Az ország egyik legszegényebb járásában található 800 fős Szamossályi 2010-ben saját idősotthont nyitott, mert úgy látta az önkormányzat, hogy a faluban és a környező településeken egyre több a gondoskodásra szoruló idős és demens beteg. A bentlakásos intézmény folyamatsan teltházzal működik, még Budapestről is fogadnak lakókat. Demensek ellátására specializálódtak, a gondozókat külön képzésekkel, tréningekkel készítik fel az ellátásukkal járó nehézségekre. Az otthon felépítése és üzemeltetése komoly anyagi terhet jelentett a falunak, mivel az állami normatíva és a lakók által fizetett térítési díj közel sem fedezi a költségeket. Szamossályi polgármestere szerint így is megtérült a beruházás, mert új munkahelyeket tudtak teremteni egy olyan hátrányos helyzetű térségben, ahol a közmunkán kívül nagyon nincs más lehetőség. Az Abcúg cikke.
Szamossályi egy alig 800 fős falu Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti szegletében, az ország egyik legszegényebb járásában. A Szamos partján fekvő település két éve azzal került be a hírekbe, hogy a falunapon fellépett a 70-es évek egyik legnépszerűbb popegyüttese, a Boney M.
Minket inkább azért érdekelt Szamossályi, mert a települési önkormányzatoknak kiírt Legjobb Önkormányzati Gyakorlatok pályázaton első helyezéssel díjazták a faluban működő, demensek ellátására specializálódott idősotthont. Utánajártunk, miért éri meg az ország egyik legszegényebb térségében egy munkanélküliséggel és elvándorlással küzdő falunak idősotthont építenie, és hogyan lehet az, hogy az ország másik feléből is fogadnak lakókat.
Az 65 évnél idősebb lakosság arányának növekedésével egyre több idős szorul intézményi ellátásra: sokan magányosan élnek, valamilyen tartós betegséggel vagy mentális problémával küzdenek, és a családok is egyre nehezebben birkóznak meg az idős hozzátartozók ápolásával. Az elmúlt 25 évben közel megduplázódott az ellátottak száma: 2017-ben több mint 55 ezer idős élt bentlakásos otthonban, és a 2019-es adatok szerint további 24 ezren voltak várólistán. Ehhez képest az elmúlt 8 évben nem jöttek létre új állami férőhelyek.
Szamossályiban is ugyanezt tapasztalják: a faluban és az egész járásban sok az idős, egyre több demens beteggel találkozni. Nagy részük egyedül él, gyerekeik beköltöztek a városba vagy külföldre mentek. Ugyanakkor a 70-80 ezer forintos nyugdíjak mellett kevesen engedhetik meg maguknak, hogy magánszolgáltatóktól vásároljanak ellátást. Akiknek még lenne is pénzük, azok sem tudnak bentlakásos ápolót fogadni, mert a környéken nehezen találnak megbízható gondozót, márpedig a 24 órás felügyelet biztosítása legalább három embert igényel. “Ebből a szempontból is hatalmas szakadék van az ország nyugati és keleti része között” – mondta Bíróné Dienes Csilla, Szamossályi polgármestere.
Ezért döntött úgy az önkormányzat 2009-ben, hogy létrehoz egy saját idősotthont. (Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy az állami ellátórendszer hiányosságai miatt az önkormányzatoknak kell egyre nagyobb szerepet vállalniuk az idősek gondozásában.) A számok azt mutatják, hogy jól mérték fel az igényeket: a fehérgyarmati járásban Szamossályin kívül még 7 másik településen működik idősotthon. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 7-8 ezer idősre jut 200 férőhely, ha azt vesszük alapul, hogy a járás 36 ezres lakosságának negyede-ötöde 65 évnél idősebb.
A demensek ellátása még inkább megoldatlan. Becslések szerint 200-250 ezer demens él Magyarországon, ők szorulnak leginkább gondozásra. Kevés idősotthon fogad demenseket, mivel macerásabb velük foglalkozni, mint az ép idősekkel. Sok helyen nincs is külön szakképzett gondozó az ellátásukra, és az intézmény kialakítása sem mindig alkalmas erre a célra. Elvileg nem utasíthatnák el ezeket az időseket, de a gyakorlatban ezt sokféle módon el tudják érni, például telt házra vagy a beteg kevés nyugdíjára hivatkoznak. A fehérgyarmati járásban sem jobb a helyzet: csupán két helyen, Szamossályiban és a járás központjában működik demensek ellátására szakosodott intézmény.
Az idősotthon 2010-ben nyitott meg, a három részleg összesen 39 férőhellyel működik, szinte folyamatosan telt ház van. “Biztos valami jól csinálunk, mert minden nap van érdeklődő, főleg a demensellátás miatt” – mondta Nagyné Dienes Marianna intézményvezető. Az ország egész területéről vannak lakóik, többen Budapestről jöttek Szamossályiba, ami jól mutatja, mekkora igény van bentlakásos intézményekre.
Más idősotthonokhoz képest Szamossályiban a demensek nincsenek elkülönítve a többi lakótól, ezzel azt szeretnék elérni, hogy ugyanolyan embernek érezzék magukat, mint mentálisan ép társaik: ugyanúgy részt vesznek a szabadidős foglalkozásokon és az ünnepségeken, magyarázta az otthon vezetője. Az Idősügyi Tanács javaslatára az egyik részlegen négyágyas szobákat alakítottak a demenseknek, mondván akkor hamarabb jelzik, ha valamelyikükkel baj van. A gyakorlat aztán megcáfolta ezt, mert azt tapasztalták, hogy ekkora létszámnál hamarabb lesznek idegesek, többet veszekednek. Utólag ezért egy gipszkartonfallal ketté választották a szobákat. Az egyszemélyes szobák sem jók, mert az egyedüllét sokat ronthat az állapotukon, magyarázta az otthon vezetője, miközben körbe vezetett minket az épületben.
Szintén a jó gyakorlat része, hogy míg egyes otthonokban zárt ajtók mögött tartják a demeseket, addig Szamossályiban bármikor kimehetnek az udvarra, szabadon járkálhatnak az épületben. Ezt úgy tudják megoldani, hogy több gondozót biztosítanak a betegek mellé. Váltott műszakokban összesen 14-en foglalkoznak az idősekkel: 11 szakképzett gondozó, 3 közalkalmazott és 2 közmunkás. Utóbbiak a képzettséget nem igényelő feladatoknál – fürdetés, öltöztetés, etetés – segítenek be, így a gondozóknak több energiájuk marad, és folyamatosan szemmel tudják tartani a demenseket. Ez költséghatékonyság szempontjából is praktikus megoldás. “Egy demens embert nem is lehet a nap 24 órájában a szobájában ültetni”. Tévézni viszont nem szeretnek, ezért mindig kell valamilyen foglalkozás, amivel le tudják foglalni őket.
A mentálisan ép idősekhez képest a demensek sokkal több figyelmet és törődést igényelnek: elkóborolhatnak, máshogyan kell velük kommunikálni, mert könnyen agresszívvá válhatnak. Hogy ezekkel a nehézségekkel meg tudjanak birkózni a gondozók, rendszeresen továbbképzésekre, konfliktus- és stressz kezelési tréningekre küldik őket. Nemrég egy érzékenyítő tréningen vettek részt, amit Juhász Ágnes demencia-szakápoló tartott a gondozóknak. A tréning során azt szimulálták, hogy mit él át egy demens, hogyan érzékeli az őt körülvevő világot. Ehhez felvettek egy speciális maszkot, amiben megszűnt a térlátásuk, közben olyan zavaró hangokat játszottak be nekik, ami feszültté teszi a betegeket. A tréning végére jobban megértették, hogy mitől válhatnak agresszívvá a demensek: például érdemes kerülni a tiltásokat, mert attól csak idegesek lesznek.
Jellemző, hogy a demensek túl későn, középsúlyos vagy már nagy súlyos állapotban kerülnek be az otthonba. Ennek egyrészt az az oka, hogy a családok szégyellik demens hozzátartozójukat, hiszen régen bolondnak tartották ezeket az embereket. Nem is feltétlenül ismerik fel a betegséget, csak azt látják, hogy valami nincs rendben. Nagyné Dienes Marianna szerint késleltethető lenne a betegek leépülése, ha időben megfelelő gondoskodást kapnának: intézményi körülmények között a gondozók nyomon tudják követni, hogy bevették-e a gyógyszereiket, esznek-e rendesen. “Amikor a családtagok napközben dolgoznak, nem tudják kontrollálni a gyógyszerszedést. Ha az idős reggel veszi az esti gyógyszert, azzal csak bajt okoz. A demens nem tudja, hogy mennyi étel elég: falnak vagy elfelejtenek enni.” A demenseknek már nem elég, ha a házi gondozó napközben 1-2 órára rájuk néz, állandó felügyeletre van szükségük. Főleg este, amikor elkezdenek kóborolni: egyik lakójuk egyszer elindult éjfélkor meglátogatni a családját, mert azt hitte, hogy ebédidő van. Arra is van példa, hogy anyagi okokból tartják maguk mellett a családok a demens rokont. “Amikor a család közmunkából él, jól jön a demens idős nyugdíja. Ez akár 100 ezer forintot is jelent, ami nagyon sok pénz.”
A gondozók közül Soós Dénesné Sarolta dolgozik legrégebben az intézményben, ő fogadta az első lakókat a nyitás napján. Gyakran találkozik azzal, hogy a családok szinte szabadkoznak, amikor náluk helyezik el demens hozzátartozójukat. Nem szabad, hogy lelkiismeret furdalásuk legyen emiatt, mert maga is évekig ápolta demenciában szenvedő anyját, tudja, min mennek keresztül ilyenkor. “Megszakadtam lélekben, mert nem tudtam eldönteni, hogy mi a helyes: ha otthon ápolom vagy ha beadom egy otthonba.” Úgy gondolja, senkitől sem várható el, hogy egyedül ápolja idős szüleit. Ez nem kötelesség kérdése, azzal is kimutathatják szeretetüket, ha olyan körülmények között helyezik el, ahol hozzáértők foglalkoznak velük.
A nem demens idősek is nehezen látják be, hogy állandó felügyeletre szorulnak, amit viszont csak egy otthonban tudnak biztosítani. Beszélgettünk olyan lakóval is, aki szinte szégyellte, hogy az otthonban él. A 80 éves Magdi néni három hónapja költözött be, de a szomszédjainak még nem mondta el, mert nem akarja, hogy azt higgyék, akarata ellenére került oda. “A mostani idősek még nem tudják, hogy ez egy jó dolog. A pénzükért tisztességes ellátást kapnak” – mondta erre Nagyné Dienes Marianna.
Valószínűleg ezért alakult úgy, hogy a kezdetekben egy lakójuk sem volt a faluból. Hogy eloszlassák ezeket a félelmeket, integrálták a bentlakásos és a nappali ellátást, így az idősek láthatták, mire számíthatnak az otthonban. A 84 éves Vincze Lajosnét fiai beszélték rá, hogy költözzön az idősotthonba, miután betegsége miatt kórházba került. Előtte egyedül élt a közeli faluban, Hermánszegen, nem volt, aki gondját viselte volna. Három éve lakik Szamossályin, eleinte rosszul viselte, de idővel belátta, hogy ez volt a legjobb megoldás. “Nem hagyhatják ott a munkájukat miattam. És mégiscsak jobb, mint otthon a magányban.” Szobatársával jól kijön, a nap nagy részében együtt tévéznek vagy kiülnek beszélgetni az épület teraszára. A gondozókkal is elégedett, egyedül a koszttal nincs kibékülve. “Nem az én konyhám. De amikor jól főznek, megdicsérem” – jegyezte meg nevetve a néni. “Nehezen, de megértik az idősek, hogy jobb nekik itt. Tudom, hogy a demensek is itt érzik magukat a legjobban, még akkor is, amikor azt mondják, hogy haza akarnak menni. Az egyik bácsit karácsonyra hazavitte a család, de alig ette meg az ebédjét, már vissza akart jönni. Nekik már ez a haza” – idézett fel egy korábbi esetet az otthonvezető.
Egy intézmény létrehozása sosem olcsó, különösen egy olyan nehéz helyzetben lévő településnek jelent komoly kihívást egy ekkora beruházás, mint Szamossályi, ahol alig van adóbevétele az önkormányzatnak, magas a munkanélküliség, a fiatalok elvándorolnak. Az első 10 férőhely kialakítását még teljes egészében egy térségi fejlesztési pályázatból tudták megoldani. A második részlegnél már az önkormányzatnak is be kellett szállnia körülbelül 10 millió forinttal, mivel a pályázati források csak a költségek 80 százalékát fedezték.“Megkérdezték, hogy így elfogadjuk-e a pénzt, egyből rávágtam, hogy megcsináljuk” – mesélte a polgármester. A harmadik szárny végképp megterhelte a falu költségvetését, mivel annak felépítésé már saját zsebből finanszírozták. Ennek majd 30 milliós költségét a mai napig nyögi a falu, de akkor úgy gondolkodtak, hogy a növekvő kereslet miatt később megtérül a befektetés.
Számításuk csak félig jött be: volt olyan év, amikor veszteségesen működött az otthon. Hiába fizetnek ugyanis a lakók térítési díjat, az még az állami normatívával együtt (demensek esetében évi 700 ezer, az időseknél évi 600 ezer forint az állami normatíva) sem fedezi az ellátás költségeit. Az is felmerült, hogy egyházi fenntartásba adják az otthont, annyira drága volt az üzemeltetése. Végül ezt elvetették, mivel az utolsó két évben külön kaptak üzemeltetési támogatást, amiből ki tudták pótolni a költségvetést, de bizonytalan, hogy a jövőben is lesz-e ez a támogatás, és ha igen, mekkora összeget kapnak.
Szeretnék a jövőben tovább bővíteni az intézményt. Egy kétemeletes épületet képzeltek el: egyik részében ugyanúgy demensellátás folyna, a másikban pedig egyszemélyes lakóotthonokat alakítanának ki, amiket aztán piaci alapon értékesítenének. A tervek már készen vannak, körülbelül 300-400 millió forintra lenne szükségük a megvalósításhoz. A Norvég Alap egyik projektjén keresztül tudnának pénzt szerezni, de mivel a magyar kormány még nem írta alá a 70 milliárd forintos támogatási alap folyósításáról szóló megállapodást, nem tudnak hozzákezdeni a kivitelezéshez.
Mindezek ellenére Dienes Csilla szerint megérte az erőfeszítéseket, mert az otthonnal nem csak az idősek ellátása javult, hanem új munkahelyeket is teremtettek, ami hatalmas szónak számít a környéken. A rendszerváltás után az üzemek, gyárak többsége tönkrement, azóta jórészt a közmunka jelenti az egyetlen megélhetési lehetőséget. Jelenleg összesen 23 embernek adnak munkát az otthonban: 14-en foglalkoznak az idősekkel, heten pedig a különböző kisegítő munkaköröket (például a konyhán dolgoznak, ahol a helyi óvodának és általános iskolának is főznek) látják el, ők szintén közmunkások. Nekik is jobban megéri az otthonban dolgozni, mint ha szemetet kéne szedniük vagy az árokban gyomlálni, tette hozzá a falu vezetője. “Társadalmi haszna is van az otthonnak, olyan munkát ad, ahol megbecsültnek érezhetik magukat”. Erika is közmunkásként dolgozik az otthonban, a szomszédos faluban nem kapott munkát az önkormányzattól, így került Szamossályira. Szívesen foglalkozik idősekkel, korábban évekig ápolta anyósát, tehát van némi tapasztalata ezen a területen. “Sokan, akik nem szedtek uborkát a tűző napon, talán nem értékelnék ezt.”
A gondozók is úgy élték meg, hogy az idősotthonnal kaptak egy második esélyt. Többen küzdöttek azzal, hogy a GYES után nem tudtak elhelyezkedni, legfeljebb a közmunkaprogramban kaptak munkát. A gondozók többsége a faluból származik, vannak, akik már az otthonban szerezték meg a szükséges képesítésüket. “Nálunk kapnak egy 160 ezres fizetést, ami budapesti viszonylatban nem sok, de a környéken hatalmas összegnek számít.”
Hasonló helyzetben volt néhány éve Soós Dénesné Sarolta is. GYES-ről visszatérve belevágott egy kétéves OKJ-s gondozói képzésbe. “Mindig is éreztem, hogy másokon szeretnék segíteni.” Ennek nagyjából akkor lett vége, amikor megépült az otthon Szamossályiban. Korábban pénztárosként dolgozott Fehérgyarmaton, de sokkal jobban élvezi új hivatását, arról nem beszélve, hogy jobban keres, és nem kell minden nap ingáznia a két település között. Számára az a legnehezebb a munkájában, hogy látja leépülni a betegeket, és eljön az a stádium, amikor a demens idős már a saját gyerekeit sem ismeri meg. “Ilyenkor a mi segítségünk már kevés.”