A nemzetbiztonsági törvény módosításakor az ellenzék azonnal farkast kiáltott. Pedig ha alaposabban megnézzük, miket változtattak a titkosszolgálatokat érintő törvényben, láthatjuk, önmagában a törvény szövege semmilyen totális megfigyelésre nem ad lehetőséget, miközben van egy olyan része, ami tényleg figyelemreméltó: a kibertámadás elhárításának „összhangban kell lennie” például a külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel. Egyébként bármilyen nemzetbiztonságot érintő törvényváltozáson rugózni azért is tűnik álszentnek, mert a nemzetbiztonsági szolgálatok parlamenti kontrollja már közel két éve gyakorlatilag ellehetetlenült – függetlenül attól, milyenek a vonatkozó törvények.
Nagyon nehéz egy olyan törvénymódosítást értelmezni, ami egy kevesek által ismert területet érint. De nagyon könnyű félreértelmezni is azt. Márpedig egy olyan országban, ahol a miniszterelnök nyíltan hirdeti az illiberalizmust, ahol megfelelési kényszerből vagy helytelen jogértelmezésből fakadóan, de rendőrök visznek el embereket a véleményük miatt, ott nincs mit csodálkozni azon, ha a nemzetbiztonsági törvény bármilyen módosítása hallatán sokan felszisszennek. Sőt, vannak, akik szerint már épül a totális állami megfigyelés, és a titkosszolgálatok alig várják, hogy beindítsák a nagy fekete autót, és felkeressék a DK-s fotót posztoló Józsi bácsit.
Márpedig kedden egy ilyen, kétségkívül érzékeny területbe nyúlt bele a Fidesz, a nemzetbiztonsági törvényt módosították, azt 156 igen, 38 nem szavazattal el is fogadta a parlament.
A felhördüléshez a Népszavában kedden, Mindent is megtudhatnak ezután a nemzetbiztonsági szolgálatok az emberekről címmel megjelent cikk adta az alapot. A Népszava ugyanis azt írta, hogy ha elfogadja a parlament a módosítást, akkor a kibertámadások elleni védekezés során a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat megismerheti az önkormányzati szervek internetes kommunikációjának tartalmát. A lap arról is írt, hogy Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke szerint a javaslat „korlátlan megfigyelést eredményezhet”, „nem áll összhangban az alapjogi követelményekkel”, ráadásul „nem nyújt garanciát a személyes adatok és a magánélet védelméhez”. Más kérdés, hogy a javaslat elfogadása után Péterfalvi azt mondta: felvetéseit a törvény részletes indoklási része tartalmazza, azokat nem lehet nem figyelembe venni, mert ugyanolyan kötelező erővel bírnak – és számonkérhetőek –, mint a törvény normaszövegének rendelkezései.
Az is igaz ugyanakkor, hogy törvényjavaslatban, ami a parlamenten átment, szó sincs arról, amitől az ellenzék retteg. Mindössze azt teszi lehetővé, hogy a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat ellenőrizhesse a hírközlési hálózatok forgalmát, ami a kibertámadások elleni védekezés egyik alapja.
Bár sokféle kibertámadás létezik, a terheléses támadások egyik jellemzője, hogy az adatforgalom brutálisan megnő. Ilyen, terheléses támadást intéztek március 16-án a Koronavírus.gov.hu oldal ellen, de nemzetközi példák tucatjait lehetne sorolni, a 21. században ugyanis ezek a támadások meglehetősen gyakoriak, sokszor Oroszország vagy éppen Kína áll a támadások hátterében. Szó sincs tehát arról, hogy a titkosszolgálatok a jövőben rálátnának az önkormányzatok levelezéseire, márpedig a törvénymódosítást sok ellenzéki ilyen narratívával keretezte a sajtóban. Még a Jobbik is bocsánatot kért, amiért megszavazta, noha a párt közleményéből kiderül: a párt témafelelőse javasolta, szavazzák meg. Az MSZP ugyan nem szavazta meg, de a párt „titkosszolgálati szakértője”, Molnár Zsolt ezt a lépést nem szakmai indokokkal kifogásolta, sokkal inkább általánosságban bírálta a Fidesz hatalomgyakorlási módszereit. Felemlegette például, hogy hiányoznak a fékek és az ellensúlyok, csakhogy ennek semmi köze a mostani törvénymódosításhoz.
A nemzetbiztonsági szolgálatok munkáját eddig sem tudta ellenőrizni érdemben az ellenzék, 2018 tavaszára a parlament nemzetbiztonsági bizottsága teljesen kiüresedett.
Ugyanakkor ha a törvénymódosítást alaposabban megnézzük, nem látszik, miért kiált farkast az ellenzék, és miért éppen most. Ahhoz, hogy megértsük, mit és miért módosítottak, érdemes egy picit átnézni, mik is azok a „titkosszolgálatok”.
Jogi értelemben „titkosszolgálatok” nem igazán léteznek. A köznyelvben jellemzően azokat az állami szervezeteket nevezzük titkosszolgálatoknak, amelyek titokban végzik a tevékenységüket. Ez persze csalóka lehet, hiszen például egy rendőrség kötelékében dolgozó fedett nyomozó is titokban végzi a munkáját, akárcsak egy olyan ügyész, aki a nyomozása során titkosszolgálati módszereket is igénybe vesz, például telefonlehallgatási anyagokat használ fel. Emellett vannak olyan intézmények, amelyeknek szinte valamennyi tevékenységük titkos: ezek a polgári és a katonai titkosszolgálatok, de ide sorolhatjuk még az egyebek mellett a rendvédelmi szervek belső ellenőrzését végző Nemzeti Védelmi Szolgálatot is. És akkor még nem is beszéltünk a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatról, amely több más szervnek szolgáltat: ők intézik például a lehallgatásokat, a titkos figyeléseket, titkos házkutatásokat. Ha például a Nemzeti Nyomozó Iroda (ami ugyebár egy rendőri szerv) nyomoz egy csúcsbűnöző után, akkor a lehallgatást nem a rendőrök végzik, hanem – mint egy szolgáltató – a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat. A most felhördülést kiváltó törvény semmilyen pluszjogosítványt nem ad a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatnak, csak azt, hogy az internetes forgalmat figyelheti, anélkül, hogy annak tartalmát figyelné. Óriási különbség.
De visszatérve a környezetre, láthatjuk, hogy nem egy hazai titkosszolgálat van, hanem több. A polgári (tehát nem katonai) titkosszolgálatból kapásból kettő is van: a külföldön hírszerzést végző, azaz kémkedő Információs Hivatal, míg a nemzet biztonságát védő Alkotmányvédelmi Hivatal, ami mások mellett például a külföldi kémeket hárítja el, legalábbis ez az egyik feladata a sok más mellett. Emellett még ott van a Terrorhárítási Központ (TEK), amely a megalakulása után az Alkotmányvédelmi Hivataltól is vett át feladatokat, ráadásul valahol a rendőrség és a titkosszolgálat között van félúton.
Mivel ezeknek a szolgálatoknak nagyon kiterjedt a feladatkörük, ezért elég gyakran megesik, hogy ugyanolyan területen dolgoznak, akár párhuzamosan is. Csak egy egyszerű példa: egy szélsőséges nézeteket valló magyar állampolgár, akit egy külföldi állam hírszerzője környékez meg, miközben egy rendőr segíti, ugyanúgy képbe kerülhet a Terrorelhárítási Központnál, mint az Alkotmányvédelmi Hivatalnál és a Nemzeti Védelmi Szolgálatnál. Ez azt jelenti, hogy több titkosszolgálatnál is gyűjthetnek róla adatokat, vagy folytathatnak ellene műveletet úgy, hogy egymás párhuzamos munkájáról esetleg nem is tudnak. Gyakran azért nem, mert jellemzően ezek a szervezetek nem szívesen osztják meg egymással az információkat. Ez nem magyar jelenség, közhelyszámba mennek az amerikai filmekben is azok a jelenetek, amikor az FBI és a CIA egy adott ügyön egymással rivalizál, egymás előtt titkolózik ahelyett, hogy együttműködne.
Ám önmagában ez a versengés csak akkor okoz gondot, ha az együttműködés és a koordináció hiánya miatt nem sikerül például egy komoly bűncselekményt megakadályozni vagy felderíteni. A 2001. szeptember 11-i merényletek akár elkerülhetőek lehettek volna, ha az amerikai nemzetbiztonsági szervek kommunikálnak egymással, de a magyarországi romagyilkosokat is hamarabb el lehetett volna kapni, ha a katonai titkosszolgálat együttműködőbb, hiszen az egyik elkövető az ő besúgójuk volt, csakhogy ezt a titkosszolgálat sokáig tagadta.
Ennél is zavaróbb egy döntéshozónak, ha az egymással nem kommunikáló szervek egy-egy témában egymással szöges ellentétben álló információkat közölnek. Klasszikus példaként említették belügyi források egyszer azt, amikor a menekültválság idején Orbán Viktor egymásnak ellentmondó információkat kapott a különféle szervektől arról, várható-e a román–magyar határszakasznál nagyobb számban megjelenő menekült azután, hogy a szerb–magyar szakaszt kerítéssel zárták le.
Részben a rossz tapasztalatok, részben pedig az európai terrortámadások miatt kerülhetett lépéselőnybe Pintér Sándor belügyminiszter néhány évvel ezelőtt, amikor át tudta verni egy új szervezet létrehozásának koncepcióját Orbánon. Pintér egy olyan információs központot létrehozását sürgette, amely összegyűjti a titkosszolgálatok által megszerzett információkat, elemzi azokat, és ha kell, további feladatokat ad. A belügyi vezetés szerint ugyanis néha a „szerzői vakság” miatt az egymással versengő szolgálatok fals információkat is továbbítanak a döntéshozók felé. Ennek a fúziós központnak az ötlete egyébként nem új, már 2011-ben előállt vele Pintér Sándor, de akkor ez az ötlet részben Kövér László ellenállása miatt elbukott.
Ez az új szervezet lett a Terrorelhárítási Információs és Bűnügyi Elemző Központ, azaz a TIBEK. Amikor a TIBEK létrehozásának ötlete felmerült, sokan azt hitték, hogy ez is olyan szervezet lesz, mint a kilencvenes években létrehozott, de a kétezres évek végére már súlytalanná váló Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központot (SZEBEK), amit a megalapítása után lényegében nem, vagy csak alig fejlesztettek. A TIBEK-et Pintér azért hozatta létre, hogy a különféle titkosszolgálatoknál keletkező információk ebben a központban összeérjenek, és így olyan összefüggéseket is látni lehessen, ami önmagában egy-egy szervnél láthatatlan. Megesik például, hogy egy adott szerv egy bűnözőre „dolgozik”, miközben az illető egy másik szerv informátora. Amikor például a TIBEK a szervezett bűnözést monitorozza, akkor egy ilyen információ igenis fontos lehet a „teljes kép” megismeréséhez.
Ha megnézzük a nemzetbiztonsági törvény mostani törvénymódosítást, akkor azt látjuk, hogy a módosítások egy része a kibertámadásokat, egy része a TIBEK-et, egy része pedig a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatokat érinti.
Nézzük sorjában!
Ahogy a Jogalappal című szakblog is felhívja rá a figyelmet, Péterfalvi Attilának nem a kibertámadás kivédését szolgáló törvénytervezettel voltak aggályai, hanem annak esetleges gyakorlatára. A törvény ugyanis világosan fogalmaz: az elektronikus hálózat ellenőrzésekor nem lehet annak tartalmát ellenőrizni, mindössze a forgalmát – és hogy ez miért fontos a védekezésnél, azt a cikkünk elején már megírtuk. Tehát csak akkor lehet aggályos ez a gyakorlat, ha teljes körű megfigyeléssel járna, ami viszont jogszabályellenes lenne. Egy ilyen – egyébként törvényellenes – totális megfigyeléshez a gyakorlatban azonban nemcsak technikai háttér szükséges, de több olyan ember is, aki ezt nemcsak végrehajtja, hanem titokban is tartja. Ennél azért Magyarországon vannak egyszerűbb (és a jogszabályokat kikerülő) és szofisztikáltabb módszerek is arra, hogy valakit ellehetetlenítsenek, ehhez külön jogszabályokat kár lenne módosítgatni.
Bár a sajtó és a jogszabály értelmezői sem szúrták ki, de a „megfigyeléses” álparánál érdekesebb az a része a törvénynek, ami arról szól, hogy a kibertámadás elleni védekezésnél „biztosítani kell az összhangot a nemzetbiztonsági, honvédelmi, bűnüldözési és külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel”, valamint az a rész, miszerint a „külföldről érkező jelentős kibertámadás esetén a foganatosított intézkedésekről és azok okairól tájékoztatni kell a külpolitikáért felelős minisztert a további intézkedések megtétele céljából”.
Ez egy Oroszországból vagy Kínából érkező kibertámadás esetén ad „politikai útmutatót” a titkosszolgálatnak, konkrétan a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatnak.
A gyakorlatban ezt a titkosszolgálat úgy is értelmezheti, hogy ha egy orosz kibertámadás éri az országot, akkor a védekezésnél (válaszcsapásnál) figyelembe kell venni a kormány Oroszországhoz fűződő kapcsolatát.
A módosítás TIBEK-et érintő része egy kicsit erősíti a szervezetet. Azt a szervezetet, amelynek azon túl, hogy elemeznie kell Magyarország bűnügyi (biztonsági) helyzetét, és például monitorozni a szervezett bűnözői köröket, ki is kell szúrnia, hogy melyek azok az ügyek, amelyeken a titkosszolgálati-bűnügyi szervek párhuzamosan dolgoznak.
Ami most új elem, hogy a TIBEK a titkos nyomozásokat végző ügyészségektől is beszerezhet információkat, de ennek a menetét egy, a Legfőbb Ügyészséggel kötött megállapodásban rögzítik. Újdonság az is, hogy ügyészségi információkat a TIBEK csak az ügyészség hozzájárulásával továbbíthat más állami szerv felé. Ebben sincs semmi rendkívüli, mindössze arról van szó, a Legfőbb Ügyészség olyan kivételezett helyzetbe került, mint például a rendőrség belső elhárítása vagy éppen a hírszerzés – az ezektől szerzett adatokat sem adhatja át a TIBEK más szervnek az információt adó hozzájárulása nélkül. A törvénynek ezt a részét azért érte kritika, merthogy nem határozza meg, milyen adatok áramolhatnak így a TIBEK felé és a TIBEK-ből, pedig a törvény világosan fogalmaz. Olyan esetben, amikor a TIBEK azt akarja megtudni, folyik-e párhuzamos munka egy adott ügyben.
Ez tehát szintén nem a diktatúraépítésről szól, hanem arról, hogy állami szervek úgy folytatnak előkészítő eljárást vagy nyomozást, vagy például úgy hallgatnak le embereket, hogy közben nem is tudják, hogy más állami szerv is „rajta van” ugyanazon az ügyön vagy figurán.
Végül a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot is érinti a módosítás, de ez sem a „totális megfigyelésről” szól. Ahogy a cikkben már említettük, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat – amolyan szolgáltatóként – végez más állami szerveknek külső engedélyhez kötött titkos információgyűjtést, legyen szó telefonlehallgatásról, titkos házkutatásról vagy valakinek az emailjének és internethasználatának a „lehallgatásáról”. A törvényt úgy módosították, hogy ezúttal a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat is köthessen alkut olyan emberrel, aki ellen indulhatna ugyan büntetőeljárás, de sokkal nagyobb érdek fűződik ahhoz, hogy együttműködjön a titkosszolgálattal. Ismerve a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat munkáit, ez a gyakorlatban azzal járhat, hogy a titkosszolgálat beszervezhet például egy bűnözőt azért, hogy a segítségével egy nemzetbiztonságilag fontos cselekményt derítsenek fel vagy hárítsanak el.
(Borítókép: Az Országgyűlés plenáris ülése 2020. május 19-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)