Meghalt Heller Ágnes filozófus péntek kora délután, 90 éves korában.

Elsőként a 444 adott hírt róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia balatonalmádi üdülőjének strandjáról indult úszni, de ismerősei hiába várták a parton. Halála hírét a német közszolgálati tévé régiós tudósítója is megerősítette. A rendőrség közleményében azt írja, az idegenkezűség és a bűncselekmény gyanúját kizárták. Mivel a filozófus 2008-ban megkapta a Budapest díszpolgára címet, a fővárosi önkormányzat saját halottjának tekinti. 

Heller Ágnes temetéséről a család később gondoskodik.

Heller 1929. május 12-án született Budapesten zsidó származású polgári családban. Csak a szerencsének köszönhette, hogy 15 évesen túlélte a holokausztot, amelyben több családtagját elvesztette. A háború után nehéz körülmények között, szegénységben élt, és csatlakozott a cionista mozgalomhoz, amit 1948-ban hagyott ott, amikor belépett a kommunista pártba.

Heller Ágnes 1947-től 1951-ig magyar és filozófia szakon tanult a budapesti egyetemen, majd a korszak legnagyobb, jelentős politikai befolyással is rendelkező filozófusa, Lukács György tanítványa lett. Ez a kapcsolat egész későbbi pályafutását meghatározta. Alig húszévesen Lukács megbízta, hogy kezdjen el filozófiatörténetet tanítani az elsőéveseknek, 1952-ben egy filozófiatörténeti jegyzetet is összeállított, amiből később hallgatónemzedékek tanultak. "Örülök, hogy nincs belőle példányom, mert lehet, hogy nagyon szégyellném magam miatta" - mondta azzal a kíméletlen őszinteséggel, ahogy később erre az egész időszakra visszatekintett. 1953-ban számára is megdöbbentő volt, amikor a sztálinizmus bűneit elkezdték nyilvánosan beismerni, "ez egy olyan drámai pillanat volt, ahol az utak tényleg elkezdtek szétválni", emlékezett vissza.

1956-ban már a forradalom oldalán áll, Bibó Istvánt példaképének tekinti.

Számomra 1956 olyan szent volt, mint semmi más.

Életem legnagyobb politikai élménye az 1956-os forradalom volt" - mondta erről. Később a 25. évfordulóra Ausztráliában könyvet is írt az akkori eseményekről férjével, Fehér Ferenccel együtt, ez Magyarországon csak szamizdat kiadványként jelenhetett meg.

Az ELTE Filozófia Tanszékén működő Budapesti Iskola tagja volt egészen 1958-ig, amikor politikai okokból Lukács Györggyel együtt eltávolították. Első önálló műve Az erkölcsi normák felbomlása – Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában címmel még ez előtt, 1957-ben jelent meg, és annyira vonalas álláspontot képviselt az író életművével kapcsolatban, hogy Heller később maga is tévedésnek nevezte.

1958-ban 56-os szerepvállalása miatt fegyelmivel elküldték az egyetemről, öt évig gimnáziumban tanított, írásai nem jelenhettek meg, útlevelet sem kaphatott. Életének ehhez a szakaszához köthető az MSZMP KB-nak címzett, 1959-es keltezésű, "elvtársi önkritikát" gyakorló levele, melyben úgymond szembenéz politikai hibáival, mindenekelőtt azzal, hogy alábecsülte az "ellenforradalom" veszélyességét. A kordokumentumnak tekinthető levél napvilágra kerülése 2011-ben kínos helyzetbe hozta Hellert, aki a hűségnyilatkozatot azzal magyarázta, hogy férjének akart segíteni.

Az 1960-as években Heller felfelé haladt a tudományos ranglétrán, az 1955-ben megszerzett kandidátusi cím mellé 1968-ban doktori fokozatot szerzett, 1963-tól az MTA Szociológiai Intézetében dolgozott. Sorra jelentek meg művei, 1964-ben A morál szociológiája vagy A szociológia morálja, 1967-ben a Reneszánsz ember, 1970-ben A mindennapi élet és A szándéktól a következményig.

A Kádár-kor korlátozó szellemi légkörét azonban egyre kevésbé bírta elviselni. Kőbányai János 1998-ban megjelent Bicikliző majom című interjúregényében részletesen beszélt arról, milyennek látta közelről a Rákosi- és a Kádár-korszak diktatúráját, hogyan ábrándult ki fokozatosan a kommunizmusból, és jutott el a marxizmussal való szakításig:

De húszévesen azt hittem, hogy diót törünk föl. Rendszert akartam építeni. Marxistaként azt hittem, az eredeti Marxhoz való visszatéréssel kapom meg azokat az alapokat, amelyekre föl lehet építeni egy rendszert. Később az egyik alapot a másik után vettem ki építményemből, és helyettesítettem másikkal.

1968-ban társaival közösen tiltakozott a csehszlovákiai beavatkozás ellen. Éppen a jugoszláviai Korčula szigetén voltak, amikor a bevonulás híre megérkezett, és nyilatkozatot fogalmaztak meg, amit az AFP francia hírügynökség is leközölt. "Itt nem a Szovjetunió egyedül avatkozott be, hanem Magyarország is.

Mint magyaroknak, kötelességünk külön is tiltakozni. Valahogy úgy gondoltuk, hogy ez morális feladat, s hogy ezzel megmentjük a mundér becsületét

- emlékezett vissza.

Meglepő módon ekkor még szinte semmilyen megtorlás nem következett, de a rendszer nem felejtette el az esetet, és amikor Lukács György 1971-ben meghalt, tanítványait többé semmi nem védte. 1973-ban, a „filozófus-per” során többedmagával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából. Ilyen körülmények között szánta el magát az emigrációra 1977-ben. Nyugaton tárt karokkal fogadták, tanított Berlinben, Melbourne-ben, Torinóban, végül pedig 1986-tól huszonöt éven át New Yorkban a New School For Social Research egyetemen. Magyarországon 1978 és 1989 között nem jelenhetett meg publikációja, nyugaton viszont szinte minden nagyobb világnyelven kiadták a műveit. Elismertségét díjak sokasága is jelezte: Lessing-díjat (1981), Hannah Arendt-díjat (1995), Széchenyi-díjat (1995), Sonning-díjat (2006), Goethe-érmet (2010), Concordia-díjat (2012), Carl von Ossietzky-díjat (2012), Primo Levi-díjat (2012), Manès Sperber-díjat (2017) kapott, több egyetem díszdoktori címet adományozott neki.

A rendszerváltás után kezdett el ismét rendszeresen hazajárni, bár New York-i katedráját is megtartotta, 1995-től az ELTE Esztétika Tanszékén is tanított. Nagy lendülettel vetette bele magát a megélénkülő politikai életbe. Rengeteg interjút adott, rendszeresen nyilatkozott a sajtónak, megszólalt kisebb és nagyobb fajsúlyú ügyekben egyaránt. Elszánt és következetes védelmezője volt a liberális demokráciának, felemelte a szavát az általa aggasztónak vélt antidemokratikus jelenségek ellen, és 2010-től az Orbán-kormány egyik legismertebb - nemzetközi tekintéllyel is bíró - kritikusa lett, ennek következtében gyakran érték kemény, sokszor nemtelen támadások a kormányközeli média részéről. Közben azonban rendszeresen publikált filozófiai írásokat és esszéket is, az 1990-es évektől kezdve ismét több tucat könyve jelent meg magyarul. Férjét és alkotótársát, Fehér Ferenc filozófust, akivel több közös könyvet is írt, 1994-ben vesztette el.

Élete végéig friss és aktív maradt, utolsó publikációja 2018-ban látott napvilágot. Legutolsó interjúját 90. születésnapja alkalmából adta a Neokohn nevű portálnak. Ebben arról is beszélt, hogy miért tevődött át a munkássága súlypontja a filozófiáról a politizálásra élete utolsó szakaszában:

Ez életkorhoz van kötve, és ahhoz, hogy az ember tudatában van az életkorának. Ezt én megtanultam mesteremtől, Lukács Györgytől, aki elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, nyolcvan felett is lehet új, önálló dologgal előállni. Az én koromban az ember foglalkozzon művek értelmezésével, és ne erőlködjön új, korszakos eszmeáramlatok kimunkálásával.

(Borítókép: Heller Ágnes filozófus a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) Radnóti Miklós antirasszista díjának átadóünnepségén a kispesti önkormányzat dísztermében 2015. április 8-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)