De hol is van az az ide?

Bakonybélben, ebben az 1200-1300 lakosú magas-bakonyi községben, nagyjából félúton Zirc és Pápa között. A település korábban főleg onnan lehet ismerős az egzotikumokat kedvelő olvasónak, hogy annak környékén élnek a Cseh Tamás Hadiösvény című regényében is megírt bakonyi, magyar indiánok, akik közül többen állítólag a faluba költözött „gyüttmentek” közül kerülnek ki. Az elmúlt években azonban a bakonybéli Szent Mauríciusz monostor bencés szerzetesei sokat tettek azért, hogy hozzájáruljanak Bakonybél nevének megismertetéséhez.

A monostor tavaly kettős születésnapot is ünnepelhetett. Egyfelől ezer éve volt annak, hogy 1018-ban egy bizonyos bajor szerzetes, Szent Günther megalapította – pontosabban a monostort ugyebár Szent István alapította, majd a felesége, a bajor Gizella kíséretében magyar földre érkezett Günthernek adományozta –, másfelől húsz éve volt annak, hogy a monostort visszakapták a bencések, és abban újra hitélet indult. Még egy percre visszatérve a kezdetekhez: a monostorban élt, majd a közelében remetéskedett Imre herceg tanítása után egy ideig Szent Gellért is, akit aztán 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás idején az akkori Kelen-, ma Gellérthegyről a mélybe löktek.

A monostorban ma kilenc szerzetes él, számuk az 1998-as alapításkor három volt – majd a következő évben még hárman jöttek –, de az első hat, még Pannonhalmáról érkező szerzetes többsége pár éven belül távozott is innen. Izsák atya tizennyolc éve tagja a közösségnek, amely sokáig öttagú volt, a számuk az elmúlt években duzzadt fel az addiginak csaknem kétszeresére.

„Túlzás lenne azt mondani, hogy a faluban osztatlan lelkesedéssel fogadták azt, amikor az első testvérek visszatértek ide, és újra működni kezdett a monostor” – mondják Izsák atya. Egyfelől volt egy általános rossz emlék még a háború előtti időkből. Mielőtt ugyanis a szerzetesrendet 1950-ben megszüntették, itt szinte minden az övék volt. Másfelől a rend feloszlatása után a monostor épületébe apácákat költöztettek, de nem kolostort, hanem idősek otthonát alakítottak ki nekik. Ez az intézmény a rendszerváltozás után is megmaradt – bár idővel már nemcsak apácák költöztek ide idős korukra –, ami több tucat munkahelyet is jelentett a falunak.

„Nem sokkal azután, hogy mi visszajöttünk, 2003-ban bezárt az otthon, így ezek a munkahelyek is megszűntek. Mondhatom tehát, hogy nemhogy nulláról, hanem mínuszból kellett itt elkezdeni az építkezést” – mondja Izsák. Kezdetben többféleképpen nyitottak a bakonybéliek felé: nemcsak hittant kezdtek el tanítani, hanem vállalták a gyengébben teljesítő gyerekek korrepetálását is. Emellett ifitáborokat is szerveztek, de a falu felé nyitás része volt az is, amikor a 2010-es BL-döntőt a templom falára vetítettek.

Persze ez a folyamatos közvetlenség és nyitottság nem maradt meg, „az ember elvégre mégis csak azért megy szerzetesnek, hogy megtalálja és bejárja a maga spirituális útját, és ehhez elmélyülésre, befelé koncentrálásra van szükség. Mert Istent az ember itt találja meg, belül, magában” – mutat magára Izsák, sajnos a mozdulatból nem egyértelmű, hogy a szíve vagy az agya felé.

Hogy neki mi volt az ennél közvetlenebb, személyes oka? A Pázmányon tanult filozófiát – azóta már teológiát is végzett, felszentelt pap is, a monostort vezető Ábellel együtt, így kettejüket nemcsak testvérnek, hanem atyának is szólítják –, és amikor Rómában járva középkori írásokat olvasott, akkor érintette meg valami. A bakonybéli monostorban nem is az volt neki elsősorban fontos, hogy a bencés rend tagja lehet, hanem azt látta benne vonzónak, hogy egy újonnan induló dolog, hogy részt vehet valaminek a felépítésében szinte a kezdetekből.

A húsz év a monostornak és a tizennyolc Izsáknak egyaránt hosszú út volt. „Tizennyolc év alatt nagy spirituális utat tettem meg, de nemcsak én, hanem a családom is”. Amikor valaki eldönti, hogy szerzetes lesz, előbb látványos, felszíni változásokat él meg, a belső változások sokkal lassabban jelentkeznek, de sokkal mélyrehatóbbak lesznek.  Aki szerzetes szeretne lenni, annak egy soklépcsős folyamaton kell végigmennie, előbb jelölt lesz, majd novícius – de már a jelentkezése első lépéseként át kell esnie egy alapos pszichológiai vizsgálaton. 

A szerzetesi képzés egy nagyjából öt évig tartó folyamat. Szerzetesnek az jelentkezhet, aki valóban Istent keresi, aki kész lemondani a világról, aki kellő emberi érettséggel és lelki épséggel rendelkezik – sorolja Izsák. „Sokan már az első találkozás után, maguktól úgy döntenek, hogy nem nekik való ez az élet, mert nem elkötelezettségből jelentkeznek, hanem például szociális vagy anyagi eredetű problémáik miatt. De vannak esetek, amik még nekünk is komoly fejtörést okoznak”. Megesett, hogy egy polgári házasságból elvált – tehát az egyházjog szerint „szabad” – férfi jelentkezett, akinek korábbi házasságól volt egy kiskorú gyereke. „Ő nagyon elkötelezettnek tűnt, de azt tudtuk, hogy egy kiskorú, 13-14 éves gyerekkel a kapcsolattartás nagyon érzékeny pont, hiszen a jelöltsége során egy egyéves időszakban egyáltalán nem hagyhatja el a monostort”. Előbb úgy tűnt, kivárják, hogy a fia elérje a 18 évet, de aztán a gyerekkel beszélgetve mégis nemet mondott a szerzetesi életre.

Hogy a család egyébként hogyan reagált arra, hogy valaki szerzetes akar lenni? Izsák atya saját tapasztalatait tudja elmondani: szülei az ötvenes évek Komlóján nevelkedtek, így számukra a vallás és az egyház, a templomba járás elég idegen volt. De tudomásul vették a döntését, és amikor elköltöztek idős korukra Pécsre, Izsák hatására még templomba járni is elkezdtek.

A szerzetesi élet egy kívülálló szemével sok szempontból kemény és szokatlan. Az ébresztő vasárnap kivételével reggel öt körül van – vasárnap hétkor –, az utolsó imaóra este fél kilenckor, napközben a hitéleti feladatok mellett a szerzetesek dolgoznak is, ki a konyhán, ki a konyhakertben vagy a boltban (bár a rendnek hat polgári alkalmazottja is van). Heti egy szabadnapja van minden testvérnek, a szabadnapján nem feltétlenül kell megjelennie a megbeszéléseken, közös foglalkozásokon, imákon sem. A közös szó egyébként is kulcsfontosságú a monostorban, hiszen a szerzeteseknek nincs saját vagyonuk, csak a rendnek van közös vagyona – ebből költenek nemcsak a „kötelező” kiadásokra, mint étel, megélhetési költségek vagy akár gyógyszer, szemüveg, hanem a saját, személyes kiadásokra, például sportolásra. 

„A legtöbben sportolunk valamit, néhányan futni jártunk, járunk, én szeretem a lovaglást, és volt idő, amikor a testvérekkel közösen eljártunk úszni. Ha egy sokat futó testvér azt mondja, hogy szeretne egy jobb sportcipőt, a közösség pénzéből megvesszük neki, ha más testvér könyvet szeretne, ő azt vásárol.” Apropó, közösség: amikor egyszerre többen mennek valahová, akkor odafigyelnek arra, hogy lehetőleg vagy mindenki szerzetesrendi viseletben legyen, vagy mindenki civil ruhában. Egyébként viszont mindenki maga dönti el, milyet hord, amikor elhagyja a monostort.

Hogy egy ennyire zárt közösségben milyen emberi viszonyok alakulnak ki, vannak-e barátságok például, arra a kérdésre Izsák azt mondja:  nem véletlenül hívják egymást testvéreknek, úgy is tekintenek egymásra, sokkal inkább, mintsem barátként. „Egy kilencfős közösségben, de akár korábban is, egy ötfősben, nagyon sajátos csoportdinamika van. Barátság nemigen alakul ki, nem is azért vagyunk itt, testvérek vagyunk, és a testvérek, ahogy a vér szerinti családokban is, hol ilyenek, hol olyanok”. Nagy változást jelentett az is, amikor kis idő alatt ötről kilencre bővült a létszámuk – az már csak egy külön érdekesség, hogy az egyik „új” szerzetes nem magyar: Giacomo testvér római, és miután fiatalon évekig eljárt Bakonybélbe, annyira megtetszett neki a hely, hogy magyarul is megtanult, hogy szerzetes lehessen itt, „mostanában viccekkel pallérozzuk a nyelvtudását”.

Azért, hogy a közösség működni tudjon, sokat tesznek, tréningekkel, drámapedagógiai és önértékelő foglakozásokkal is. De a legfontosabb Izsák atya szerint mégis csak az, hogy a szerzetesrend elsődlegesen mint spirituális közösség tudjon működni, hiszen „mindannyian Isten keresése miatt vagyunk itt”.

A szerzetesrend emellett persze emberi közösség is, emberi viszonyokkal, és ezek mellett egy vállalkozás is: van vendégháza, látogatóközpontja, ajándékboltja, gazdasága a gyógynövények változatos kínálatával, saját söre – pontosabban recept van, sörfőzde nincs, így máshol főzetik le a belga típusú sörüket –, szóval a turizmusra épülő üzleti tevékenysége is, amiből a monostor meg tud élni. Ezt persze nagyban segíti, hogy a rend 2017-ben több mint egymilliárd forintnyi állami támogatást kapott, ami nemcsak a monostor, hanem a templom felújítását is lehetővé tette (az épület barokk külseje már-már a protestáns templomokat idéző minimalista belsőt rejt, ami nagyon izgalmas kettősséget eredményez). Ezek fényében nem csoda, hogy az Isten keresése mellett a rendnek tényleg foglalkoznia kell a brandépítéssel – és amikor májusban az apátság alapításának ezeréves évfordulójára egy konferenciával emlékeztek, annak programjában is szerepeltek, ha csak kisebb súllyal és a múltra fókuszálva is, a monostor gazdálkodásával, gazdasági szerepével kapcsolatos előadások.