Most, hogy már tudjuk, száz év után, 2020. június 4-én sem jár le a trianoni békeszerződés, érdemes belenyugodnunk a dologba, és új reményeket keresni. Ilyen remény lehet a Nézzünk bizakodva a múltba! címmel megjelent antológia kortárs magyar szerzők tollából. 

Nem mintha egy életrajzi adat felülírná a szöveg minőségét, de egy Trianonnal foglalkozó könyvnél adja magát, hogy az ember gyorsan utánakeres a szerzők születési helyének. Különösen, hogy a tizenegy szerzőt a fülszöveg félig viccesen nemzeti 11-nek nevezi. Nos, voltak időszakai a magyar futballnak – a 120 éves történetéből úgy 100 év –, amikor az is nagy szám volt, ha egy-két vidéki bekerült a kezdőcsapatba. A Nézzünk bizakodva a múltba! nemzeti 11-ében nem annyira rossz a helyzet, hogy mást ne mondjak, van itt erdélyi születésű szerző, kettő is, meg kárpátaljai, felvidéki, egri, nyíregyházi, négy budapesti. Mondjuk, Délvidékről jó lett volna még valaki.

Ablonczy Balázs történészi előszava alapján azt gondolhatnánk, valamiféle kísérlet jön annak bemutatására, miként alakulhatott volna dicső történelmünk e trauma nélkül – na meg az odavezető, súlyos hibákkal kikövezett út nélkül. A borítóról mindjárt az Esterházyak ágából származó Péter király tekint ránk, aki úgy-ahogy elnyomta magában az írói vénát – teljesen, mint majd látni fogjuk, nem sikerült neki, lett is belőle diplomáciai bonyodalom. És máris témánál vagyunk: mi lenne, ha az Adria a magyar partokat mosná, az NB I.-es Ungvári AC futballistái szívnák a fogukat, ha magyar bajnokira kéne utazniuk a világ másik felén fekvő Póla FC otthonába. És mi lenne, ha Szolnok lenne a legnyugatibb magyar város, Pécsen meg már csak az öregek és a bolondok beszélnének magyarul?

Jó kis kaland ez, van szerző, aki egész pontos történelmi tablót fest a soha be nem következett helyzetről, másnál éppen csak egy finom ecsetvonás az alternatív történelem. Borzongató szellemi kaland, mint mondjuk 1913-ban belegondolni abba, mit jelentene elveszíteni Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket, elveszíteni az ország területének kétharmadát, tengerünket, hegyeinket, mindent. Nem is előlegezek meg semmit, mármint III. (Esterházy) Péter királyon kívül, de őt meg úgyis látják a borítón. Na jó, még annyit, hogy szegény Radnóti Miklós két, egymástól függetlenül született novellában is túlélte saját halálát, és szép, például hivatali karriert futott be a soha ki nem tört második világháborút követő évtizedekben. 

Az ember el is játszik a gondolattal, mi lenne, ha a saját családja Szeged, Budapest, Bécs, Henderson, Madison helyett a mai napig Újvidéken élne, ahol egyre kevesebb már a szerb szó, megéri magyarul tanulni, egy nagy közép-európai birodalom államnyelvét beszélni, különösen a gyerekeket magyar iskolákba járatni, a vezetéknevek végén a ć-t cs-re váltani. Ott élnénk mindannyian, a magyar Újvidéken, a péterváradi erőd vigyázná a Budapest, Pozsony, Kolozsvár és Temesvár utáni ötödik legnagyobb magyar város békéjét.

Még egyszer mondom a reménykedőknek: a trianoni békeszerződés nem jár le június 4-én, de a könyv utószavában pont egy román történész, Lucian Boia játszik el a gondolattal: mi lenne, ha nem a határok eltörlése, hanem megváltoztatása felé haladnánk. Hogy mire jutott? Semmi jóra.

(Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon. Szerkesztette: Cserna-Szabó András és Fehér Renátó. Cser Kiadó, Budapest, 2020., 3495 forint)

(Borítókép: Cser Kiadó)