Egyetemi oktatók megütközésüket és felháborodásukat fejezik ki a Nemzeti alaptanterv  irodalomtanításra és irodalomtanulásra vonatkozó részletei miatt. A nyílt levelet közel ötven, irodalommal, esztétikával, filozófiával foglalkozó oktató írta alá az Eötvös Loránd Tudományegyetemről, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, a Károli Gáspár Református Egyetemről, a Szegedi Tudományegyetemről, a Debreceni Egyetemről, a Pécsi Tudományegyetemről, a Miskolci Egyetemről, a Nyíregyházi Egyetemről, a Pannon Egyetemről és az Eszterházy Károly Egyetemről.

Az alaptanterv bevezetése óriási visszalépést jelentene az irodalomtanításban egy olyan korábbi oktatási szerkezet felé, amelytől 1990 után mindenképpen el kellett mozdulni, sőt a 21. században egészen magunk mögött kellene hagyni

– írják a nyílt levélben. Az oktatók szerint a most közzétett NAT nem segít abban, hogy megszerettesse a középiskolás korú gyerekekkel az olvasást. Álláspontjuk szerint a NAT alaposan át kívánja rendezni a komoly irodalomtudományos teljesítmények és értelmezői viták nyomán kialakult irodalomtörténeti kánont. A tervezet bántóan ideologikus szándékkal, külső nézőpontból és nagyon leegyszerűsítő módon közelít az irodalmi művekhez, életművekhez és folyamatokhoz. Ezt a látásmódot nevezte Kosztolányi Dezső 1929-ben, vagyis az ideologikus Ady-értés fénykorában „az írástudatlanok árulásának” – írják.

Az oktatók szerint kétszáz évvel ezelőtt is elavultnak számított a szerzői alapú irodalomszemlélet, amely egy focicsapathoz hasonlítja a magyar irodalom szerzőit, akiket szabadon lehet cserélgetni aktuális érdekek szerint. Ehelyett a folyamatokra, összefüggésekre összpontosító megértési és tanulási módra lenne szükség, és a NAT kvantitatív részét ezekből lenne szükséges kialakítani.

• Az oktatók aránytalannak tartják, hogy Ottlik Géza Iskola a határon című regénye nem szerepel a NAT-ban, miközben Szabó Magdától Az ajtó és az Abigél című regény is ott van a kötelező olvasmányok között (teljes joggal egyébként), sőt Szabó Magda neve feltűnik A színház- és drámatörténet nagy alkotói és alkotásai című egységben Örkény István mellett egyedüli huszadik századi magyar szerzőként.
• Füst Milán és Németh László regényei helyett Herczeg Ferenc és Wass Albert művei kerültek be a NAT-ba. Németh G. Béla irodalomtudós Herczeg Ferencet „a lektűr magyar mesterének” nevezte, írják az oktatók.  A bölcsészkari irodalomoktatás szempontjából „beláthatatlan léptékű torzulásokhoz vezetne, ha a középiskolai diákok (bármily igényes) lektűrszerzők művein keresztül kapnának (következésképpen) hamis képet a huszadik századi magyar irodalomról”. Azt fontosnak tartják, hogy a diákok kialakítsák értelmezői viszonyukat az epika lektűrváltozatához, de nem ekkora aránytévesztés keretei között, a tíz részletesen tárgyalt életmű közé emelt Herczeg-életmű megtanulásával.
• Az oktatók szerint sokkal nagyobb problémára utal, hogy a közelmúlt magyar irodalma szinte teljességgel kikerül a NAT ajánlatából. A diákok éppen azokkal a művekkel nem találkoznának az iskolapadban, amelyek művészi formában saját világukról fogalmaznak meg fontos gondolatokat. Irodalomtörténeti-esztétikai szempontból megkérdőjelezhetetlen, hogy Kányádi Sándor helyet kapott a Portrék című egységben, Nagy Gáspár kizárólagos jelenléte a Szemelvények közelmúltbeli szerzői között azonban teljességgel indokolatlan és indokolhatatlan (miközben szó sem esik például Tandori Dezsőről, vagy akár az immár szintén nem élő Térey Jánosról). Kevéssé érthető továbbá Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, vagy Márai Sándor és Mándy Iván háttérbe kerülése, illetve elmaradása.  

Amennyiben a jelenlegi tervezet hatásai megjelennének a középiskolából kikerülő fiatal felnőttek olvasáskultúrájában vagy egyenesen nemolvasás-kultúrájában, akkor a bölcsészkarokon kellene megtanítanunk őket olvasni – már ha egyáltalán jelentkezne valaki közülük bölcsészkarra. Már ha egyáltalán érdeklődve olvasna valaki közülük magyar irodalmat.

A tiltakozó oktatók szerint sajnos az is valószínűnek tetszik, hogy a NAT-ban lefektetett keretekből csak egy kevéssé érvényes és hiteles irodalomképet kapnak a fiatalok, de semmiképpen sem olyat, amelyet érdemben tudnának saját hasznukra fordítani a 21. század elején.