Bár ma már semmilyen élő kapcsolat nem fűz Heves megyéhez, mégis évente jó néhány alkalommal – hivatalból kíváncsiskodó irodistáknak, akkurátusan kipontozott űrlapok vonatkozó kérdésére – számot kell adnom hevesi gyökereimről: Hatvanban születtem.
Ilyenkor főleg Csányra gondolok, ahol ötéves koromig laktunk. Anya, Apa, az öcsém és én, így együtt, a család. A Traubisodát is gyártó helyi állami gazdaság utal ki nekünk szolgálati lakást, én oviba járok – egy rozzant Robur gyűjti be a környező utcákban lakó gyerekeket reggelente, a sofőr minden óvodásnak és iskolásnak haverja –, a nálam két évvel fiatalabb Petyára Anya vigyáz otthon, Apa a piros Simsonjával jár be dolgozni, és hiába tűrhető az üzemi koszt, ebédelni azért szinte mindig hazaugrik.
Bár tudom, hogy a perspektíva szükségszerűen csalóka, Csány a romlatlanság, a korlátlan távlatok színtere, a félig üresen is csordultig teli pohár. Amikor még semmi és főleg senki sem hiányzik, amikor még tényleg minden és bármi lehetséges, és a hibák is könnyen helyrehozhatók, ha egyáltalán vannak olyanok. A hatvani kórházban újra meg újra felszúrt fül meggyógyul, a félresikerült biciklis manőver után összekapcsozott áll gyorsan beheged, a dinnyések oviból kivett gyerekei őszre visszatérnek, és valójában Szatmári Krisztián harapása is csak egy kicsit fáj.
Miért is vágynék el Csányból, ha lehet pecázni és csónakázni a közeli tavon, és a németjuhászunk is imád benne fürdeni? Ráadásul ott áll a partján a világ legjobb hintája, ami sokkal magasabbra repít az otthoninál. De mielőtt beleülök, még odaköszönünk a falu szélén lakó Annuska néninek, aki mindig szed egy csokor virágot Anyának. Aztán ott van a kastélypark, ahová a születésnapi ebédek után sétálunk el a pesti rokonokkal. („Hány éves a kicsike?” – kérdezi egyikőjük az akkor egyéves öcsém kiságyánál.) A nagyapám ilyenkor mindig leszakít egy marék hóbogyót, és elém szórja az aszfaltra, hogy rátapossak. Megannyi tompa pukkanás és a kilapított termések fehér nyoma jelzi utunkat.
Csány jut eszembe akkor is, ha valahol meglátok egy gondozatlan, egykor szebb napokat látott falusi futballpályát. Egy kora őszi vasárnap délelőtt ugyanis megbeszéljük, hogy alvás után kimegyünk focizni a közeli mezőre. Odaérve azonban vigasztalan látvány fogad: a nyáron méteres gaz nőtte be a pályát, a kóró a keresztlécet ostromolja. Lehajtott fejjel, vert seregként kullogunk haza, pedig hol van még ekkor életem első valódi futballsokkja, a majd csak három évvel később, már Ercsiben pofon vágó Irapuato.
Az utóbbi években mindig Csányra gondolok akkor is, amikor a hajdúböszörményi temető felé veszem az irányt, és az M3-ason feltűnik a hatvani lehajtót jelző tábla. Ilyenkor néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha tennék egy rövid kitérőt Csányba. Talán még ott lenne a tó, a hinta, a kastélyparkban az örökké termő hóbogyóbokrok, ott várna Annuska néni friss virággal a kezében, és persze Szatmári Krisztián is harapásra készen. És talán ott lenne Apa is, amint a piros Simsonnal épp hazaugrik ebédelni, hiába tűrhető az üzemi koszt.
Ha választani lehetne egy napot, hogy hová mehetnék vissza a múltba, melyik napot élném át újra, kis töprengés után biztosan 1994. február 24-re, péntekre böknék rá. Pláne, mert a 2003-as női kézi-vb döntőjét elveszítettük. A fehér garbó és a kockás zakó ma már kicsit idegenül hatna, nem is hiszem, hogy rám jönne, de akkoriban ez volt a nagy divat. (Makkos cipőm sosem volt, azért mindennek volt határa.)
1994-ben a 17 évesek tévedhetetlen gondolkodásával tanakodtunk az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban, hogy a diáknapokon, amikor a harmadikos osztályok különböző programokat szerveznek a többieknek, hogyan lehetünk sikeresek. A végén ugyanis volt egy szavazás. Nagy ötletelés volt, ki a jó jelölt. Mitől jó egy jelölt, mert az persze nem volt kérdés, hogy nyerni akartunk. A részvétel fontos, a győzelem még fontosabb. Az A-sok a nagy favorit Szitit hozták, a E-sek Kicsit küldték csatába. Mi B-sek voltunk, a másik három osztály nem állított jelöltet, kicsit meg is könnyebbültünk, mert a C-seknél volt egy-két nagyágyú.
Újságot csináltunk, utána filmet, verses, pontosabban inkább kínrímes szavazókártyát. És ami ennél jóval fontosabb, jól éreztük magunkat.
Folyton tanakodtunk, hogyan lehetne jó egy film, bár a rendezőnél fontosabb volt, hogy egyáltalán ki hozza a kamerát. Milyen rovatok, milyen képek kellenek a 4 lapos újságba? Mit kell tudnia egy hatásos bevonulásnak, hogy arra sokáig emlékezzenek? Morbid-e eljátszani azt, hogy koporsóban fekszik valaki, de amikor viszik körbe, akkor valaki megbotlik, a koporsóban fekvő kiköpi az almacsutkát, felébred, és utána integet és örül. Lehet-e viccelni azzal, hogy nincs több fegyverletétel, világos? Vagy ha magunk elé képzelünk egy tanárt, eszünkbe juthat-e az a filmcím, hogy Óvakodj a törpétől? A filmnek ma már egy mozzanatát nem tudnám felidézni, de a róla szóló vitát igen. Be lehet-e mutatni egy paródiát a tanárunkról, miközben ugyanő meghúzódik a terem hátsó sarkában? Szóval ilyen pezsgő szellemi élet folyt a harmadik B-ben, megmozdult az egész osztály, nemigen hallottunk addig csoportdinamikáról, és hát hónapokkal később már mindenkit az kötött le, mennyi pontot visz a felvételire, hová veszik fel biztosan, negyedikben miben kell javulnia, milyen előkészítőt célszerű választania. Ennek a választásnak az epizódjait maradéktalanul élveztük, sokszor megnéztük sok-sok évvel később is.
Ráadásul azt mondják, én voltam a győztes, aki a bevonuláskor felkelt a koporsóból. Egy iskolapadra állva locsoltam a pezsgőt a szavazatok összeszámlálása után. Most már bevallhatom, a pezsgő igazi volt, nem kölyök.
Megyek Egerbe, ahol egyszer már haldokoltam, jut eszembe Rejtő Jenő első és sajnos méltatlanul kevesek által ismert könyve, a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Megyek Egerbe, bele a nyáresti hangulatba, abba, ami lehet ősszel vagy tavasszal, mégis nyáresti, amikor az ember nem találja a helyét, borospoharak között kezdi el keresni, barátok tekintetében kezdi el keresni. Feltételezett ember, feltételezett barátok.
A közelben tanulunk, egyikünk Egerben is, ami később kurtán-furcsán ér véget, de akkor még nem sejtjük azt, hogy egy elszabadult fax milyen bonyodalmakba tudja sodorni az embert. Bort iszunk, vöröset. Fiatalok vagyunk, a gyomrunk még sokat bír, bírja a súlyos egri vöröset, az ízlésünk is sokat, bírja a hozzá adagolt kólát. Tanninok, csersavak, lankás lejtők, lankadatlan lángolások.
Beugrik gyerekkorom, a nyolcvanas évek, meccsen voltunk itt, valahol erre van a pálya, egy télen is jártunk itt, az utolsó télen apámmal. Kavicsfocival kergetjük el a rosszkedvet, ami a múltból felbuggyan, és belém mar, mint a vörösbor savas visszajátszásai. Vad, test test elleni játék az alig látható kavicsért, könnyű köhögésrohamnak induló vad, asztmás fulladás. A pipám a szálláson, de hol is a szállás? Fulladásroham, rám omlanak az út menti házak, a vár mindent túlélt falai, a lámpabúrák, levegőért kapkodok, pinceszagú ötlet jön a hátam mögül, Jani, addig nem halhatsz meg, amíg együtt el nem soroljuk az olimpiai bajnok nigériai válogatottat, mondja T., és ő olyan ember, akire hallgatni kell akkor is, amikor azt érzed, az oxigénmolekulák úgy húznak el melletted, mint a csillagok, amikor az Ezeréves Sólyom fénysebességre kapcsol. T. már mondja is, lassan mondja, hogy Babayaro, ismétlem lassan, hogy Babayaro, mondja, hogy Babayaro, mondom, oké, az elsőt még megjegyzem ismétlés nélkül, mondja, hogy nem, ketten voltak, most visszakeresem a keresztnevüket, Emmanuel és Celestine, utóbbi még a Chelsea-be is eljut majd, ezt se tudjuk még akkor.
Sorolja tovább lassan, hogy West, hogy Kanu, hogy Okechukwu, Babangida. Ismétlem tovább lassan, hogy West, hogy Kanu, Okechukwunál és Babangidánál múlik a feszültség, Obafeminél és Amokachinál már kavarodnak a nevek, E., akibe éveken át, és persze reménytelenül, ahogy ezt huszonévesen kell, már rég röhög, T. is., a későbbi egri kalandokat még nem ismerő R. is röhög, lassan már én is, a köhögéstől csak egy betűnyire vagyunk, mégis mekkora a különbség. A vár, ahogy talpra állok, ismét a helyén van, a rám zúdult kövei visszarendeződtek, és tudom, másnap már csak a másnap fog fájni.
Nem tudom, hány haldoklás jut egy embernek az életben. De ha lesz még, hát legyen a következő is ugyanezekkel az emberekkel és ugyanilyen – mindig erre gondolok, ha Eger jut eszembe.
Gyerekként talán Hevestől vártam először, hogy majd más lesz, mint az én megyém. Szolnok megyében laktunk, egy ugrásnyira Pesttől, az semmi izgalmat nem okozott. De Heveshez már utazni kellett, leggyakrabban Parádra vagy Egerbe autóztunk. Kissé kiábrándító volt, hogy Jászapátit elhagyva semmi sem változott: ez a Heves is ugyanolyan lapos, mint az Alföld, unalmas cukorrépa- és búzatáblák, és hát hol vannak a híres dinnyeföldek, és különben is, mi az, hogy nem Heves Heves megye székhelye. Szóval az első találkozások kiábrándítóak voltak, és ezen csak rontott, hogy Eger közel sem úgy nézett ki, mint ahogy az én képzeletemben megjelent az Egri csillagok alapján: mindenhol óriási panelépületek, a vár jelentéktelennek tűnt, pedig én a középkorba vágytam.
Később aztán javított a képen valamelyest a vár, szuper izgalmasnak tűnt, amikor egy vezetett túrán rólunk elfeledkezve bolyongtunk kicsit a sötét kazamatákban. Irigykedtem is az unokatestvéremre, aki azt mesélte, hogy a város alatt időnként még mindig felfedeznek járatokat, és egyik-másik egy iskola alatt omlott be, ahol emiatt tanítási szünetet rendeltek el. Igazságtalannak éreztem, hogy az én iskolámnál se omlásnak, se rendkívüli szünetnek nem volt esélye sem.
Az egri várnál találkoztam először az élelmes idegenforgalmi vállalkozó prototípusával is. A vár előtt lefényképeztek minket, és mire a túránk végére értünk, már elő is hívták a papírképet. A 1980-as évek végén vagyunk, sehol a digitális technika, ekkoriban a fotóboltokban napokba telt előhívatni egy tekercset. Természetesen a képen lesütött szemmel állok, hogy ne legyen mégsem minden olyan profi. Heveshez őseim is kötnek, családom egyik ága nemesi címet viselt, és itt voltak birtokaik. Amikor Erdőteleknél vagy Tenknél jártunk, mindig jól esett mondani, hogy na, ezek a mi földjeink voltak, és talán még az erdőteleki kastély is, ha így volt, ha sem. Ide kötődik a családom érdekes irodalmi afférja is. Az ükapám Mikszáth Kálmán egyik kártyapartnere volt, de egyszer összekaptak játék közben. Mikszáth agyafúrt bosszút állt a családi legenda szerint, a Szent Péter esernyője című könyvben, a mondjuk úgy, csapodár glogovai tanítónak kölcsönözte ükapám nevét, aki ezt elsőre nehezen viselte. Később megbékélt, ahogy az nagymamám tollából olvasható.
Heves nekem mára leginkább a mátrai és bükki táj, téli túrák, meredek kaptatók biciklivel és gyalog. A Mátra kör bringaversenyen mindig meg tudott lepni, hogy nem is Gyöngyösről Mátraházára feltekerni a legkellemetlenebb, hanem a Kisnánánál és Domoszlónál lévő falakat legyőzni. Pedig ez ugye csak a Mátraalja. Ha arra jártunk, a verpeléti kibelezett vulkánkúp szinte kihagyhatatlan volt, ahogy a Tarna-patak menti séták is, a parádfürdői timsós-vasas, sárgában és pirosban úszó, sűrű masszának tűnő tavat pedig mindig viszolyogva néztem. Rettegtem gyerekként, hogy beleesek, és pillanatok alatt szétmar. Az Istenmezeje fölé magasodó dombokra felmászva viszont azt hihetjük, hogy tényleg isten tenyerén ülünk.
Tudták, hogy Heveshez kötődik a legbátrabb fagyizónév választás? Nem tudom, hogy működik-e most, de az 1990-es évek közepén én még megálltam Terpesen a Szalmonella fagyizónál. A tulajdonos mesélte akkor, hogy külföldi turisták is nevetgélve fotózták a cégérét, azt hitték, hogy ez egy fura magyar szó, ami megegyezik a hasmenést okozó baktérium nevével. Amikor a tulajdonos elárulta nekik, hogy valójában erről van szó, lehervadt az arcukról a mosoly.
Eger és a Szépasszony-völgy olyan kötelező kör Heves megyében, ami már mindenkinek valószínűleg a könyökén jön ki. Így gondoltam én is a kilencvenes évek közepén, de hát sógorom oda szervezett egy félcsaládi hétvégét, amit nem szerettem volna kihagyni, ezért természetesen csatlakoztam.
A különböző borok elkortyolgatása után, már este jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megnéznénk az egerszalóki termálfürdőt, ami akkoriban még egy teljesen szabadon látogatható, földes partú medence volt. A család absztinens tagja lefuvarozott minket, és a kocsiból kiszállva egyből bekívánkoztam a gőzölgő vízbe, amiben emlékszem, hogy a gyér erejű lámpák fényében – intő jelként – megcsillant egy kopasz fej.
A fürdő infrastruktúrája olyan szegényes volt akkoriban, hogy még egy öltözőt se találtunk, ahol átvehettük volna a fürdőnadrágot. Ezért a többiek elkezdtek a derekuk köré csavart törölközővel bohóckodni, én viszont labilis állapotomra tekintettel inkább egy bozótot kerestem.
Meg is találtam a spanyolfalnak is beillő bokrot a medencétől induló domboldal tetején. A vészcsengő még ekkor se szólalt meg a fejemben. Felkaptattam a bokorhoz, majd elkezdtem felügyeskedni a fürdőnadrágot. A sötétben azonban összekavarodtak a ruhadarabok, sehogy sem sikerült helyükre rakni őket. Közben az egyensúlyom is megbillent, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy a béklyóként bokámra tekeredett nadrággal megborulok, és gyorsuló tengely körüli pörgéssel, nagyokat káromkodva gurulok a lejtőn, egyenesen a medencében fürdőzők felé.
Sógorom későbbi beszámolója szerint a sokkoló látványra a medencében ijedt csend lett úrrá, lefelé gurulva pedig a pucér seggem úgy villogott a sápadt fényben, mint egy rendőrlámpa.
Szerencsére a víz előtt valami csoda folytán sikerült megállni, a nadrágot a megmaradt méltóság utolsó cseppjével sikerült felrántani, így olyan arccal ülhettem be a fürdőzők közé, mintha mi se történt volna. Azokat az arcokat azonban soha nem fogom elfelejteni, és ha valaki azt mondja, hogy Heves megye, akkor mindig ez az eset ugrik be róla.