Nagyjából száz jávai indonéz férfi dolgozik a kormány német stratégiai partnerének tatai gyárában. Busszal hozzák-viszik őket, a helyiekkel alig találkoznak, szabadidejükben nem járnak be a városba, csak néha focizni mennek ki egy közeli pályára. A magyaroknak nincs problémája a muszlim vendégmunkásokkal, sem a szomszédban, sem a gyárban. Tatabányán már nem ennyire idilli a helyzet az ukránokkal.
– Mit szólnak hozzá, hogy egy csapat muszlim férfi beköltözött a szomszédba?
– Semmit, a légynek sem tudnak ártani.
Egy normális országban nincs hírértéke, ha nem okoz fennakadást, hogy a többségtől eltérő bőrszínű és vallású emberek költöznek a szomszédba, az az ország azonban nem normális, ahol a kormánypárt tövig nyomott migránsellenes hecckampányainak hatására nem egy terepülésen keltett pánikot, ha feltűntek a megszokottól eltérő külföldiek; hívtak rájuk rendőrt, de volt, ahol a polgármestert is elűzték néhány táborozó gyerek miatt.
Ilyen közhangulat mellett figyelemre méltó, hogy a fiatal lányával éppen autóba pattanó anyuka Tata üdülőövezetében magától értetődő természetességgel mesélt arról, hogy a világon semmi baj nincs a szomszéd utcában lakó 15-20 indonéz munkással.
Nagyjából száz indonéz dolgozik a Güntner 1990 óta működő tatai egységében. A 265 millió lakosú Indonézia elég messze van, viszont a hűtéstechnológiával foglalkozó német multi a délkelet-ázsiai országban is jelen van, a munkaerő pedig nagyon kell a most már közel 1400 emberrel működő tatai gyárban.
Az indonézek jelenléte nem kelt feszültséget a magyar melósok között, legalábbis műszakváltáskor több emberrel beszéltünk, ők pedig mind azt mondták, hogy nincs gond velük. Többségükkel nem is kommunikálnak, azzal a néhánnyal, akik megtanulnak picit magyarul, időnként szoktak viccelődni a gyártósor mellett.
Pedig több felől hallani arról, hogy a vendégmunkások és a kölcsönzött munkaerő súrlódásokat okoz a magyar dolgozók között; lenyomják a béreket, mert kevesebbért is elvállalják a munkát, kiszolgáltatott helyzetük miatt könnyebb őket túlóráztatni, a nyelvi korlátok miatt sokszor a pontos munkaszerződésükkel és munkavállalói jogaikkal sincsenek tisztában, de olyan is előfordult már, hogy egy leépítésnél anyagi okok miatt inkább a magyart küldték el a külföldi helyett. Ottjártunkkor nem hallottunk ilyen sztorikat a Güntnernél.
Az itt dolgozó indonézek húsz év körüliek, 160-170 centi magasak, európai szemmel inkább néznek ki kamasz fiúknak, mint férfiaknak. A jávai népcsoporthoz tartoznak, az etnikum 95 százaléka az iszlámot követi. Egy-két évig dolgoznak Magyarországon, utána visszamennek Indonéziába. A gyárból kifele jövet többen mondták, hogy jobban keresnek, mint otthon, ami nem meglepő, mivel Indonézia egy főre jutó GDP-je nagyjából a negyede Magyarországénak.
Tatán két helyen laknak, és van egy szállásuk Vértesszőlősön is. Az egyik tatai bázisuk pont olyan, ahogyan az ember elképzel egy lepukkant munkásszállót: távol a legközelebbi lakóövezettől, olcsó diáktábori hangulat évtizedek óta elhanyagolt épületekkel. Viszont megnézve egy-két szobát szembetűnő, hogy ennél még egy magyar hajléktalanszállón is több privát szférája van egy embernek a fekhelyén.
Az indonézeket látszólag ez nem zavarja; bejelentés nélkül érkeztünk hozzájuk, az éppen pihenőidejüket töltő munkások pedig mosolyogva és barátságosan fogadtak.
Magyarország jó hely, mert itt kevés a bevándorló. Nem úgy, mint például Olaszországban, ott félnék
– jelentette ki Yuman Rizqi, aki szerint különbség közte és a bevándorlók között, hogy ő itt nem akar letelepedni, csak dolgozni jött, aztán mindenképpen hazamegy. Egy problémájuk van Magyarországgal: télen hideg van, és az esőt sem szeretik.
Arról is beszélt, hogy nagyon kedvesek a magyar emberek, tisztelik a muszlimokat, a gyárban is gyakorolhatják a vallásukat, például kialakítottak nekik imahelyet. A férfi azt mondta, hogy itt kétszer annyit keres, mint Indonéziában, fizetési papírján túlóra nélkül 170 ezer forintos alapbér szerepel, ennyit keres hétfőtől péntekig napi 8 órával, és rendesen megkapják a túlóráikat.
Az indonézek másik szállása a tatai üdülőövezetben található egy lényegesen jobb állapotú kertes vendégházban. Az itteniektől megtudtuk, hogy mi lehet a békés együttélés titka: munka után hazajönnek, főznek, pihennek, nem járnak be a városba, kollégáikon kívül jóformán nem is találkoznak magyarokkal, munkába is a cég buszaival jönnek-mennek.
A környéken lakók is azt mondják, hogy azt az öt-hat családot, amelyek errefelé élnek, nem zavarják az indonézek, de a köszönésen és azon túl nincs közöttük kapcsolat, hogy látják, hogy normálisan kiviszik a szemetet. Nyáron többször látják őket, mert kijárnak focizni. Egy szomszédjuk szerint egyszer volt velük probléma: hangosan hallgattak zenét, de amikor szóltak nekik, lehalkították.
Bár a magyar–indonéz együttélés zökkenőmentesnek tűnik, politikailag azért pikáns helyzet, hogy Európa egyik leghangosabban bevándorlásellenes kormánya a vállalat stratégiai partnereként 1,5 milliárd forinttal támogatja a Güntnert, amely legutóbbi, államilag támogatott beruházása keretében nagyjából annyi munkahelyet teremtett, mint amennyi indonéz dolgozik a tatai egységnél.
A kormány eddig semmilyen akadályt nem gördített az indonéz munkaerő beáramlásának útjába, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal is minden tekintetben együttműködő és segítőkész volt a Güntnerrel
– reagálta a Güntner arra a kérdésünkre, hogy az elmúlt évek bevándorlásellenes kampányainak fényében okoz-e valamilyen feszültséget, hogy a kormány stratégiai partnereiként muszlim vallású vendégmunkásokat foglalkoztat a cégük.
Hozzátették, hogy az indonéz dolgozók „a Tatán töltött idő alatt többször hazalátogatnak, sokan házasodni térnek vissza Indonéziába, a jövőt otthon tervezik, de kiváló tapasztalat a tatai Güntnerben eltöltött egy-két év a fiatalok számára”. A cég úgy látja, hogy „a magyar kollégák nagyon jól fogadták már kezdetektől fogva az indonéz munkavállalókat, akikkel többen szabadidejükben is találkoznak, és barátságok is szövődnek a Tatán töltött idő alatt”.
Komárom-Esztergom megye székhelyén, Tatabányán is sok vendégmunkás dolgozik, itt elsősorban ukránok, románok és szlovákok fordulnak meg. „Ha olyanra gondol, hogy migráns, itt olyan nincs” – válaszolta a Dózsa lakótelep központjában egy férfi arra, hogy milyen az együttélés a vendégmunkásokkal.
A véleménye nagyjából leképezi a helyi közvélekedést, amely szerint nincs baj az ukránokkal, dolgozni jönnek, elvannak magukban, de ha „duhajkodnak”, akkor hangosak azért. Egyébként jó, hogy jönnek, mert munkaerőhiány van, ők pedig teszik a dolgukat, viszont „az afrikaiak ellen kézzel-lábbal tiltakozom” – húzta alá egy barátjával délelőtt a kocsmába igyekvő férfi.
Vannak olyan vélemények is, hogy nem súrlódásmentes az együttélés az ukránokkal, akik a bérelt lakásokban más életvitelt folytatnak, mint a többi lakó. Főleg azért, mert több műszakos munkarendben dolgoznak, csapatostul mennek haza akár éjszaka vagy hétvégén, későn használják a fürdőszobát, mosógépet, főznek és esznek, ami időnként zavarja a panelek lakóit.
Az is problémát okoz, hogy a távoli otthonuk vagy a magyartól, illetve a katolikustól eltérő ünnepi időszakok miatt egy évben többször is hosszabb szabadságot engedélyeznek nekik a munkáltatók, ami a helyben dolgozók számára nem mindig adott.
A vendégmunkások jelenléte az ingatlanpiacon is meglátszik. 20-30 százalékkal drágultak az albérletek, sok lakást és házat nem családok, hanem munkaerő-kölcsönzők bérelnek, emiatt a klasszikus lakásbérlők kiszorulnak erről a piacról, és egyre nagyobb számban jelentkeznek az önkormányzatnál.
Hogy mi a különbség az ukrán vendégmunkások és a többi migráns között, arra egy hölgytől kaptam választ, aki épp az ukránok lakta munkásszálló előtt sétált el.
Nem sok, én is migráns vagyok, mert nem itt születtem. De nézzük a négereket a tévében, és őket nem szeretnénk
– mondta mosolygósan Sárfi Andrásné Marika.
(Borítókép: Csomor Ádám / Index)