nem-roma megkérdezettek között alapvető különbség mutatkozott már szociális és demográfiai szempontból is. Azok a roma páciensek, akik önmérgezés miatt kerültek a két kórház toxikológiai osztályaira, átlagosan fiatalabbak voltak, mint a nem-romák, alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkeztek és nagyobb arányban voltak munkanélküliek.

A másik különbség az öngyilkossági kísérlet körülményeire vonatkozik. A válaszaik alapján a roma páciensek szinte mindegyike hirtelen felindulásból követte el az önmérgezést, míg a nem-romák csaknem egyharmada előre megtervezte tettét.

Az egyik legfontosabb különbség azonban mégis az, hogy a roma megkérdezettek körében több mint négyszer annyian voltak azok, akiknek nem ez volt az első öngyilkossági kísérletük.

Ez a kutatás szerint összefüggésben lehet azzal, hogy a romák között többen voltak, akik nem öngyilkos szándékkal követték el a tettüket, mint inkább egyfajta kilépési kísérletként egy elviselhetetlen helyzetből.

Azok a romák, akik több öngyilkossági kísérleten vannak túl, azoknak a családjában is nagyobb arányban fordult már elő öngyilkosság, hosszabb ideje voltak munkanélküliek, és gyakrabban fogyasztottak alkoholt, mint a szándékos önmérgezést először elkövető romák.

Függetlenül attól, hogy romák vagy nem-romák voltak, a többszörös kísérletezők rosszabb pszichoszociális állapotban voltak, mint az első kísérletezők. Súlyosabb depresszióval küzdöttek és – egy tudományos skála alapján – nagyobb reménytelenségben éltek, valamint sokkal inkább hiányzott körülük a támogató környezet.

Arról, hogy a mélyszegénységben élők – akik között erősen felülreprezentáltak a romák – milyen nehezen férnek hozzá mentálhigiénés ellátáshoz, egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.

A probléma Tóth Mónika Ditta öngyilkossági kísérlet-kutatásában is előkerül: az egyik fontos megfigyelése ugyanis az volt, hogy bár a roma páciensek több mint négyszer gyakrabban kerültek kórházba szuicid tettük miatt, körükben nem voltak gyakoribbak a diagnosztizált pszichés zavarok. Sőt, az öngyilkosság egyik fő rizikófaktorának, a hangulatzavarnak a diagnózisát sokkal kevesebben kapták meg, mint a nem-roma öngyilkossági kísérletezők.

“Ez az eredmény a romák körében magasabb arányú nem felismert és ezért kezeletlen lelki egészséggel kapcsolatos problémákra hívja fel a figyelmet, ami az öngyilkosság ismert rizikófaktora”

– állítja a kutató, aki a tanulmány végén olvasható ajánlásoknál javasolja, hogy a romák körében bármilyen, a jövőben végzett öngyilkosság-prevenciót ennek a hiányosságnak a pótlásával kellene kezdeni.

Tóth Mónika Ditta azt írja, korábbi, romák öngyilkosságával foglalkozó kutatások már felhívták a figyelmet rá, hogy a legnagyobb magyarországi kisebbség körében fokozottan jelen vannak azok a veszélyeztető tényezők, amik nagyobb kockázatot jelentenek az öngyilkosságra. Ezek szinte kivétel nélkül a romák többségének marginalizált helyzetéhez, és az ebből fakadó reménytelenséghez, a kontrollérzés hiányához és a saját problémáik megoldásának képtelenségéhez kapcsolódnak.

A cikk megírásához az említett Az öngyilkosság szociológiája című könyvön kívül felhasználtuk még Tóth Mónika Ditta 2015-ben íródott doktori értekezését, amit ezen a linken olvashatnak. A cikkben szereplő idézetek ebből a tanulmányból származnak.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

Címlapi képünk illusztráció, Hajdú D. András fotója.