A Berlini Fal lebontása Magyarországon kezdődött, a német újraegyesítés felé az első lépés a Páneurópai Pikniken történt
– jelentette ki Helmut Kohl német szövetségi kancellár 1990-ben, a két Németország, a Német Szövetségi Köztársaság és a kommunista rezsim alatt szenvedő Német Demokratikus Köztársaság egyesítésének ünnepségén. Ebben a mondatban pedig benne van az is, miért dönthetett úgy Angela Merkel, hogy bár közel sem olyan jó a viszonya Orbán Viktorral, mégis elfogadta a meghívást, és jelen lesz a Páneurópai Piknik 30. évfordulójának soproni ünnepségén augusztus 19-én. (Merkel legutóbb 2015 februárjában járt Budapesten, és még tavasszal is úgy tűnt, hogy nem nagyon akar együtt ünnepelni a magyar kormányfővel.)
1989 augusztus 19-re magyar fiatalok, soproni és debreceni civil szervezetek (az akkori Fidesz, SZDSZ, kisgazdapárt tagjai) szerveztek „pikniket” az osztrák határhoz. Ez eredetileg a határ szimbolikus megnyitását jelentette, nem a határ áttörését. Az esemény védnökének Habsburg Ottót, a Páneurópai Unió elnökét, valamint Pozsgay Imre államminisztert kérték fel.
Az esemény híre villámgyorsan elterjedt az akkor már hónapok óta Magyarországon veszteglő több ezer NDK-állampolgár körében, akik nem akartak visszatérni a szocialista országba, hanem az akkori NSZK-ba próbáltak továbbutazni, de ehhez nem voltak meg a vízumuk. Mivel sokan nem hitték el, hogy valóban megnyitják a határt (eredetileg nem is erről volt szó), ezért "csak" néhány száz keletnémet ment el a piknikre. Aztán a "pikniken" történt valami, ami történelmivé tette:
az oda érkező keletnémetek egyszerűen áttörték a határt és továbbálltak Nyugatra.
De miért ennyire jelentős ez az esemény a németeknek?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk az időben. A hidegháború idején, amikor még két Németország létezett, a többpártrendszerű, kapitalista NSZK és a szocialista pártállami NDK, Magyarország már eleve fontos volt a németeknek. A hetvenes évektől kezdve ugyanis nagyon sok német számára a magyarországi nyaralás több volt egy sima üdülésnél: a vízumszabályok enyhítésével egyszerre ívelt fel az NDK és az NSZK-ból érkező turizmus, lehetőséget adva a vasfüggönnyel elválasztott barátok, régi szerelmek, szétszakított családok találkozására. És persze éppen ezért a keletnémet titkosszolgálatnak, a Stasinak is fontos műveleti területe volt a Balaton.
De míg a nyolcvanas évek közepén senki nem hitte volna, hogy hamarosan leomlanak a falak és felszámolják a vasfüggönyt, az évtized végére egy csapásra mindez valósággá vált. 1989-ben az NDK vezetése tétlenül nézte végig, ahogy a keletnémetek egyre nagyobb tömege menekül el az országból és Magyarországon keresztül próbál az NSZK-ba jutni.
Azért Magyarország felé, mert 1989 májusában már megkezdték a vasfüggöny lebontását az osztrák-magyar határon.
Maga a vasfüggöny egy olyan kerítésrendszer volt, amely észak-dél irányba vágta ketté Európát, az osztrák-magyar határszakaszon 260 kilométer hosszan. Ne egy "sima" kerítést, hanem egy komplex határvédelmi rendszert kell elképzelnünk, amely több védelmi vonalból állt. Az első egy vadfogó kerítés, amitől 2 méterre egy jelzőkerítést húztak fel. A jelzőkerítésbe 24 voltos áramot vezettek. Ha valaki érintkezett vele, a határőrök tudták, melyik szakaszra kell menniük. A határ és a jelzőkerítés között helyezkedett el a hírvezeték-sáv, a járőrút és a nyomsáv. A hírvezeték-sávban álló villanyoszlopokra a járőröző határőröknek telefoncsatlakozókat helyeztek el. A járőrúton ellenőrizték a határőrök a kb. 5 méter széles, felgereblyézett nyomsávot. Ha valaki ezen keresztülment, akkor annak nyoma maradt. De innen egy határsértőnek még több száz métert kellett megtennie a határig, tehát egyáltalán nem volt könnyű, pláne nem veszélytelen átszökni ezen: az előterepnek nevezett részen a géppisztollyal felszerelt, kutyákkal járőröző határőrök még elfoghatták azt, aki a védelmi rendszer többi részén esetleg átjutott.
1989-ben nagyon sok minden történt, így maga a Páneurópai Piknik sem a semmiből jött, bőven voltak politikai előzményei.
Az év tavaszán az MSZMP Központi Bizottsága elhatárolta magát a korábbi vezetés hibáitól, és állást foglalt a jogállam, az alkotmányos többpártrendszer, a szabad választások és a koalíciós kormányzat megteremtése mellett, miközben azért még koránt sincs minden rendben: márciusban tízezrek tüntettek Budapesten, de a hivatalos tömegtájékoztatás, elsősorban a televízió, még mindig torzítva számolt be az eseményről – akárcsak manapság. (Ugyanez a helyzet Kádár János beszédével is, az áprilisban a MSZMP KB ülésén elmondott, meglehetősen zavaros beszéd szövege csak évekkel később került nyilvánosságra.)
Valójában az osztrák-magyar műszaki határzárat, amit májusban kezdtek el bontani, augusztus elejére lebontották. Amikor Horn Gyula akkori külügyminiszter és osztrák kollégája, Alios Mock júniusban szimbolikusan átvágott egy szögesdrót-darabot, állítólag már olyan előrehaladott állapotban tartott a bontás, hogy alig lehetett találni olyan részt, ahol egyáltalán még át lehetett vágni valamit.
Az is az előzményekhez tartozott, hogy júliusban George Bush amerikai elnök Budapestre látogatott, Németh Miklós pedig a vasfüggöny egyik darabját adta neki ajándékba. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy a magyar állam áll elébe a demokratikus változásoknak.
Augusztus közepén már kétszáz keletnémet állampolgár dekkolt a budapesti nyugatnémet követségen. A nyugatnémet kormányzati tisztviselők akkor úgy vélték, hogy a berlini hatóságok adminisztratív lépésekkel igyekeznek korlátozni a keletnémet turisták magyarországi utazásait.
1989 augusztus közepén már annyi NDK-s menekült érkezett az NSZK követségére, hogy azt kénytelenek voltak ideiglenesen bezárni.
A keletnémetek azért jöttek tömegével Magyarországra, mert azt gondolták, hogy a műszaki határzár megszűnése után már szabadon átsétálhatnak Ausztriába. Csakhogy erről szó sem volt. Bár a vasfüggöny már nem létezett, a határvédelem még igen, a határőrök továbbra is "vadásztak" a határsértőkre. Igaz, ebben az időszakban már csak önvédelemre használhatták a fegyverüket.
A határzár lebontása mellett egy másik szempont is szerepet játszott a keletnémet rohamban. Ekkoriban már javában jöttek Romániából a menekültek, ezért Magyarország március 17-én csatlakozott a Genfi Menekültügyi Konvencióhoz, amely június 12-én lépett hatályba. A csatlakozás felülírta a kétoldalú kiadatási egyezményeket, így a keletnémet határsértőknek sem kellett attól tartaniuk, hogy a magyarok visszaadják őket az NDK-nak. A korabeli híradások szerint százas-ezres nagyságrendben tartózkodtak akkor Magyarországon német menekültek, de ma már tudható, hogy ennél jóval többen jöttek, így a százezres nagyságrend helytállóbb. Ebben az időszakban komoly diplomáciai tárgyalások zajlottak az NSZK és Magyarország között arról, mi legyen az ide érkező keletnémet menekültekkel. Ezeknek a tárgyalásoknak az oldalvizén merült fel a civilek részéről ötletként a Páneurópai Piknik gondolata. A piknik a magyar vezetésnek is jól jött. Ekkor már javában egyeztettek a németekkel a magyarok, így Németh Miklósnak kapóra jött a piknik, amivel tesztelhette, hogy mit szól hozzá a szovjet vezetés. De Moszkvát nem különösebben érdekelte.
A piknik hivatalos programja augusztus 19-én 15 órakor kezdődött, de már előtte megjelentek azok a menekültek, akik aztán áttörték a határt. Azokat a keletnémeteket, akik a Páneurópai Piknik idején átjutottak, egy határ menti osztrák településre vitték, majd onnan Bécsbe utaztatták őket tovább. Néhányuk csomagjait osztrák turisták vitték át autóval a határon, de a többség holmijai Magyarországon maradtak. A nyugatnémet hatóságok még a piknik napján két különbuszt, aztán egy vonatot is küldtek a kivándorlók elszállítására. "A Sopron melletti tömeges szökés után szombaton éjjel 450 NDK-beli állampolgár indult útnak Bécsből az NSZK-ba. Mintegy 150 személy három különautóbusszal még szombaton késő este, háromszázan pedig vasárnap kora hajnalban különvonaton keltek útra az NSZK giesseni menekülttáborába" – írta 1989 augusztus 21-én a Magyar Nemzet.
A korabeli sajtótudósítások alapján úgy tűnik, az akkori rezsim nem bátorságból engedte át a keletnémeteket, inkább tehetetlenül sodródott az eseménnyel. A Népszabadság korabeli tudósításában például azt írta, hogy a magyar-osztrák közeledést és szélesedő együttműködést jelképező rendezvényt a délutáni órákban "40-50 fős csoportokban érkező, több mint 150 NDK-állampolgár tiltott határátlépési kísérlete zavarta meg".
Agresszív fellépésükkel elsodorták a magyar és az osztrák határőröket és vámőröket. A tiltott határátlépést a határőrök csak fegyverhasználattal akadályozhatták volna meg, de tekintettel az államhatárral kapcsolatos politikai felfogásra és a rendezvény nagy jelentőségére, fegyvert nem használtak, és más kényszerítő eszközt sem alkalmaztak
– olvashattuk az újságban.
A Páneurópai Piknik nem maradt hatástalan, mondhatni, felgyorsította az eseményeket. Szeptember 11-én felnyíltak a sorompók és az összes keletnémetet átengedték a határon a magyar határőrök, persze ezt megelőzően Bonn és Budapest szigorúan titkos tárgyaláson megegyezett erről. Ez az, amit Németország vezetése nem felejtett el, és amiért hálásak a magyaroknak. De a Páneurópai Piknik nem csak a németek számára jelentett korszakos fordulatot, hanem gyakorlatilag a hidegháború idején tapasztalt kettéosztottság megszűnését is szimbolizálta.
A rendszerváltás után – más korabeli történelmi eseményhez hasonlóan – a Páneurópai Piknik jelentőségét is ki-ki máshogy ítélte meg.
Az MSZMP utódpártjának számító MSZP-éra inkább azt igyekezett korszakalkotónak beállítani, hogy Horn Gyula az osztrák külügyminiszterrel már 1989 júliusában átvágta a szögesdrótot, míg az egykori ellenzéki pártok, így például az MDF és a Fidesz a Páneurópai Pikniket "emelte" fel, mondván: az volt a korszakhatár. Valójában ezek az események kevésbé értékelhetőek külön-külön, hiszen hazai és nemzetközi történések sora vezetett el ahhoz, hogy a magyarországi kommunista rendszer éppúgy összeomoljon, mint a többi.
De az értelmezések még ma is okoznak sérelmeket. A 30. évfordulóra szervezett ünnepségen Merkel és Orbán jelen lesz, de Németh Miklós egykori miniszterelnököt nem hívták meg. Balogh Zoltán volt miniszter ugyan meghívta egy piknikről szóló soproni kerekasztal-beszélgetésre, de ezt Németh elutasította. Állítása szerint azért, mert nem tetszik neki a beszélgetés címe: "Áttörés, összeomlás, jövőépítés – Sorsfordító 1989." Németh a 168 Órának azt mondta, a cím azt sugallja, hogy "az NDK-polgároknak a pikniken való átjutása Ausztriába a határőrség, netán a rendszer összeomlását jelentette", szerinte ez "enyhén szólva vitatható". Arról is beszélt a lapnak, hogy annak idején Habsburg Ottó mondta el neki Londonban, hogy ő volt a piknik kezdeményezője, gondolatát azután az MDF szervezői karolták fel. (Nagy László, az egyik soproni szervező, a Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány titkára szerint a debreceni MDF-es Mészáros Tamás vetette fel a tervet a Habsburg Ottó június 20-i előadását követő beszélgetésen.)
"Egyébként nem az a legfontosabb, ki volt a kezdeményező. A magam részéről azt a kérdést szoktam az üggyel kapcsolatban mindenkinek feltenni: vajon lett volna a Páneurópai Piknik nélkül is teljes határnyitás szeptember 10-én?... Nyilvánvaló, hogy a válasz csak az igen lehet, nehéz erre mást mondani" – mondta Németh a 168 Órának, arra utalva, hogy Budapest és Bonn ekkor már javában tárgyalt a menekültek átengedéséről és csak idő kérdése volt, ez mikor valósul meg.
(Borítókép: Több száz NDK-s állampolgár rohant át Ausztriába a Sopron és ST Margarethen közti földúton 1989. augusztus 19-én Forrás: Magyar nemzet 2014. augusztus 19., kedd / Arcanum adatbázis)