Karácsony Gergely legyőzte Tarlós Istvánt Budapesten, de emellett is több fővárosi kerületben és nyolc megyei jogú városban is az ellenzéki leváltotta a fideszes polgármestert. A közös jelölés biztosan segített, ahogy vélhetően Borkai Zsolt ügyének is nagy szerepe lehet a változásban, mert a legszembetűnőbb eltolódás a budai, konzervatív kerületekben történt.
Amennyiben a 2019-es önkormányzati választáson kifejezetten az ellenzék szereplését szeretnénk értékelni, akkor kijelenthető, hogy az ellenzék határozottan jobban szerepelt, mint öt évvel korábban, igaz, a „bázis” nagyon vérszegény volt. Nagyon leegyszerűsítve a mostani eredményeket:
A sikeres szereplés legerősebb jelképe természetesen a fővárosi főpolgármesteri poszt, Karácsony Gergely győzelme az általánosan javuló ellenzéki teljesítmény fő mutatója. A következő napokban jöhetnek majd a részletesebb elemzések, de úgy tűnik, hogy nem zavartak be a fővárosi versengésbe a Karácsony mögött álló erőket megosztó hangfelvételek, Berki Krisztián elindulása, ahogy Tarlóst az sem mentette meg, hogy ő legalább határozottan igyekezett elhatárolódni a Borkai Zsolt-féle városvezetői minőségtől.
A fővárosi ellenzéki siker elsősorban az összefogásról, de nem csak az összefogásról szól. Magánál a főpolgármester-választásnál ez biztosan fontos volt, hiszen 2014-ben még nagyon megosztott volt a kihívók ereje Tarlós István ellenében, így a főpolgármester 50 százalék alatti támogatottsággal is magabiztosan nyert. De nem csak erről szól, hiszen tarlós István arányaiban is kevesebb voksot kapott.
Ha a főváros és a vidék többi pozícióját nézzük, természetesen érdemes azzal kezdeni, hogy az összehasonlítás alapjául szolgáló ellenzéki bázis nem volt túl erős, hiszen 2014-ben a Fidesz–KDNP kihívói a megyei jogú városok közül csak Békéscsabát, Salgótarjánt és Szegedet tudták behúzni, míg a fővárosi kerületek közül is csak hatot: a XIII., XIV., XV., XIX., XX. és a XXIII. kerületet.
A megyei közgyűléseket öt éve mindenhol a Fidesz dominálta, sok helyen a parlamenti arányoknak megfelelően, egyedül Borsod-Abaúj Zemplén, Csongrád és Somogy volt viszonylag kiegyenlített, de ott is kormánypárti többséggel.
Budapesten végül a kerületeket tekintve, 14-9-re nyert az ellenzék, vagyis a fővárosban nagyon látványosan javított, és talán a Borkai-ügy nem kezelése elsősorban a budai és a belvárosi, több hírt fogyasztó, valóban konzervatívabb kerületekben hatott.
Ez akkor is fontos megállapításnak tűnik, ha valójában a győri Borkai Zsolt mellett a budaörsi Wittinghoff Tamás vagy a kispesti Gajda Péter könnyedén megtartotta posztját.
Mégis a budai, hagyományosan konzervatív városrészekben nagyon látványos volt a váltás, egyes helyeken korábban még soha nem győzött nem jobboldali jelölt, de most Pokorni Zoltán XII. kerületi sikere mellett ellenzéki jelölt tudott nyerni az I., a II., a III. és a XI. kerületben. Ez alighanem a választás egyik legmeglepőbb tanulsága.
A Fidesz az „egy számjegyű” kerületek közül egyedül az V. kerületet tudta behúzni, pedig ez egy kifejezetten botrányos gazdálkodású kerület, de az ellenzék elkövette azt a hibát, hogy Tüttő Katalint indította Szentgyörgyvölgyi Péter ellenében, és pont az ő esetében magyarázni kellett, hogy nem fonódott össze a politika és volt társa, Leisztinger Tamás révén a milliárdos ingatlanbiznisz .
A meglepőbb sikerek között említhető, hogy az örökös jobbos I. kerületben V. Naszályi Márta le tudta győzni Nagy Gábor Tamást, a II. kerületben Őrsi Gergely Láng Zsoltot, míg a III.-ban Kiss László Bús Balázst.
Kevésbé volt meglepő, hogy XI. kerületben László Imre a Szent Imre Kórház korábbi igazgatója megverte Hoffmann Tamást.
A közeli kerületekben, így a VI.-ban a momentumos Soproni Tamás, majd a VII.-ben Niedermüller Péter győzelme magabiztos volt.
Újpesten, Józsefvárosban, Ferencvárosban is az ellenzék nyert, ez egy változó világban azért nem meglepő, ezek inkább szegényebb, régebbi fogalommal munkáskerületek. Mégis ,sorrendben Déri Tibor, Pikó András, illetve a kifejezetten magabiztosan nyerő Baranyi Krisztina sikere sem volt előre borítékolható.
Ha a megyei jogú városok összesítését megnézzük, a kormánypárt vezető aránya ugyan megmaradt, de immár nem 20-3, hanem csak 13-10 arányban. Vagyis, ez alapján az öt évvel korábbi helyzethez képest hét helyen fordult a kocka. Érdekesség, hogy valójában nyolc helyen váltotta az ellenzék a kormánypártot, és egy helyen „papíron” a kormánypárt szerzett pozíciót, utóbbi eset úgy történt, hogy a jelölt valójában ismétel, csak mögötte az erők módosultak.
2014-ben ugyanis Szarvas Péter, a Jobbik jelöltje nyert, 2019-ben pedig már a Fidesz is őt támogatta, aki magabiztosan ismételt is.
A régi fideszes városokban a jelöltek magabiztosan ismételtek, így Debrecen (Papp László), Kaposvár (Szita Károly), Kecskemét (Szemereyné Pataki Klaudia), Székesfehérvár (Cser-Palkovics András), Szolnok (Szalay Ferenc), Zalaegerszeg (Balaicz Zoltán) nem volt kérdéses.
Újabban immár biztos fideszes városnak számít Nagykanizsa, Nyíregyháza, Sopron, Szekszárd és Veszprém is, ahogyan Győrben is nyert Borkai Zsolt, bár az ő győzelme sokkal kisebb arányú volt, mint korábban, és ennek az indulásnak alighanem hatalmas ára volt más választókörzetekben.
Az ellenzék oldalán szintén nem volt kérdés két város, Salgótarján (Fekete Zsolt), illetve Szeged (Botka László) ismétlése. Öt éve még fideszes volt, de közben az időközi választásokon már váltott Hódmezővásárhely, Rapcsák András, majd Lázár János egykoron 70 százalékos arányban hozta a várost, ez a választás azonban ismét, az összefogás lehetőségeit először bizonyító Márki-Zay Péter sikerével zárult.
Meglepően nagyot fordult, vagyis meglepően könnyen nyert az ellenzéki jelölt Dunaújvárosban (Pintér Tamás) , Érden (Csőzik László), Egerben (Mirkóczki Ádám), Miskolcon (Veres Pál), Pécsen (itt Péterffy Attila, a helyi energetikai vezető legyőzte a vízilabdás Vári Attilát), Szombathelyen (Nemény András) Tatabányán (Szűcsné Posztovics ilona).
A megyei közgyűlések, ahol a megyei jogú városokon kívüli szavazók voksai érvényesültek, teljes Fidesz-sikert hoztak, minden közgyűlésben a Fidesz kapta a legtöbb szavazatot.
Az ellenzék korában abban reménykedhetett, hogy a 2018-as parlamenti és a 2019-es EP-választáson például a fővárosban már többségben voltak az ellenzéki szavazók, ezért a magas részvételi arány és a szélesebb, sikeresebb összefogás elsősorban Budapesten változást ígért.
Az előzetes esélylatolgatásnál azért úgy tűnt, hogy az ellenzék inkább csak erőgyűjtésben reménykedik, vagyis tudja, hogy ma már csekélyebb jelentőségű a helyi képviselet, mégis egy jelzésértékű önkormányzati sikernek nagyon fontos üzenetértéke lehet.
Erősebb lehet a remény a híveikben, hogy nem örökké determinált a magyar pártpolitika, van lehetőség változásra, ahogyan helyi hatalom mellett az anyagi források oldaláról is megerősödhet az alternatív politikai világ a következő országgyűlési választásokig.
Az országos politika szempontjából egészen más helyzet, ha a helyi politika is a kormánypárt kezében van, vagy az, ha lokálisan lehetnek emberek, akik egzisztenciálisan az ellenzék sikerében érdekeltek, illetve a helyi média már nem feltétlenül lesz a kormánypárti propaganda része.
Ahogy hallottuk, ellenzéki értelmezésben az is siker, hogy a főváros és tíz nagyváros lesz ellenzéki vezetésű, hiszen a magyar emberek 30-40 százalékát már nem lehet partvonalra tenni, nem egyedül állnak majd az ellenzékiek.
Ez még akkor is fontos, ha a kórházak, az oktatási intézmények, a kinevezési jogok és a gazdálkodás tekintetében ma már sokkal kisebb a városvezetők szerepe, mint akárcsak hat éve volt.
Borítókép: Ajpek Orsi / Index