Minden eddiginél nagyobb feltáratlan olajmezőt találtak Baranya megyében. Az eddig eltitkolt kőolaj-kitermelés már évek óta tart, a cég 15 milliárdos forgalmából viszont az itteni települések egyelőre nem sokat láttak. Sorra húznak el a hangos kamionok, az utak szétroncsolódtak, a házak megrepedtek. Megnéztük, hogy élnek Magyarország egyik legelmaradottabb térségében a kőolaj-kitermelés megindulása után, és megkérdeztük a helyieket, mit várnak az olajtól.
„A Hawaii, dizsi, napfény nem itt van” – jellemzi röviden Orsós Attila az ormánsági Gyöngyösmellék helyzetét. Azt mondja, azt inkább Amerikában kell keresni, ahol a kőolajat kitermelő cég központja is van.
Baranya megye déli részén járunk, ahol hatalmas kőolajmezőt talált egy amerikai–magyar vállalat, és a próbafúrások után már több helyen megindult a kitermelés. Bár a területen évek óta folynak a munkálatok, eddig ez titokban maradt, és csak a múlt héten került nyilvánosságra, miután a G7 részletesen foglalkozott a témával.
A térségben legalább harminc kutat terveznek kiépíteni, nagy részük már ma is működik. A felhozott kőolajat Kétújfalu mellett gyűjtik majd össze, és a tervek szerint innen egy vezetéken keresztül jut a közeli Szigetvárra, ahonnan a lefejtés után vonattal szállítják az értékesítési pontokra. A G7 számításai szerint naponta akár több mint 14 ezer hordó kőolajat lehet majd a felszínre hozni, amellyel megduplázódna Magyarország kőolaj-kitermelése.
A kutatás még messze nem záródott le, ám a kitermelésre jogosult Lakócsa Koncessziós Kft. már 2018-ban is 15,6 milliárd forintnyi kőolajat adott el, amin 5,6 milliárd forint nyeresége lett. Jól jár az állam is, hiszen a bányajáradékokból milliárdos bevételekre számíthat.
Naivan azt gondolná az ember – látva a gyorsan meggazdagodó ázsiai kőolajtermelő országok példáját –, hogy a munkálatokban érintett cégek és az állam mellett az ormánsági falvakra is ráköszöntött a szerencse, mostantól majd dől a pénz a mélyszegénységben tengődő zsákfalvakba, és megoldódnak a kilátástalannak tűnő helyi problémák. Habár több település az idei költségvetésében már 100-150 millió forintos iparűzési adóval számol, a lakosság eddig inkább csak a negatívumait látja a kitermelésnek.
Nem tudunk aludni, annyira hangosak a fáklyák. Olyan erős a fényük, hogy éjjelente szinte világos az égbolt, télen pedig tisztán lehet érezni az olaj szagát a kertben, ha köd van
– meséli Gábor, aki feleségével és két kisgyermekével néhány száz méterre lakik az egyik olajkúttól Gyöngyösmelléken. Ahogy beszélgetünk a háza előtt, a déli csendben valóban tisztán hallani a hangot, ami olyan – mint azt egy másik helyi férfi találóan megfogalmazta –, mintha éjjel-nappal menne a gáztűzhely. Mivel a kőolajjal felhozott földgázt a főgyűjtő megépítéséig nem tudják hasznosítani, egyszerűen elégetik, és ennek van ilyen erős fénye, hangja, szaga. Állítólag már jobb a helyzet, mint két éve, amikor szeizmikus mérést végeztek a kútfúrás előtt, és csak úgy rengett a föld a házak alatt.
Megrepedt a ház fala a kamionoktól
– mutatja a tető alatti repedést a fehérre meszelt ház oldalán Gábor. Hiába ígérte meg neki a cég egyik képviselője már tavaly decemberben, hogy kijavítják a hibát, eddig nem történt semmi, egy forintot nem kapott.
A háza előtt álló villanyoszlopot legalább rendbe tették, miután nekiment az egyik olajszállító kamion, és kidöntötte, az út viszont továbbra is pocsék állapotban van, összevissza van töredezve az aszfalt. Azt mondja a 33 éves férfi, ez nem is csoda, hiszen óránként két-három kamion megy el pár méterre az ablaka előtt, éjjel-nappal folyik a munka.
Odamentem én is, hogy szeretnék dolgozni. Azt mondták, nem lehet, csak szakképesítéssel.
Habár szobabútor-asztalos képesítése van neki, azzal nem lehet a környéken elhelyezkedni, így közmunkán él, mint majdnem mindenki a községben. A közmunkabérből és a gyerekek után járó segélyekből próbálja eltartani a családját, azt mondja, napról napra élnek, a ház utáni törlesztőrészletet is még évekig fizetik.
A környező településekkel együttműködve el kell készítenünk egy olyan hosszabb távú pénzügyi, stratégiai, kivitelezési tervet, amivel felkészülünk rá, hogy a mikrotérség fejlődni tudjon
– magyarázza Klózer Gyula, Kétújfalu polgármestere, aki nagyon bizakodóan látja az olajmezők lehetséges hatásait. „Ez nem egy kis feladat, komoly humánerőforrásra van szükség. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy itt most nagy Kánaán van, és ez nyilván nem megy egyik pillanatról a másikra, de arra törekszünk, hogy minél többet tudjon profitálni a térség.”
A településén már eddig is olyan szociális támogatásokat tudtak nyújtani a lakosoknak, amelyekre nem mindenhol van lehetőség, és ezeket szeretné első körben bővíteni, kiegészíteni az iparűzési adóból, emellett pedig olyan infrastrukturális és munkahelyteremtő fejlesztésekre is lehetőség lesz, amire eddig nem volt forrás. Klózer szerint hosszabb távon lesz csak eredménye ezeknek az elképzeléseknek, a cél, hogy megtartsák a lakosságot, és munkahelyeket tudjanak teremteni.
„Nagyon jó kapcsolatunk van a céggel, folyamatos tájékoztatást kapunk, és közösen gondolkodunk a tervekről.
Ahhoz, hogy élni tudjunk a lehetőséggel, oda kell figyelnünk a költségvetési morálra, és jó gazda módjára kell dolgoznunk
– teszi hozzá.
Kétújfalu, Gyöngyösmellék és Várad jól járt, már idén részesül az iparűzési adóból. Vannak azonban olyan települések, amelyek egy forintot nem látnak a kőolajból, pedig ugyanúgy elszenvedik a megnövekedett kamionforgalmat és a káros környezeti hatásokat.
Kavicsokkal felszórt földúton a legegyszerűbb Gyöngyösmellékről átjutni Pettendre. Útközben több kutat és egy gyűjtőt is látunk a mezőn, ahol a rettentő kánikula ellenére is folyamatosan dolgoznak. Reggel ötkor kezdtünk, ötkor végzünk, mondja egy hegesztő a gyűjtőnél, ahogy kijön rágyújtani egy cigire, a kerítésen belül ugyanis tilos a dohányzás. Egy szegedi cégnek dolgozik, kompresszort építenek, ennek segítségével jut majd el a kőolaj a kétújfalui főgyűjtőbe. Nagyjából két hetet vannak itt, Szigetváron kaptak szállást.
Hiába kérdezősködünk a többi munkavédelmi sisakos dolgozótól is, senki nem idevalósi, legközelebb az a két darukezelő lakik, akik a nagyjából 30 kilométerre fekvő Barcsról jöttek. Beszélgetésünket egy közeledő kamion zaja szakítja félbe, már messziről látszik, ahogy méterekre felszáll a por mögötte, a bokrok és fák teljesen szürkék. Nem lassít mellettünk se, tetőtől talpig belep minket a kavicsos út pora.
A gyűjtő területére ugyan itt se engednek be minket, de legalább nem üldöznek el, mint Gyöngyösmelléken Hans, a német mérnök, aki tört angolsággal teremtette le fotósunkat az olajkútnál.
Átérünk Pettendre, ami egyetlenegy utcából áll, jobbra-balra rossz állapotú, düledező házak, se egy bolt, se egy kocsma az egész községben. „Házhoz jön a bolt” – mondja viccelődve az egyik itt élő férfi, utalva azokra az autókra, melyekkel a környékbeli településre szállítják az élelmiszert.
150 ember lakik itt, egy kivételével mindenki közmunkás. Pettenden egyelőre nem látják az olajkitermelés hasznát, csak a kárát szenvedik, mint azt Lakatos Sándor, a község polgármestere megfogalmazta. Se ők, se a mellette lévő két falu, Kistamási és Nemeske nem részesült eddig az iparűzési adóból, pedig bő egy éve éjjel-nappal száguldoznak át rajtuk a hatalmas olajszállító kamionok, naponta 12-13-szor is megfordulnak. „Nagyon magas a zajszint, házfalak repednek meg – panaszolja Lakatos. –
Eddig összvissz 60 ezer forintot kaptunk a földút használatáért, de össze fogom szedni a károkat a lakosoktól, és benyújtjuk a számlát a cégnek.
Pettenden élnek Ibolyáék, akik nem merik kiengedni egyedül a gyerekeket, mert féltik őket az olajszállítóktól.
Fütyülnek, meg beszólogatnak a kamionosok a lányoknak
– meséli. A kátyús út tönkretette az autóját, buszközlekedés pedig alig van itt. A menetrend szerint hétköznaponként mindössze három busz megy a közeli Szigetvárra, kettő Kisdobszára, és itt a lehetőségek le is zárultak. Ibolya a kilátástalanság miatt azt tervezi, hogy hamarosan elköltözik innen, Anglia a cél.
Bár az önkormányzat támogatásával az elmúlt évben többen is elvégeztek biztonsági őri vagy gépkezelői OKJ-s képzést, bízva benne, hogy kapnak munkát az olajkutaknál, de senkit nem vesznek fel, inkább messziről hoznak dolgozókat. „Nem együttműködő a cég” – mondja a polgármester, aki rengeteg panaszt kap a lakosoktól.
Kicsit északabbra megyünk tovább, hogy megnézzük Istvándit és Kálmáncsát, ahol már öt éve folyik a kőolaj kitermelése. Az utak itt se lettek jobbak, és az se látszik, hogy ezeket a településeket felvetné a pénz.
Peperő Rózsa, Kálmáncsa polgármestere azt mondja, 2014 óta kapnak iparűzési adót a kitermelő cégtől, de ez eddig nem volt olyan jelentős mértékű, mint arra előzetesen számítottak, öt év alatt összesen 100-120 millió forint körüli összeg folyt a település kasszájába. „Bízunk benne, hogy ez az összeg nőni fog, és akkor még több eredményt tudunk elérni” – teszi hozzá.
Szerinte csalóka a megemelkedett adóbevétel, mert emiatt három éve nem kap állami normatívát a település, így nincsenek sokkal előrébb. Az egy főre jutó adóbevételek miatt ráadásul rendre kiesnek a hátrányos helyzetű falvak számára kiírt állami pályázatokból is, ezért okosan kell gazdálkodniuk. Peperő azt mondja, így is vannak eredmények, utakat tudtak felújítani, valamint az iskolát és óvodát is korszerűsítették.
A kálmáncsaiak viszont nagyon hiányolják a fejlesztéseket. Akikkel beszéltünk, mind arról számoltak be, hogy fogalmuk sincs, mire mehetett el a pénz, mert szerintük az utak maradtak ugyanolyan rosszak, mint korábban, a víztorony sürgősen felújításra szorulna, és továbbra sincs bevezetve a gáz a településre, szinte mindenki tűzifával fűt, ami nagyon drága. „Nagy változás itt nem történt” – jelenti ki Horváth Sándorné, aki egyszer megkérdezte a polgármestert, hogy mire költik a pluszpénzt, de állítása szerint nem kapott választ. Munkát itt se kapnak az emberek, egy ember dolgozik az olajkútnál a 600 fős településen.
Ha látványos fejlődés egyelőre nem is történt, mindenképp nagy előnye Kálmáncsának, hogy itt csend és nyugalom van, ezt a települést ugyanis Pettenddel ellentétben elkerülik a kamionok, nem kell átmenniük a teljes falun. Ráadásul a kutak sincsenek hozzá olyan közel, hogy zavaró legyen a környezeti hatásuk az ott élők számára.
A kőolajfúró monstrumok és a drága eszközök még nagyon idegennek hatnak a mélyszegénységgel küzdő települések mellett. Az itt élők szemmel láthatóan várják, hogy valami változás történjen az életükben, de egyelőre csak a nehézségeket kell elviselniük. A polgármesterek igyekeznek élni a nem mindennapi lehetőséggel, ami meghatározhatja az ormánsági térség elkövetkező évtizedeit, ha a települések valóban tudnak valamit profitálni az olajból.