Hogyan kerülhettek emberi maradványok egy pátyi családi ház udvarára? Egyáltalán: mi lesz a kórházakban azokkal a szervekkel, amiket kiszednek a betegekből vagy éppen a halottakból? Lehet-e állólámpát csináltatnunk a saját sípcsontunkból, ahogy azt egy fórumozó szerette volna? Mi kerül a temetőbe és mi azokba a szervládákba, amiket aztán szigorú szabályozás szerint meg kell semmisíteni, el kell égetni? Ezeknek a kérdéseknek jártunk utána azután, hogy egy pátyi családi ház udvarán emberi maradványokat tárolt egy férfi.
„Holnap reggel amputálják a jobb lábam MRSA baktériumfertőzés miatt, és lehet, hogy sikerül megszereznem a sípcsontom, a többi részt égetik. Lehet, hogy kicsit morbidul hangzik, de állólámpát szeretnék belőle csináltatni! Egy örök emlék maradna, és szerintem eléggé egyedi lenne” – egy internetes fórumon írta ezt valaki egy amputációval kapcsolatos kérdésre.
Éppen annyira morbid, mint annak a boncmesternek az esete, aki a kertje végében halmozta fel a testrészeket, és jól mutatja, hogy mennyire keveset tudunk arról, hogy mi lesz jogilag és a gyakorlatban egy eltávolított testrész sorsa, hogyan kerülhetnek emberi részek egy kert végébe.
Néhány napja az Index is beszámolt arról, hogy emberi testrészeket találtak egy házban Pest megyében, Pátyon. A rendőrök emberi test tiltott felhasználása miatt nyomoznak, van egy gyanúsítottjuk is. Az MTI először arról írt, hogy egy patológus a gyanúsított, aztán arról szóltak a hírek, hogy egy boncmester, de amikor utánajártunk, kiderült, az egyébként Dénes néven emlegetett férfi segédboncmester. Hogy mi a különbség, arra is kitérünk majd, de előtte nézzük meg, miket írt eddig a sajtó a különös bűnügyről.
Úgy tudjuk, a férfi valóban dolgozott segédboncmesterként, de több intézményben is „feketelistára” tették, mert gondok voltak vele. Az egyik olyan intézményben, ahol dolgozott, egy volt kollégája az Indexnek azt mondta: egyszer, amikor Dénes a patológiára vitt fel egy emberi lábat, és nem talált senkit a patológián, aki átvette volna tőle (és ezzel adminisztrálva lett volna az átadás), egyszerűen csak úgy otthagyta a lábat a folyosón, nejlonban.
Máskor a patológián egy hónapig kerestek egy eltűnt lábat, mert nem tudták, hova lett.
Ahhoz, hogy megértsük, mi lehet a háttérben, és miért vihette haza a férfi a testrészeket, néhány dolgot érdemes tisztázni. Mi történhet az emberi testrészekkel, szervekkel egy egészségügyi intézményben? Kik férnek hozzá ilyen testrészekhez, és mi a dolguk vele? És pontosan mivel is foglalkozott Dénes?
Információink szerint boncsegédként dolgozott. A boncsegéd a boncmester asszisztense. Nagyon leegyszerűsítve az egészségügyi intézményben dolgozó boncmester feladata, hogy az elhunytat előkészítse boncolásra, a halott emberből a szerveket kivegye, visszategye – tehát nagy hozzáértést igénylő, bár alapvetően gyakorlati, technikai feladatot lát el. A boncmester végzettséget OKJ-s képzésen lehet megszerezni, ehhez a munkához tartozhat az is, hogy az elhunytak kegyeleti előkészítését elvégezze a temetés előtt.
Ő egy orvossal dolgozik együtt: az elhunytak vizsgálatát szakorvos, patológus végzi és dokumentálja, a boncmester munkáját is felügyeli. A betegekből vagy természetes halállal elhunytakból kivett, eltávolított szerveket, testrészeket is patológusok vizsgálják meg (nem természetes, így pl. erőszakos halál esetén igazságügyi orvosszakértő).
A patológus és a boncmester tehát nem ugyanaz. A patológus – kórboncnok, kórszövettanász – orvosi diplomával, majd 5 éves képzést követően megszerzett szakvizsgával rendelkező, a diagnosztikában megkerülhetetlen szakember. Az ő feladata felderíteni a betegséget. A patológusok nemcsak elhunyt ember részeivel foglalkoznak, hanem élőkkel is, élő emberek szöveteit vizsgálgatják mikroszkópokkal. Ha valakitől szövetmintát vesznek, hogy megállapítsák a betegségét, a mintát a patológusok vizsgálják meg. Ugyanígy egy érelzáródás miatt amputált láb is a patológiára kerül.
Valójában egy-két kivételtől (például mandulaműtét után a mandula, vesekő) eltekintve minden olyan emberi szövet vagy testrész, amit egy egészségügyi intézményben egy emberből kivesznek, az a patológiára kerül. Ez kötelező eljárás, ilyenkor, ha egy nagyobb szerv vagy testrész kerül a patológiára, a patológus kivág belőle egy kis szövetet, hogy azt szövettanilag is megvizsgálhassa. Megesik persze, hogy egy nagyobb testrészből (például egy lábból) a mérete miatt a patológus a boncteremben vesz mintát.
Morbidnak tűnik, de mindezek alapján már érthető, hogy élő és elhunyt emberből származó testrészek bizony felgyülemlenek az egészségügyi intézményekből. Ha egy élő emberből műtét útján eltávolítanak valamit, akkor az is a testének egy része, de ugyanígy egy halott emberből is kiszedhetnek valamit, majd abból mintát vehetnek. Ha a műtét során eltávolítanak valamit valakiből, azt nem teszik vissza az emberbe, de nem is gyűjtögethetik. Ugyanakkor közegészségügyi és kegyeleti okokból sem lehet csak úgy kidobni a szemétbe ezeket az emberi részeket, ezért ezeknek a tárolására és megsemmisítésére szigorú szabályok vonatkoznak.
De kinek a tulajdona például az amputált láb? Csináltathatok-e állólámpát a sípcsontomból? Egy Indexnek név nélkül nyilatkozó egészségügyi szakember azt mondta, még nem hallott arról, hogy valakinek ilyesmi tervei lettek volna az amputált testrészével. Az eltávolított testrész vagy szövet az egészségügyi dokumentáció részét képezi. Az egészségügyi dokumentációban szereplő adatok a beteg, ugyanakkor maga az egészségügyi dokumentáció – így a beteg testéből származó anyagok is – az intézmény rendelkezési körébe vannak utalva, vagyis az rendelkezik felette. Magyarul, ha valakinek amputálják a lábát, akkor az nem viheti haza magával, a láb az intézmény kezelésében marad.
Na de mit csinál vele az intézmény? Ezeket az emberi testrészeket, darabokat egy fekete, speciálisan kialakított ládába teszik. A szakzsargon ezeket a ládákat szervládának nevezi. Ezek 30-50 literes tartályok, és ha egyszer lezárják azokat, akkor roncsolás nélkül nem lehet felnyitni. Azt a patológusok döntik el, hogy mi kerül be ezekbe a ládákba. Ők döntik el, hogy a patológiára bekerült szövet vagy szervrészletből mit vizsgálnak, és amit nem vizsgálnak, az rövid átmeneti tárolás után megy is bele ebbe a ládába. A láda tartalmát meg kell semmisíteni, azaz el kell égetni, de ezt a munkát már nem maguk a kórházak, hanem a velük leszerződött külsős cégek, így közvetlenül a krematóriumok vagy esetleg temetkezési vállalkozók végzik. A pátyi ügy gyanúsítottjáról is úgy tudjuk, hogy temetkezési vállalkozóként is dolgozott.
Ha egy elhunyt, beazonosítható embernek a testrészei vannak darabokban, például egy vonatgázolásos baleset miatt, akkor egyetlen része sem kerül a szervládába, hiszen ilyenkor pontosan tudni lehet, hogy a testrészek kihez tartoznak, vagy legalábbis annyit, hogy ugyanazon személyről van szó. Ilyenkor a holttestet a darabokból összerakják amennyire lehet, és úgy temetik, hamvasztják el.
Azt már nem lehet tudni, hogy kikhez tartozhattak azok a szervek, amiket Pátyon megtaláltak.
Más a helyzet a magzatokkal. Ha a szülő nem nyilatkozik a korai, vagy középidős halva született magzat kiadásáról, úgy az érintett egészségügyi intézménynek kell az elhamvasztásról gondoskodni. Ha a szülő kegyeleti jogával élve nyilatkozik, és kéri a magzat kiadását végtisztesség megadása céljából, úgy a hamvasztásról vagy temetésről neki kell gondoskodnia.
Horvátországban néhány évvel ezelőtt az egyik kórház egy házaspár halva született, kilenc hónapos magzatát a boncolást követően a kórházi hulladékkal együtt elszállíttatta és megsemmisíttette, miután a pár nem akart gondoskodni a gyermek földi maradványairól. Mindez akkor derült ki, amikor a család érdeklődni kezdett a kórháznál, hogy hová temették el a magzatot. Az Egyesült Államokban pedig megtörtént, hogy egy férfi, akinek a lábát amputálták, kikérte a kórházból a levágott lábat és vacsoraként felszolgálta azt a barátainak. (A bizarr esetről a Vice magazin készített egy hosszabb anyagot.)
Nagyon régen Magyarországon is előfordultak különös, máig emlegetett esetek. Az 1848–49-es szabadságharcot is megjárt Arányi Lajos patológus, Magyarország első kórboncnoka nem tudta feldolgozni a torokgyíkban elhunyt kisfia, Zolika halálát. A fiú testét bebalzsamozta, felöltöztette és a dolgozószobájában az íróasztala mellett egy kis karosszékre ültette. Zolika onnan „figyelte” édesapját egészen 1887-ig, amikor Arányi Lajos is elhunyt.
De visszatérve a jelenre, a kórházakból olyan emberi testrészek, emberi maradványok kerülhetnek ki „egészségügyi hulladékként”, és bármilyen morbidul is hangzik, „nyesedékként”, amelyekről nem tudható, kihez tartoztak. Ezeket nem eltemetik, hanem költségtérítés ellenében krematóriumban megsemmisíttetik – magyarul egy cég pénzt kap, hogy megsemmisítse –, ezért a pátyi ügynél a pénzszerzés motiválhatta a gyanúsítottat. Feltehetőleg szerződésben állt valamelyik intézménnyel, és neki lett volna a feladata megsemmisíttetni ezeket a testrészeket, ám ő a kórházból elszállította, de a krematóriumba már nem vitte el ezeket, helyette felhalmozta a kertjében.
A pátyi ügyben tudni lehet, hogy a rendőrség emberi test tiltott felhasználása miatt nyomoz. Aki ugyanis emberi gént, sejtet, ivarsejtet, embriót, szervet, szövetet, halott testét vagy annak részét, illetve halott magzatot jogellenesen megszerez, vagyoni haszonszerzés végett forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az emberi test tiltott felhasználását egészségügyi szolgáltató alkalmazottja a foglalkozása körében követi el.
Ez nem számít túl gyakori bűncselekménynek. A rendőrség weboldalán elérhető bűnügyi statisztika szerint 2013 óta mindössze négy ilyen eset volt Magyarországon: kettő Budapesten, kettő Békés megyében. A négy esetből hármat 2014-ben, a negyedik pedig 2017-ben regisztrálták.
(Borítókép: A rendőrség által lefoglalt bűnjelek a pátyi családi ház udvarán Pátyon 2020. június 19-én. Fotó: MTI/Mihádák Zoltán)