Amikor egy társaságban szóba kerül, hogy emberkereskedelem áldozatainak segít, mi a leggyakoribb reakció, amivel találkozik?

Inkább az szokott elhangozni, hogy traumatizált emberekkel foglalkozom. Ekkor általában arról kérdeznek, hogy hogyan tudok kikapcsolni, hazaviszem-e a szörnyűségeket, amiket hallok. Illetve azt szokta még érdekelni az embereket, hogy tényleg fel lehet-e dolgozni ezeket a különösen megterhelő, sokszor életveszéllyel járó helyzeteket. 

Csodálkozni nem szoktak azon, hogy Magyarországon egyáltalán léteznek emberkereskedelem-áldozatok? Benne van ez a köztudatban?

Szerintem nincs. Nagyon kevesen tudnak erről, annak ellenére, hogy viszonylag magas az áldozatok száma nálunk. Vannak olyan helyzetek, amit sokan nem is gondolnak emberkereskedelemnek, pedig az. 

És hogyan képzeljük el az emberkereskedelemnek a gyakori arcát?

Nehéz egy konkrét arcot tulajdonítani az emberkereskedelemnek. Különböző formában belföldön és külföldön egyaránt válnak magyarok kizsákmányolás áldozatává. Egyik gyakori formája a szexuális jellegű munkára kényszerítés. Jellemzően fiatal lányokat, a jobb élet reményében csábítanak ki külföldre. Előfordul, hogy tudják mivel fognak foglalkozni kint, de nem ismerik a körülményeket, vagy - és ez is nagyon gyakori - azt gondolják, hogy valami mást fognak csinálni, és aztán szépen lassan derül ki számukra, hogy prostitúcióról van szó. Jellemző, hogy elveszik az irataikat mindenféle ügyintézésre való hivatkozással, a beígért fizetést nem kapják meg különböző okok miatt, például azt mondják nekik, hogy “de hát az utazásodat mi fizettük”, “a szállásodat neked kell állni”. A szabadságukban is korlátozzák őket. Emberkereskedelemről van szó a munkacélú kizsákmányolás áldozatai esetében is, jellemzően azok körében, akik építkezésre vagy mezőgazdasági, gyári munkára jelentkeznek, de a körülmények nem olyanok, amilyent ígértek nekik. Nincs legális munkaszerződésük, ami védené a jogaikat, a fizetés, a munkaidő, a munkavégzés jellege, a lakhatás nem pont olyan, mint, amire számítottak. Az emberkereskedők által jól konstruált adósság spirálban találják magukat.  Nehéz kimenekülni ebből a helyzetből és megküzdeni azzal a kudarccal és szégyennel, hogy üres kézzel kénytelenek hazatérni.  

Hogy találnak el az emberkereskedelem áldozatai a Traumaközpontba? 

Kapcsolatban állunk különböző szervezetekkel, akik küldenek hozzánk klienseket, illetve a honlapunkon keresztül is jönnek megkeresések. A Traumaközpont azért jött létre, hogy a pszichológiai segítség ne legyen kiváltság és rászorulók is hozzáférjenek a traumákkal kapcsolatos terápiás segítséghez. Ez nemcsak emberkereskedelem túlélőinek szól, hanem bárkinek, aki átélt valamilyen traumatikus eseményt, ami problémát okoz az életében, és emiatt tünetei vannak. 

Szóhasználatban a túlélőt szerencsésebbnek tartja, mint az áldozatot?

Mindkettőnek van értelme. Amikor konkrét emberekre gondolok, akkor jobban szeretek túlélőként gondolni rájuk, de amikor a jelenségről beszélünk, akkor értem, hogy miért áldozatok.

Mi a feltétele annak, hogy valaki megkaphassa ezt a lehetőséget? Vannak különösebb követelmények, kell valamilyen vállalást tenni?

Valamennyire felmérjük az illető lehetőségeit, és ehhez mérten próbáljuk a rászorultságot megállapítani. Van egy terápiás szerződés, amit kötünk a klienseinkkel, de ebben tulajdonképpen csak az áll, hogy mi vállaljuk, hogy segítünk, ő pedig vállalja, hogy jelen van, ha nem tud eljönni időben lemondja az alkalmakat stb. Egyébként nincsen más feltétel. A terápia egy bizalmi alapú kapcsolat, itt is ezt tartjuk szem előtt.

Hogyan képzeljük el magát a terápiát? Meddig tart? Mikor mondják azt, hogy kész, vége van, most már nagyjából rendben lesz minden?

Kicsit távolabbról indítva az emberkereskedelem elleni küzdelem és a reintegráció szempontjából több ponton tud a pszichológia segítséget nyújtani. Fontos szerepe lehet a prevencióban, az akut fázisban, - amikor valaki épp, hogy kikerül egy kizsákmányoló helyzetből- és viszonylag hosszabb idő elteltével, amikor jó esetben az élet már picit stabilizálódott körülötte. 

Az lenne az ideális, hogyha az emberkereskedelem áldozatai komplex támogatást kapnának. Ha valaki halmozottan hátrányos helyzetből jön, ugyanoda visszakerülve, nagyon nehéz új életet kezdeni. A fizikai, szociális és mentális biztonság megteremtése elengedhetetlen és ezzel párhuzamosan vagy ezek után kezdődhet el a traumatikus eseményeknek a feldolgozása. Biztonság nélkül ez igazából szinte lehetetlen. 

A túlélők tapasztalhatnak poszttraumatikus tüneteket, szorongást, depressziót. Jellemző lehet rájuk, bizonyos élmények újraélése, vagy olyan helyzeteknek az elkerülése, amik a történtekre emlékeztetik. Lehetnek rémálmaik, villanásszerű emlékbetöréseik. A terápia célja, hogy a hozzánk forduló megértse, hogy amiket saját magán tapasztal nem a megőrülés jelei, hanem természetes, a túlélés szempontjából számára szinte elkerülhetetlen testi-lelki reakciók. Akkor mondhatjuk, hogy közelítünk a vége felé, ha az elszenvedett traumatikus helyzetek feldolgozás útján egy emlékké váltak a sok közül az ember életében.  

Mi az a tipikus lelki folyamat, amin átmegy egy emberkereskedelem-áldozat?

Kezdetben egy új reményt jelentenek ezek a lehetőségek olyan embereknek, akik sokszor valamilyen szempontból kilátástalannak érzik az életüket. Esetleg korábbi traumák mentén azt gondolják, az eddiginél olyan sokkal rosszabb sors nem várhat rájuk. Máskor a szükség egyszerűen annyira erős, hogy az illető belemegy bármibe, hogy új életet tudjon kezdeni. Van egy kritikus időszak miután kiderül, egy áldozat számára, hogy mégsem olyan szuper az új helyzet. Ha az első hónapokban fizikailag nincs lehetősége, vagy lelkiereje ahhoz, hogy kiszálljon, utána könnyen benne maradhat a rabszolgasorsban akár évekig is. Egy idő után az ember személyisége is megtörik. Sokan saját magukat sem értik és a környezetük is utólag olyan kérdéseket tesz fel, amik az áldozatot hibáztatják. “Miért nem jöttél el? Miért nem tettél valamit? Miért nem jelentetted fel őket? Miért nem kértél segítséget?”. 

Az emberkereskedők mindent megideologizálnak, vagy sokszor az áldozatok otthon maradt szeretteit fenyegetik. Tehetetlennek élik meg magukat az őket kihasználó emberekkel szemben, a félelemtől, anyagi és érzelmi függéstől irányítva nem tesznek semmit.  A szexuális kihasználás hozzátesz ahhoz, hogy ezek a lányok teljes mértékben megtörnek. Elidegenednek a saját énjüktől. Ezt az állapotot nem nagyon lehet másképp kibírni, csak egy olyan jelenléttel, ami valójában nemjelenlét. Képtelenség napi szinten megélni a helyzetükkel kapcsolatos érzelmeket, így a túlélés érdekében egy idő után már nem érzik. Ebben általában drogok is segítenek. Előszeretettel adnak a bántalmazók drogot a lányoknak azért, mert úgy könnyebb őket kontrollálni, és segíti a függés kialakítását. 

Úgy fogalmazott, hogy az emberkereskedők mindent megideologizálnak: milyen ideológiát lehet gyártani erre?

“Tartozol nekünk, mi segítettünk téged mostanáig, megvettük a ruhádat, fizetjük a lakást, amiben dolgozol.” Az anyagi függésen kívül kialakítanak bizonyos belső szabályokat, például “ha ezt csinálod, akkor telefonálhatsz”, vagy a tiltott kommunikálásért büntetés jár. Ez a szabályrendszer egy idő után belsővé válhat, azonosulhat vele az áldozat. És hát sokszor kialakul a patológiás érzelmi kötődés az elkövetők felé, amit Stockholm szindróma néven szoktak ismerni.

Ők ismerik teljes egészében a saját történetüket? Tiszta számukra, hogy őket eladták? Tudják, hogy mennyi pénzt adtak értük? Egyáltalán kiderülhet egy áldozat számára, pontosan mi folyt a háttérben? 

Minden helyzet különböző, de tegyünk fel egy olyan esetet, amikor egy jól hangzó belgiumi munkára jelentkezik valaki. Mindenfélét megígérnek neki, és eleinte tetszik is neki a munka. Aztán később kiderül, hogy nemcsak fotómodellnek kell lennie mondjuk, hanem az ügyfelek előtt le is kell vetkőznie. Aztán a következő héten az derül ki, hogy jobb lenne, ha már azt is megengedné, hogy hozzáérjenek. És ha valamikor fellázad, akkor megverik, megalázzák, megerőszakolják: hirtelen változik meg az egész helyzet számára, hirtelen érzi magát csapdában. Azok az emberek, akik feladták a hirdetést, még szimpatikusak voltak, aztán átadták a következőnek, aki kint várta, és így tovább. Hogy közöttük milyen anyagi tranzakciók folytak, szerintem ő nem fogja megtudni pontosan. Mint említettem gyakoriak azok az esetek is, amikor az áldozat érzelmileg is erősen kötődik a kizsákmányolóhoz.  Egy ilyen viszonyban számára teljesen normálisnak is tűnhet, hogy nem tarthatja meg a prostitúcióval keresett pénzt. 

A trauma része az az árulássorozat is, amit ilyenkor az áldozat átél? Hogy akikben megbízott, azokról kiderül, hogy becsapták, elárulták?

Természetesen. Tipikus az a történet is, ami úgy kezdődik, hogy egy viszonylag naiv, vagy nehézsorsú lány találkozik egy jóképű fiúval, akibe szerelmes lesz, ő pedig azt mondja, hogy egy jobb élet reményében menjünk külföldre, mert ott sokkal több pénzt lehet keresni. Ez a lány a sokadik kötődési traumát éli át, hiszen az a fiú kezdi kihasználni, akibe szerelmes.

Amikor azt mondta, hogy a lány a sokadik kötődési traumát szenvedi el, akkor olyasmikre gondol, hogy gyerekkorában elhagyta az apja, anyja, állami gondozásba került?

Pontosan. Egy olyan lányra gondolok például, aki otthon családon belüli erőszakot látott vagy akár annak az elszenvedője is volt, aki nem kapta meg azt a fajta törődést, ami az egészséges fejlődéshez szükséges, aki akár már többször állami gondozásba került, ahol nagyon nehéz találni olyan embert, akihez állandó jelleggel lehet kötődni. Ahogy változnak a helyzetek, a nevelők, a gondozási helyek, úgy állandóan veszteségek érik ezeket a fiatalokat. Nagyon vágynak a kötődésre, így viszonylag kevés elég nekik ahhoz, hogy megbízzanak valakiben és a megmentőt lássák benne.

Befolyásolja ezt a folyamatot, tud segíteni az áldozatnak a továbblépésben, ha az elkövetőt felelősségre vonják?

Egyik oldalról segíteni tudja a feldolgozást, illetve a biztonságérzet kialakulását, ha a túlélő biztos lehet abban, hogy az elkövető rács mögé került. De veszélyforrás is: egy elhúzódó bírósági ügyben azért kérdés, hogy kinek meddig ér el a keze. Ne felejtsük el, hogy az emberkereskedők jellemzően szervezett bűnözői hálózatokban működnek. Ezért is kerülnek sokszor védett házba az áldozatok. Még ott is előfordul, hogy megpróbálják felvenni velük a kapcsolatot és újra hatni rájuk. Az áldozat és az elkövető között sokszor egy olyan érzelmi viszony alakul ki, amit kívülről nehéz megérteni. Miért menne valaki vissza egy bántalmazó helyzetbe? Ahogy azt is nehéz megérteni sokszor, hogy miért menne valaki vissza egy bántalmazó párkapcsolatba. Pedig ez is nagyon gyakran megtörténik. 

Ezért is fontos például, hogy a segítő rendszerekben dolgozó szakemberek (szociális intézmények dolgozói, rendvédelmi dolgozók, jogi segítők stb.) tisztában legyenek a trauma és a kizsákmányolás mentális következményeivel. Ha a segítők ismerik a lehetséges reakciókat, kisebb eséllyel kezdik el a túlélőt hibáztatni, ha például megnehezíti az együttműködést. Erről egyébként képzéseket is szervezünk. 

Milyen tipikus reakciókra gondol?

A traumatikus emlékek sokszor nagyon fragmentáltak. Vannak dolgok, amikre egyáltalán nem is emlékeznek, és az is elképzelhető, hogy háromszor háromféleképpen mesélik el ugyanazt a történetet. Ez nem egy játszma, vagy rosszindulat. Nem mondom, hogy sose fordulhat elő manipuláció, mert nyilván előfordulhat, de tény, hogy a traumatikus emlékeink máshogy raktározódnak el bennünk. 

Ezenkívül ezek az emberek sokszor nem úgy viselkednek, ahogy egy áldozattól elvárnánk. Nem mindenki félénk, visszahúzódó, gyakran akár agresszívak is lehetnek. Amikor valami tudattalanul a velük történtekre emlékezteti őket, a reakció kiszámíthatatlan és a helyzethez egyáltalán nem illeszkedő lehet. Sokszor türelmetlenek, nehezen tudnak koncentrálni, és az indulataikat sem képesek mindig féken tartani. Ha egy segítő nincs ezzel tisztában, felmerülhet benne, hogy az áldozat hálátlan, nem értékeli a jószándékát. 

A védett házakban a túlélők érdekében létrehozott szigorú szabályrendszerek is különböző reakciókat hozhatnak elő. Kialakulhat az ott dolgozó segítőkkel szemben is egy ellenséges attitűd, vagy pont ellenkezőleg egy regresszív, fiatalabb életkorra jellemző és a helyzethez egyáltalán nem passzoló erős függés, kötődés.  

Az emberkereskedőknek jellemzően nem egyetlen áldozata van, hanem sok-sok nővel megteszik ugyanazt. A dinamika hogyan működik az egyes áldozatok között? Aki ki tud törni ebből a helyzetből, és elkezdi felépíteni az életét, elkezdi a terápiát, neki van felelőssége a többiek felé, vagy jobb, ha ő már teljesen leválasztja magát, és segítő szándékkal sem lép kapcsolatba velük?

Ez megint csak nagyon egyén-és helyzetfüggő. Mindenképpen az ő biztonsága a legelső. Ha a konkrét ügyben eljárás indul ez jogi kérdéssé is válik. Az is előfordul, hogy a segítő szándék később egy általánosabb formában jelenik meg és a túlélő a prevencióban, vagy a rehabilitációban szeretne valamilyen szerepet vállalni.  

Számítanak a traumafeldolgozásban a szabadulás körülményei? Hogy az illetőt megmentik vagy maga szökik, jön el végül?

Aki megszökik - hogy visszautaljak- hamarabb lehet képes magára túlélőként tekinteni, mint áldozatra. A feldolgozás mindig egyén és helyzetfüggő, nehéz általánosítani, de az aktív menekülés biztosan egy erőforrás a tehetetlenséghez képest. Mindegyik esetben fontos azon dolgozni, hogy hogyan lehet ezek után megbízni másokban és kiben érdemes. A túlélők sokszor azt érzik már a saját ítélőképességükben sem bízhatnak, mert, akit jó embernek gondoltak, valójában nem az. Hogyan lehet ezt megállapítani? Mik azok a piros lámpák, amik ki kellene gyúljanak? Nagyon fontos, ha valaki visszakerül az eredeti közegébe, ahol újra elkezd pl. állást keresni, akkor ne ismétlődjön vele ez a helyzet. 

Milyen a társadalmi megítélése az emberkereskedelem áldozatainak? Mennyire nehezíti meg a visszailleszkedésüket a civil életbe, ha kiderül a múltjuk? 

Az biztos, hogy ez egy bélyeg, sokszor szégyen övezi ezt a fajta múltat. A terápiás célok közé tartozik az események beágyazása az élettörténetbe, a saját érzelmi állapotok, döntések, felelősség megértése és elfogadása, illetve az is, hogy hogyan lehet megküzdeni azokkal a hétköznapi élethelyzetekkel, ahol az ember múltja szóba kerülhet.

Mielőtt ide jöttem, az utolsó cikk, amit írtam, az amerikai Jeffrey Epstein szexhálózat-ügyéről szólt. A nyomozást a milliárdos öngyilkossága után is folytató ügyészek ott most azzal a dilemmával szembesülnek, mennyire igazságos a vádemelés olyasvalakikkel szemben, akik maguk is áldozatok voltak egykor. Olyan nők vannak most a célkeresztben, akik a vádak szerint segítettek újabb áldozatokat beszervezni, elaltatni a gyanakvásukat, esetenként magukban a szexuális visszaélésekben is részt vettek. A közbeszédben az Epstein-ügy kapcsán van mostanában a legtöbb szó szexre kényszerített vagy rábírt fiatal nőkről. Milyen hozadéka lehet ennek? 

Ebben a helyzetben is benne van az agresszorral való azonosulás, hogy kialakulnak bizonyos kötődések akár a nagyon brutális fogvatartók és kínzók felé is. Egy idő után az áldozatok fejében egy új keretbe rendeződik a világ, amit a fennálló kegyetlen valóság jelöl ki: “a világ ilyen, mi így élünk”. Visszatérve az emberkereskedelemhez: azzal is nagyon gyakran találkozni, hogy a kizsákmányolók egy elég szofisztikált rendszert működtetnek, amelyben a lányok között is van hierarchia, és minél feljebb van egy lány, annál könnyebb egy kicsivel az élet. A feljebbjutásnak, illetve akár később a szabadságnak pedig az az ára, hogy további lányokat szerveznek be és/vagy felügyelnek.  Az amerikai ügyészek dilemmáját abszolút értem.